Tükörkép – Szilánkok – 6. Az erdei tündér és a niwa története

Az egész körülbelül hetvenöt éve történhetett. Fiatal voltam, és sok mindenben tapasztalatlan. Ez dologban viszont mindenkinél jobb voltam: úgy ismertem az erdőt, mintha a térképe a fejembe lett volna programozva. A történetem egy átlagos napon kezdődött. Akkoriban rengeteget szenvedtem az álmatlanságtól, de egy kis éjjeli séta után mindig el tudtam aludni.

Azon az éjszakán azonban a szokásosnál is nagyobb volt a köd, bár ezzel eleinte mit sem törődve sétáltam beljebb és beljebb az erdőbe, nem foglalkozva azzal, hogy közben elvesztem az útvonalat, amin haza juthatok.  Csak akkor jöttem rá, hogy eltévedtem, mikor már túl késő lett volna visszafordulni.

Elkeseredetten rogytam le az egyik fa tövébe. Tudtam, hogyha feljön a nap, akkor hazatalálok, de az erdő közepén voltam, könnyű prédaként a vadállatokra és egyéb erdei lényekre. Akkoriban még a harcművészetekhez sem értettem. Próbáltam pozitív maradni, és megőrizni a nyugalmamat, miközben felkészültem a legrosszabbra.

Az arcomat a kezembe temetve ültem, és amikor felpillantottam, ott volt Ő. Mellettem térdelt, és figyelmesen engem nézett. Annyira más volt még akkor! A szeme barátságos volt, és a mosolya melegséget árasztott.
– Eltévedtél? – kérdezte, mire én némán bólintottam. Előtte a sírás szélén álltam, de amint megszólalt, lenyugodtam. Felsegített majd intett, hogy kövessem.

Elvezetett a kastélyába, ami akkor még nem a halál és szenvedés helyszíne volt, csak egy egyszerű birtok. A konyhába vezetett, majd megkínált egy forró bögre teával. Az egész éjszakát átbeszéltük, majd mikor kivilágosodott elkísért a falum határáig, gondosan ügyelve arra, hogy a többiek ne lássák meg.

Az azt következő napokban próbáltam folytatni mindennapi életemet, de olyan barátságos és kedves volt velem, hogy nem tudtam nem rá gondolni. Az egyik éjszakán elmentem ugyanahhoz a fához, ahol találkoztunk, és reménykedtem benne, hogy újra találkozni fogunk.
Mikor már épp feladtam volna, és indultam volna haza, megjelent, és ugyanolyan meleg mosollyal köszöntött, mint azelőtt.

Azután az este után, mindig kerestünk alkalmat arra, hogy találkozzunk, és csak azt vettem észre, hogy teljesen beleszerettem, és tudom, hogy ő is pontosan így érzett. Ő mondta ki először.
Négy éven keresztül folytattuk ezt a kapcsolatot, mikor megtörtént az elkerülhetetlen, megtudták a szüleim.

Mi, erdei tündérek mindig is elég elzárkózott nép voltunk, és nem szerettük az idegeneket, ezért teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki közülünk másba legyen szerelmes. Mikor megtudták hogyan is érzek valójában, eltiltottak tőle, és a szobámba zártak, miközben egy villámgyors eljegyzést intéztek nekem.

Mikor a történtek Griffon fülébe jutottak elküldte néhány szövetségesét, hogy megszöktessenek. Az egész terv jól ment, amíg fel nem hívtuk magunkra néhány őr figyelmét, és akkor elszabadult a pokol. Griffon emberei, és a tündérek egymásnak estek, és nehéz volt követni mi történik. Nem is igazán tudom elmondani mi történt, mert azon az estén, sok társammal együtt meghaltam.

Itt egy kis szünetet tartottam a történetemben, és a többiek tekintetét kerestem. Mint megdöbbenve és szomorúan néztek rám. Néhány lélegzetvétel után folytattam:
– Ezzel még közel sincs vége a történetemnek, bár a most következő eseményeket, csak mások elmeséléséből tudom. Griffon nem tudott megbékélni azzal a tudattal, hogy az ő hibájából haltam meg, ezért a varázserejét felhasználva feltámasztott.
– Ezzel nem váltál agyatlan zombivá, mint a többiek? – kérdezte Jayden, mire mosolyogva megráztam a fejem.

– Ő tényleg nagyon szeretett engem, olyannyira, hogy képes volt a lelke felét feláldozni, és nekem adni, hogy megmentse az enyémet. Én több napig eszméletlen voltam, és a varázslat őt is nagyon legyengítette. Akkor szerezte a szemén lévő sebhelyet is.

Mikor felébredtem ő ott ült az ágyam mellett, és aggódóan nézett rám. Láttam, ahogy szép lassan megnyugszik, azonban tudtam, hogy valami nincs rendben vele.
Akkor kezdődött minden.

Ő nem rossz ember, higgyétek el nekem. Hiszem, hogy van benne valami, egy démon, egy élősködő, egy szörnyeteg, ami az évek során lassan a hatalmába kerítette, míg végül teljesen eltűnt az az ember, akit megismertem. Nem tudtam ellene semmit sem tenni, csak végignéztem, ahogy a személy, akit szeretek eltűnik, és egy szörnyeteg veszi át a helyét.

