Üldözöttek hazája – 13. Echo

Albine úgy érezte, mindennek vége. Elbukott. Ő is és Aimes is. Nem fogják megúszni. Ezt már nem. Abban a percben jobban sajnálta a férfit, mint saját magát. Mondani akart valamit, de csak megremegett a szája. A kancellár az alig észrevehető mozdulatra csak szótlanul megrázta a fejét.

Aztán néhány végtelennek tűnő másodpercig csak nézték egymást a rövid folyosó két végén, majd a kancellár megmoccant. Előbb Albine felé lépett egyet, majd elfordult, és lassú, megfontolt léptekkel elsétált.

Albine azonban nem könnyebbült meg. Szíve a torkában dobogott. Óvatos léptekkel haladt tovább. A folyosó végén még látta, ahogy annak egyik végén Emerson elsétál. Ahogy a másik oldalra pillantott, pedig a szabadság várta.

A rácsajtóhoz sietett, amin besütött a holdfény, megvilágítva a folyosó első métereit. Albine a rácsra tette a kezét, majd meglökte. Hiába biztosította Aimes arról, hogy az ajtó nyitva lesz, arra számított, a kancellár tudomást szerzett erről, és újra bezárta. De egy könnyű lökés után az ajtó hangos nyikorgással kinyílt.

Albine kilépett rajta, majd futásnak eredt az erdő felé. Gondolkodás nélkül maga mögött hagyta a börtönt. A fővárost. És Aimest…

***

Albine csak futott. Olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Megállás nélkül. És közben egyszer sem fordult hátra. Nem nézett vissza. Az erdőt már úgy ismerte, akár a tenyerét, így igyekezett mindig a lehető legjobb útvonalon haladni. Ahol nem futhatott katonákba vagy felderítőkbe. Vagy ahol tudta, hogy könnyen élelemre talál.

A főváros a faháztól nem volt nagyon messze. Kezdetben nem is szívesen maradtak ott, de aztán, ahogy telt az idő, és belátták, a tisztás jól el van rejtve a kíváncsi szemek elől, végül mégis ott rendezkedtek be.

Öt fárasztó nap után azonban Albine végre odaért. Szíve nagyobbat dobbant a kelleténél, amikor a fák között felsejlett előtte a faház alakja, ahogy ott feküdt békésen a tisztáson. Mintha mi sem történt volna. Albine megszaporázta a lépteit. Amióta úton volt, szinte pihenő és éjszakázás nélkül igyekezett a tábor felé. Ahogy az ajtó felé sietett, eddig ismeretlen nyugalom kerítette hatalmába. Boldog volt, és kezdett lecsillapodni. Hazatért.

Gondolkodás nélkül rontott be a faház ajtaján, mire a nappaliban lévő Liya, Diyana és az apja ijedten ugrottak fel a helyükről, és Liya azonnal az érkezőre rántotta pisztolyát.
– Albine – sóhajtott fel az apja, majd amennyire idős végtagjai engedték, hozzá szaladt, és szorosan a karjaiba zárta a lányát.
– Mondd, hogy visszajöttek – suttogta Albine az apja fülébe, aki csak egy bólintással felelt.

Liya leengedte a fegyvert, Diyana pedig csak nézett rá döbbent szemekkel. Albine szája halvány mosolyra húzódott, ahogy megérezte apja illatát.
– Azt hittük, már sosem látunk viszont – mondta Kieran. – Mégis mi történt? Jamal és Matthias azt mondta, elvittek a katonák, Cormac pedig…
– Jól mondták – felelte Albine. – A fővárosba vittek.
– Hogy szöktél meg? – kérdezte Liya közelebb lépve, a lány arcát tanulmányozva, de tekintetében kíváncsiságon kívül valami más is volt.

Albine felidézte maga előtt Aimes alakját, ahogy ott áll alig egy méterre tőle. Indulj! Eszébe jutottak a szűk folyosók, amelyek eszeveszettül kanyarogtak össze-vissza, és tisztán látta maga előtt Emerson arcát, aki ott állt, mint egy utolsó, legyőzhetetlen akadály, ami valami oknál fogva mégsem tartotta vissza.
– Segítettek.
Végül csak ennyit felelt, mire Liya csak egy bólintással válaszolt, aztán visszatette fegyverét nadrágjába.

