Tükörkép – Szilánkok – 4. Két világ közt

– Nem vagyok benne teljesen biztos, érted-e a helyzet súlyosságát, de most, hogy megtaláltuk egymást, neki is állhatunk a programnak – kezdte Scarlet, és a telefonját vadul kezdte babrálni.
– Miféle helyzetet kéne értenem? És hogy találtál meg?
– Ismersz a kérdő mondatokon kívül más mondatfajtát is?
– Mi lenne, ha kimásznál az életemből, és soha többé nem látnánk egymást?
– Azt sajnos nem tehetem. Bár látom, még most sem hiszel nekem, hidd el, hogy ez a mai nappal meg fog változni.

– Mire készülsz?
-Ó, csak egy kis kirándulás – ebben a pillanatban több ember lépéseire lettem figyelmes. Öt ember tartott felénk, néhányuk egy-egy dobozt cipelve. Egyikőjük volt Buddy, a másik pedig a tegnap látszólag megismert Alease. Mellettük volt még egy szőke nő, egy szemüveges srác és egy magas férfi. A szemüveges lerakta a kezében lévő dobozt, amit cipelt, majd Scarlet felé indult.

– Rob és Ebby?  – kérdezte Scarlet.
– Dolgoznak. Nem mindenki olyan szerencsétlen munkanélküli, mint te Scar – válaszolta neki a férfi.
– Lehetnél kedvesebb is Oliver.
– Csak utánad, kedvesem.
– Mi folyik itt? – kérdeztem.

– Csak a két világ közötti kaput próbáljuk kinyitni – válaszolta Scarlet, miközben a dobozokban kutakodva, elővett különféle színű festékeket és ecseteket, majd a földön mindenféle értelmetlen jeleket kezdett el fölrajzolni.
– Azt várod tőlem, hogy elhiggyem ezt az egészet? – mintha a kérdésemet fel sem tettem volna, folytatta:
– Még fiatalabb koromban, amíg Prabünél éltem, megtanított, hogy kell ilyen kapukat kinyitni, de soha senkinek nem sikerült még ez a varázslat. És tudod miért nem?
– Nem…

– Rengeteg világ fekszik egymás mellett. Egyesek párhuzamosak, mások pedig teljesen mást tartalmaznak. Ha megnyitunk egy kaput, honnan tudhatjuk, hogy melyikben kötünk ki? Soha senkinek nem sikerült még ez a varázslat, mert nem volt meg az úti cél. Mivel mi egy másik világból jöttünk, megvan a kettő közötti kapocs.
– Miért van egy olyan érzésem, hogy ez az egész átverés kezd elfajulni?

– Ó, de még mennyire hogy el van fajulva – válaszolta, majd mellém állt, és néhány értelmetlen szót mondott, mire egy hangos csattanás kíséretében egy élesen fénylő kapu jelent meg a Scarlet által megrajzolt ábra közepén – szóval mehetünk?
– Mi?! Mi ketten? Oda? Miért?
– Szükségem van valamire, odaátról, te pedig azért jössz velem, mert hitetlen vagy – megragadta a kezemet, és átrángatott a kapun. Egy hatalmas rántást éreztem, mire minden süvített körülöttem, iszonyatosan zúgott a fejem, és minden olyan homályossá vált.

***

Egyik pillanatról a másikra a hideg földön feküdtem. A fejem még mindig lüktetett az előbbiektől. Minden rendben van. Még mindig itt vagyok az erdőben. Biztos csak elbóbiskoltam, és ilyen hülyeséget álmodtam.
– Hát bevallom, nem számítottam, hogy ez ilyen kellemetlen lesz – a francba! – De legalább működött – elhallgatott, majd egy pillanattal később folytatta – Kelj már fel! Nézz körül milyen szép!