Fölösleges lenne azt mondani, hogy már nem szeretem, mert igenis, teljes szívemből. Tudom, hogy az a személy, aki akkor régen megmentette az életemet, még mindig benne van, mélyen belül, csak meg kell találni. Ezért segítek nektek, mert tudom, hogy együtt meg tudjuk állítani azt a fertőzést, ami elrontotta őt.
A monológom végén hosszú csönd támadt, majd Scar volt az első, aki vidáman megszólalt:
– Remek!

***

Nem tudnám megmondani mikor voltam ennyire ideges utoljára. A frusztrációmat még a hangfalból bömbölő zene sem tudta elfojtani, ami végigkísért a gazdag villák és házak erdejében. A lehetséges végkifejletek rémálomként gyötörték az elmémet egész a legmélyebb pontjáig.

Nem kéne félnem semmitől, de képtelen voltam másra gondolni. Mi van, ha nem szeret többé? Mi van, ha tudja, hogy Scarlet-nek segítek, vagy a démon teljesen elborította az agyát, és engem kitaszít az életéből? Az is lehet, hogy a benne élősködő lény át sem jutott erre a világra, és minden egyes porcikámmal azon imádkozom, hogy ez a verzió legyen igaz.

Leparkoltam az egyik villa előtt, ami kívülről sem tűnt másnak, mint a többi a szomszédságban. Hónapokkal ezelőtt megtehettem volna ezt, de sosem tudtam rávenni magamat. Kedvem lett volna visszafordulni, hazamenni, és egy doboz sütivel a kezemben betakarózni és aludni életem végéig.

Nagy nehezen rávettem magamat, hogy kiszálljak a kocsiból, majd a bejárati ajtó felé vettem az irányt. A csengőt használtam, és életem leghosszabb percei voltak, amíg vártam, hogy az ajtó kinyíljon.

Ott állt Ő. Egy cseppet sem változott azóta, hogy utoljára láttam, azt leszámítva, hogy hozzám hasonlóan, emberré változott.
Néhány rövid másodpercig tartott, amíg felismert engem, azután pedig úgy nézett rám, mintha szellemet látna, nem tudtam eldönteni, hogy örült-e hogy lát, vagy talán mérges volt-e.

Néhány másodpercekkel később pedig a karjait éreztem magam körül, ahogy a testének többi része az enyémhez simult éreztem a szíve heves dobogását. Egy szót sem szólt, de meg lennék rá esküdve, hogy egy könnycseppet éreztem végigfolyni az arcán, de ha valóban így is történt, azt nagyon jól titkolja.

Nem tudom megmondani meddig álltunk így. Szorosan átölelt, és semmi esetre sem engedett volna el.
– Kerestelek, de sehol sem találtalak – suttogta a fülembe, és éreztem a zaklatottság és megkönnyebbülés elegyét a hangjában – azt hittem nem jutottál át, és végleg elvesztettelek.
Csendben végigsimítottam a kezemet a gerincét, ezzel megnyugtatva, pont, ahogy régen is szoktam.

Szép lassan kibontakoztunk egymás öleléséből, ő pedig kézen ragadott és magával húzott a házba. Egyenesen a nappaliba vezetett, ahol leültünk az egyik kanapéra. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy megértsük egymást, hosszan bámultunk egymás szemébe, majd hosszú és szenvedélyes csókban kötöttünk ki.

Mikor végeztünk mindketten egy mély levegőt vett, majd egymás kezét fogva ültünk egy darabig.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte a hosszú csönd után.
– Nem tudom. Féltem – a válaszomra csak egy hatalmas puszit kaptam a homlokomra, majd gyengéden végigsimított az arcomon.
– Hiányoztál – nem tudom megmondani miért, de mindketten halkan beszéltünk. Talán egyikünk sem akarta a hangoskodással elzavarni ezt a boldog pillanatot.

– Na és, ki vagy ebben a világban? – kérdezte, és valóban éreztem a hangján a kíváncsiságot.
– Senki fontos szereplő – hazudtam neki. Annyira el akartam mondani neki. Tudatni akartam vele, hogy csodálatos barátaim vannak, és hogy mennyire boldog életet élek, de nem tehettem.
– Nem hiszem el. Egy olyan ember, mint te, nem lehet egy átlagos mellékszereplő.

Nem láttam rajta semmilyen árulkodó jelet azzal kapcsolatban, hogy a démon még benne lenne, ezért úgy döntöttem elmondok neki egy kis részletet:
– Valójában, Jayden Walker unokatesójának legjobb barátnője vagyok – amint ezt elmondtam, tudtam, hogy hiba volt. Abban a pillanatban, amint kimondtam Jayden nevét, abban a másodperc töredékében, egy halvány, de sötét árnyat láttam elsuhanni a szemében. Valószínűleg ezt egy másik ember nem is vette volna észre, de én ismertem őt. Az a valami még mindig benne volt.