Amikor Albine Diyanára pillantott, a nő még mindig döbbent tekintettel fürkészte az érkező lány arcát. De döbbenetéhez valami más is társult. Szomorúság és szánakozás.
– Mi történt? – kérdezte aztán Albine, miközben tekintetét az apja, Liya és Diyana között jártatta. Aztán eszébe jutott valaki. – Hol van Nova?
– Kislányom… – szólt az apja, de Albine nem figyelt az apjára. Csak berontott az egyik ajtón.

A szobában a húga feküdt az egyik matracon, hálóingjét vérfoltok tarkították. Jamal mellette ült a földön, fejét térdére hajtva. Ki tudja, mióta ülhetett már ott.
– Nova – rogyott le a matrac mellé Albine, majd végigsimított húga hófehér, hideg arcán.

– Életben van – szólalt meg a lány mögött Diyana. – Épp hogy.
– De hát mi történt? – kérdezte halkan Albine, húga alig emelkedő mellkasát figyelve.
Diyana beljebb lépett a szobába, és végigsimított Albine haján.
– Néhány nappal ezelőtt vérezni kezdett. A baba… Sajnos elment – mondta Diyana, mire a falnál kuporgó Jamal még kisebbre húzta össze magát. – Nova sok vért vesztett. Eszközök és gyógyszerek híján pedig nem tudtunk segíteni rajta rendesen. Szerencsére életben van, de nagyon gyenge…

– Ez a te hibád – szűrte a fogai között Albine, miközben lassan Jamal felé fordította a fejét. A férfi a lányra nézett, könnyes tekintettel. – Ha nem vagy ilyen önző… Ha nem csak magadra gondolsz…
– Albine… – szólt rá Diyana, de a lány leintette a nőt. Lassan felállt a földről, és tett egy lépést Jamal felé.
– Nem bírtad békén hagyni a húgomat, ugye? Pedig mondtam, hogy hagyd! Nézd meg, mit tettél! Majdnem megölted őt – mutatott az ágyon fekvő húgára a lány.
– Albine, fejezd be! – lépett be a szobába Kieran, mire Albine elhallgatott. Dühös tekintettel meredt az előtte kuporgó férfire, akinek arcán súlyos könnycseppek csorogtak végig. – Senki nem tehet arról, ami történt – folytatta aztán halkan az idős férfi. – A baba nem jön vissza, hiába küldesz mindenkit a pokolra.

Albine kirobogott az apja mellett az ajtón, majd lerogyott az egyik kopott kanapéra, és összehúzta magát. Előtörő sírása saját magát is meglepte, de hagyta, hogy az elmúlt események miatti feszültség kifolyjon a könnyeivel. Eldőlt az ágyon, majd lassan álomba zokogta magát.

Másnap reggel Albine korán ébredt fel. Sötét volt a faházban, és a lány először azt hitte, még mindig a sötét cellában van a fővárosban. Aztán lassan eszébe jutott, hogy mi történt azóta. Eszébe jutott Aimes, hogy hazatért, és a húga is. Óvatosan felült a kanapén, elgémberedett végtagjait megmozgatva. Néhány percig csak szótlanul ült a sötét szobában, amikor halk motyogás ütötte meg a fülét.
Felkelt, és ahhoz az ajtóhoz lépett, amely másik oldalán a húga feküdt. A nyitott ajtó mellett hallgatózott, de egy szót sem értett meg a halk beszédből.

– Jamal az – szólalt meg valaki a lány mögött, mire az ijedten fordult hátra. Az apja állt a szoba másik végében, Albine-t figyelve. – Sokszor beszél hozzá. Amióta megtörtént, alig mozdult el Nova mellől… Nem az ő hibája volt, Albine.

– Tudom – felelte halkan a lány, közelebb lépve Kieranhoz. – Csak fáj. Amikor kiderült, hogy Nova babát vár, nagyon dühös voltam. Azt kívántam, bár ne lenne terhes, most meg…
– Fölösleges hibáztatni bárkit – mondta az idős férfi. – Nova fel fog épülni, és minden olyan lesz, mint régen.
– De mi van, ha ami régen volt, már nem elég? – kérdezte halkan Albine, mire az apja csak felvonta a vállát, majd magához ölelte a lányát.

***

Egy hét telt el azóta a nap óta, hogy Albine visszatért a faházba. Nova, habár fizikailag kezdett felépülni, szinte egész nap csak feküdt a fal felé fordulva, és bámult maga elé. Nem szólt senkihez, és az ételt is úgy kellett belekönyörögni. De Albine erős maradt. Nem akarta, hogy a húga lássa rajta, hogy az ő lelke is megtört aznap.
Jamal képes volt naphosszat szótlanul ülni a lány mellett, és csak nézte őt. Nézte a fájdalmát, és közben ugyanazt érezte. Azzal a különbséggel, hogy ő aznap majdnem Novát is elveszítette.

​Liya és Matthias visszatérésével Jamal és Albine feladata is kevesebb lett. Hiszen többen tudták vigyázni a faház biztonságát. Matthias sokszor önként vállalt egy újabb éjszakát, akár egyedül is. A férfi sokszor volt egyedül, Cormac halála óta pedig mintha még jobban vágyta volna a magányt. De Albine végre megpihenhetett egy kicsit.

Sokszor eszébe jutott Aimes. Túl sokszor. Ahogy ott állt a cella nyitott ajtajában, és csak nézett rá a kék szemével, amit Albine akármilyen erősen is próbált kiverni a fejéből, képtelen volt rá. Mindig eszébe jutottak az érintései és a szavai. Képtelen volt elfelejteni a férfi csókjait. Aimes emléke olyan volt, akár valami sosem múló, szüntelen a szívében suttogó visszhang.

Egy délután a faház közös helyiségében tartottak megbeszélést. Matthias és Liya az asztal mellett ültek. Albine a kanapé karfájának támaszkodott, Jamal pedig a pultnál álldogált.
– Szerintetek tudják mások, hogy az a menekülttábor csapda? – kérdezte Liya az asztalt fixírozva. Matthias csak megrázta a fejét, ahogy eszébe jutott fogadott fia fűben heverő teste.

Vajon hány embert kaphattak el azóta ilyen módon? Elhintenek egy hamis információt, a sok reménytelen menekült pedig kapva kap az alkalmon, hogy végre nyugodtan élhessen. Hány embert foghattak már el, és hány embert ölhettek meg azon a tisztáson?
Albine szíve is elszorult, ahogy visszaemlékezett arra a napra. Minden pillanatára úgy emlékezett, mintha csak tegnap lett volna. Habár senkisek sem mesélt róla, sokszor álmodott arról a napról. Mindig ugyanazt. Ahogy nem képes megmenteni Cormacet. És saját magát sem.

– Valahogy jelezni kéne – szólalt meg végül Jamal, és habár mind egyetértettek, a hogyan kérdésre nem találtak választ. Aztán mindenki ledermedt egy pillanatra, amikor a faajtón valaki halkan bekopogott.

Mind egyszerre mozdultak. Fegyverüket előrántották, és olyan fedezékbe vonultak, ahonnan rálátásuk nyílt az ajtóra.
Jamal óvatosan az ablakhoz lépett, majd kikémlelt rajta.
– Mi a franc? – adott hangot döbbenetének, majd az ajtóhoz csörtetett, kirántotta azt és a pisztolyát az idegenre szegezte.

– Én is örülök, hogy látlak – szólalt meg az érkező, majd a bent lévőkre pillantott. Albine egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett, amikor a tekintete találkozott Aimes Emerson kék szemével.
– Mi a fenét keresel itt? – kérdezte Jamal, miközben pisztolyával még mindig a másik férfit célozta meg.
– Elszöktem – mondta Aimes. – És nem tervezek visszamenni.

Újra a bent lévő Albine-ra pillantott, aki döbbent tekintettel nézett vissza rá.
– És miből gondolod, hogy számít, mit akarsz? – szólalt meg újra a fekete hajú férfi, mire Albine halk, de erős hangon megszólalt, miközben még mindig Aimes tekintete tartotta fogva az övét.
– Hagyd!