A testtartása is megváltozott, mintha merevebb lett volna.
– Ez remek! Utálom ezt kérni tőled, de ha megtennél egy apró szívességet, hogy rajta tartod a szemed, azt iszonyatosan megköszönném – tehát igaz, valójában tervel valamit. Ez azt jelenti, hogy el kell árulnom azt a személy, akit mindennél jobban szeretek. A jó ügyért cselekszem – mondtam magamnak, és még van pár dolog, amit meg kellett tudnom.

– Mit tervezel? Embereket fogsz elrabolni, és öldökölni ebben a világban is? – egyenesen rákérdeztem a lényegre, még csak belegondolni is rettenetes, hogy mi történne akkor.
– Itt? Dehogyis! Az itt élő emberek gyengék és tudatlanok, ráadásul teljesen ártatlanok. Én csak haza akarok jutni, és ott befejezni azt, amit elkezdtem. Itt még a varázserőm is ezerszer gyengébb – hát persze hogy gyengébb, ezért bujkál benned az a dög, igaz?

– És hogy akarod ezt megtenni? – kérdeztem. Valószínűleg nem tud arról, ami a minap történt, különben már rég akcióba lendült volna.
– Ötletem sincs, de biztos vagyok benne, hogy van rá megoldás. Csak szeretnélek megkérni arra, hogy tartsd szemmel Jaydent, és szólj, ha bármi rendkívüli történne. Meg tudnád ezt tenni nekem?
– Persze – mondtam mosolyogva.
Én, Rosalie Clearwater két egymással szemben álló oldal között állok. Mindkettő bízik bennem, és elvárja, hogy kémkedjek nekik. Eljött a pillanat, ahol döntenem kell, hogy kinek az oldalára állok.

***

<strong “mso-bidi-font-weight:=”” normal”=””>Scarlet

Nem mondanám ki őszintén, hogy a tervem pontosan úgy megy, ahogy terveztem, de mindenképp jó irányba halad. Claire-ből nem tudtam túl sok információt kiszedni, bár nem is volt olyan sok időnk beszélgetni. Azt mondta még nem derítette ki mit is tervez a bátyám, előtte azt szeretné, ha megbízna benne. Úgy döntöttem, hogy egyelőre megelégszem ezzel a kifogással.

Jelenleg egy eldugott kis kávézó eldugott zugában vártam a jegeskávémra, miközben fél szememmel a barátnőmön tartom a szememet, amint ő, az ő barátaival múlatja az időt. Nem értem pontosan mi szükség is van erre, valami olyasmit magyarázott, hogy a normális élet látszatát próbálja fenntartani.

Nem sokkal később a pincér egy bögre forrócsokit tett le elém:
– Jegeskávét rendeltem – mondtam neki, amint észrevettem a hibát, és kedvesen mosolyogtam rá.
– Valóban, de a szomszéd asztalnál ülő férfi kérte ezt önnek – magyarázta a pincérnő – de ha továbbra is ragaszkodik a jegeskávéhoz, csak egy perc az egész.

Az asztalt kezdtem el keresni, ahová a pincér mutatott, nem volt nehéz kiszúrni pontosan ki is küldte a forrócsokit. Kihívóan nézett rám, és egy félmosolyt is képes voltam kivenni. Őszintén szólva a rövid haj sokkal jobban állt neki, mint a hosszú, de ettől függetlenül Griffon egy szemernyit sem változott, mióta utoljára láttam.
– Nem köszönöm, így is jó – válaszoltam a pincérnőnek, majd mikor elment, én felálltam, és a forrócsokival együtt a bátyám asztalához sétáltam.

– Kedves tőled – mondtam neki, amint leültem, mire ő sejtelmes mosollyal bólintott.
– Már azt hittem sosem fáradsz ide.
– Minek köszönhetem a kedves meghívódat? – kérdeztem, mire egy nagyot kortyoltam az italomból.
– Egy báty már nem is hívhatja meg a húgát egy italra? – kérdezte ártatlanul.
– Nem, a te esetedben. Akarsz tőlem valamit.

– Valóban. Igazából nagyra értékelném, ha te és a barátaid nem ütnétek bele az orrotokat a dolgaimban.
– Miről beszélsz?
– Kérlek, ne nézz hülyének! Azt hitted, hogy nem jövök rá, hogy ellenem tervezgetsz? – egy pillanatra megijedtem. Csak nem átlátott Claire szándékain? Aztán elhessegettem magamtól a gondolatot, a tündérek különösen jól tudnak hazudni.

– Ajánlanék egy alkut – kezdte Griffon – hagyjátok, hogy tegyem azt, amit jónak látok, cserébe senki nem hal meg.
– Fair ajánlat, de sajnálatos módon csak akkor fogadhatom el, ha hajlandó vagy elárulni mire is készülsz pontosan – látszott rajta, hogy mérlegeli a dolgokat, majd egy kis gondolkodás után megrázta a fejét.
– Attól tartok, ezt nem mondhatom el – mondta végül.
– Hát, ez esetben én is attól tartok, drága bátyám, hogy nem fogadhatjuk el az ajánlatodat – válaszoltam neki, majd felhörpintettem a maradék italomat, és kisétáltam a kávézóból.