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy tárt karokkal fogadjuk a hazug pasidat? – kérdezte Jamal dühösen a lányra nézve, majd leengedte a pisztolyát.
– Ő nem a… – csattant fel Albine, majd nyelt egyet. – Hadd beszéljek vele! – mondta aztán lehajtott fejjel.

Aimes beljebb lépett a házba és bezárta maga után az ajtót, Jamal, a húga és Matthias pedig az egyik szoba felé indult. Mikor Albine és Aimes kettesben maradtak, néhány, óráknak tűnő másodpercig csak bámulták egymást. Végül a férfi szólalt meg elsőként.
– Minden simán ment a szökéskor, ugye?
Albine-nak eszébe jutott Aimes apja, ahogy áll a folyosó másik oldalán, és a lányt nézi. Majd elsétál. Hagyta elszökni. És a lány mindaddig nem jött rá, miért.

– Itt vagyok, nem? – kérdezte aztán Albine, mire Aimes mosolyra húzta a száját, és közelebb lépett a lányhoz. Albine elhátrált. – Mindenkinek könnyebb lenne, ha visszamennél.
– Nem lehet – rázta meg a fejét a férfi. – Elszöktem, én… Nem mehetek vissza.
– Egy kancellár fia vagy, csak megoldod valahogy – vágta rá Albine.

– Egy kicsit bonyolultabb most a helyzet, mint amit meg tudnék oldani – mondta Aimes halkan. – Nem tudok hova menni, Albine. Ti vagytok az egyetlen esélyem.
– Akkor minek szöktél el? – tárta szét a karját a lány. – Nem gondolhattad komolyan, hogy beállítasz ide, és mindenki úgy fog tenni, mintha mindig is közénk tartoztál volna.
– Nincs más választásom…

Aimes utolsó szavai visszhangoztak Albine fejében. El akarta küldeni a férfit. Azt akarta, hogy menjen el, hátha könnyebbé válik az élete. Hátha elfelejti őt. De nem tudta megtenni. Az agya hiába akarta minél messzebbre lökni magától Aimest, a szíve minduntalan hozzá húzta.
– Rendben – felelte végül a lány halkan. – Maradj. De ne várd, hogy mindenki tárt karokkal fogad.
– Köszönöm!
Albine biccentett, majd Aimes mellett kisétált a faház ajtaján, és eltűnt a fák sűrűjében.

***

Aimes maga is megdöbbent, amikor a tudomására jutottak a Novával történtek. Sajnálta a lányt, és fogalma sem volt, mit érezhetnek most a családtagjai. Ez volt a második alkalom, hogy szembesült a menekültek nyomorúságos életével. Először Cormac halálakor döbbent meg, ahogy a katonák gondolkodás nélkül lelőtték a fiatal fiút. Aki még csak gyerek volt. Aztán Nova. Aki majdnem a saját életét is elvesztette orvosok híján. Nehéz volt számára beismerni, hogy mindeddig burokban élt. Ahonnan csak annyit látott, amennyit látni akart. És mindez szomorúvá tette. De hálás volt a sorsnak, hogy olyan emberek mellé sodorta, akik a legnagyobb bajban is összetartanak.

 Aimes a faház ablakából látta, hogy valaki tüzet rakott odakint. A többiek már elcsendesedtek a szobákban, és úgy tudta, Jamal és Matthias őrködik éjjel. Egyedül ő volt ébren a faházban, de nem is tudott elaludni. Csak ült a kopott, régi kanapén, és bámult maga elé. A tűz fényére felkelt, és az ajtóhoz sétált.

Kilépve rajta azonnal a tűz felé pillantott. A néhány órával ezelőtt eltűnt Albine ült mellette, mintha mindig is ott ült volna. Aimes a tűzhöz sétált, és a lány mellé telepedett.

Percekig csak ültek egymás mellett szótlanul. Néha a távolban egy bagoly huhogott, néha egy sün szaladt el a fák alatt, és a férfi minden apró zajra ijedten kapta fel a fejét. De Albine csak ült rezzenéstelenül. Évek óta élt már itt. Ismerte az erdő minden rejtett zaját.
– Miért jöttél vissza? – kérdezte aztán a lány. – Őszintén.
– Miattad – felelte Aimes, mire Albine halkan felnevetett, végül a férfire pillantott.
– És mi van a menyasszonyoddal?

 – Csodás búcsúajándékot kapott tőlem – felelte Aimes, mire Albine egy kérdő pillantással felelt. – Egy boldog életet, olyasvalakivel, aki mellett boldog lesz… Mi is megérdemelnénk egyet, nem? Komolyan sajnálom, ami történt. Nem próbálhatnánk meg esetleg elölről? Tiszta lappal? Hiszen már tudsz mindent. Nincs titkolnivalóm.
– Ez nem ilyen egyszerű – rázta meg a fejét a lány. – Hiába mondanám, hogy felejtsünk el mindent, ha nem tudnám megtenni.
– Mert hazudtam neked – bólintott a férfi.

– Ha ez még számítana, nem engedtem volna, hogy itt maradj – felelte Albine. – A helyzet az, hogy már nem is érdekel, hogy hazudtál. Az sokkal jobban fáj, hogy csalódást okoztál. És már annyiszor okoztak csalódást, hogy nem tudom elfelejteni, még ha akarnám se. Mert hiába mondanám azt, hogy kezdjük elölről, akkor én okoznék csalódást neked. Mert képtelen vagyok megtenni.

Aimes csak egy szótlan bólintással felelt. Megértette Albine-t. Egy hazugság csak egy dolog. Ami azt követi, azonban komoly. Egy csalódást nem könnyű kiheverni. Nehéz megbízni olyasvalakiben, aki csalódást okozott. Egy ilyen helyen pedig nagyobb szükség van a bizalomra, mint bárhol máshol.
– Azt szeretnéd, hogy eltűnjek az életedből? – kérdezte Aimes, mire Albine először felsóhajtott, aztán lassan megrázta a fejét. – Akkor hogyan tovább?

– Fogalmam sincs – vallotta be a lány. – Egyszerűbb lett volna, ha én eljövök, te pedig ott maradsz. Az, hogy itt vagy, mindent megváltoztat… Aimes? – szólította a fiút először az igazi nevén Albine, mire a férfi szája akaratlanul is mosolyra húzódott. – Köszönöm, hogy nem hagytál ott.

– Hogy tudtalak volna? – mosolyodott el újra Aimes, miközben közelebb húzódott a lányhoz, és végigsimított az arcán. – Hiszen szerelmes vagyok beléd, Albine Ashmore.
– Akkor ne okozz több csalódást – felelte a lány, mire Aimes bólintott, majd hátrébb húzódott a lánytól, és elgondolkodott. – Mi az?

– Van ez a dolog, amit nem igazán tudom, hogyan mondjak el… – kezdte Aimes, mire Albine kiegyenesedett, és idegesen pillantott a mellette ülő férfire.
– Mi csináltál?
– Mutatni akarok valamit – mondta Aimes, majd felállt, a lány pedig ugyanezt tette. Aztán előhúzta addig nadrágjába helyezett pisztolyát. A férfi tekintete egy pillanatra elidőzött a fekete fémen, majd a lány arcára pillantott. – Azt inkább hagyd itt! Kérlek!

Albine néhány pillanatig farkasszemet nézett a férfivel, aztán a tűz mellé helyezte a fegyvert. Aimes elindult a fák közé, Albine pedig szótlanul követte őt, de szíve közben hevesen zakatolt. Sűrűn benőtt ösvényeken keresztül vezetett az útjuk, de néhány perc múlva megérkeztek. Egy közeli, nagy fa előtt álltak meg, ahol Aimes a lány felé fordult.
– Mielőtt megmutatom, tudnod kell, hogy nem volt más választásom. Kérlek, ne utasítsd el a dolgot rögtön!

– Mit… csináltál? – lépett közelebb Albine a férfihez, aki előbb kinyitotta, aztán bezárta a száját. – Aimes!
– Nem egyedül jöttem – felelte aztán hirtelen Aimes, mire Albine egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett.
– Tessék? – csattant fel a lány. – Mégis ki a fenét hoztál magaddal? – kérdezte Albine, majd egy férfi lépett ki a fák közül.

​– Üdvözlöm Ashmore kisasszony!