Nagy nehezen feltápászkodtam, de nem láttam semmi különöset. Egy egyszerű erdő közepén voltunk.
– Mit kéne látnom?
– Csak gyere utánam – nagyon jó kedvűnek tűnt, bár nem tudom megmondani, hogy ez jót jelent-e. Követtem őt, egy kitaposott ösvényen mentünk végig, majd az erdő szélén megálltunk.

Teljesen megállt a lélegzetem. Ahol most voltunk, az egyáltalán nem a város, ahonnan indultunk, mégcsak nem is egy falu. Amit láttam, az egy ízig-vérig középkori városnak tűnt. Tévedtem, nem az előbb álmodtam, hanem most. Teljesen lehetetlen, hogy ilyen létezzen.
– Lenyűgöző, mi? – kérdezte Scarlet, de én még mindig nem tudtam szóhoz jutni – Figyi! Én most elugrok pár cuccért, amiért idejöttünk, te addig nézz körül nyugodtan, csak ne hagyd, hogy bárki meglásson. Ki tudja, hogy az mihez eredményezne.

– Hé, várj! – kiáltottam utána, de ő teljesen köddé vált. Oké Jayden, szedjük össze a gondolataidat. Legfontosabb: ne akadj ki teljesen! Itt vagyok egyedül, egy teljesen ismeretlen helyen, az is lehet, hogy egy másik világban. Még is hogy a fenébe nézzek körül úgy, hogy senki ne lásson meg? Mégis miért akarnék én itt körbenézni? A legegyszerűbb az lenne, hogy itt maradok egészen addig, míg az az őrült nő vissza nem tér, és hazavisz. Pontosan így fogok tenni. De meddig fog ez tartani?
Az utolsó dolog, amire emlékszem, az lovak lépteinek zaja, majd egy hatalmas ütés a fejemen.

***

<strong “mso-bidi-font-weight:=”” normal”=””>Aloysius

Vicces, hogy az élet és halál közötti határ milyen vékony. Régen figyelmen kívül hagytam milyen értékes is az emberi élet, ezzel nem törődve éltem az életemet, kockára téve saját, és mások életét is. A tavaly történtek óta teljesen másként látom a világot.
Minden egyes pillanatra emlékszem az akkor történtekről, de mégis, mintha az egész egy másik életben történt volna meg.

Ígéretemhez hűen, nem vállaltam el újabb megbízást. Helyette a hadsereg újoncainak kiképzője lettem. Sokan úgy vélekednek, hogy ez egy hatalmas visszalépés, én úgy gondolom, hogy ez megnyugvás. Végre normális életet élhetek, anélkül, hogy az életemet tenném kockára. Korábban sosem gondoltam bele, hogy a cselekedeteim mennyire vannak befolyással a szeretteimre.

Sosem vettem észre hogy mennyi fájdalmak okozok Étaínnek, míg nem mesélt róluk. Még mostanában is előfordul, hogy éjszaka rémálomból riad fel, verítékkel borítva. Az utazásaim mindig nagyon megviselték őt, és rengeteget idegeskedett, amíg távol voltam. Talán pont ez az oka annak, ami később történt. Azt mondják, hogy ne hibáztassam magamat, de az igazsággal szembe kell nézni, még akkor is, ha fáj.

Egy rémálom miatt álmatlanul töltött éjszakán meséltem neki az utolsó utam részleteiről. Pontosabban Prabhü elméletéről és a halálomról. Épp olyan nehéz volt őt is meggyőzni, mint engem. Annyi kérdésem lenne még, amire nem kaptam választ. Nem, mióta az öreg varázsló eltűnt. Egy rejtély volt az az ember, még csak azt sem tudja senki, hogy hány éves volt, vagy, hogy honnan jött.

A mai nap is egy átlagos napnak tűnt. Hazafelé sétáltam már, mikor úgy döntöttem teszek egy kis kitérőt a templom udvarán. Túl sok emlék köt ehhez a helyhez. Jók és rosszak egyaránt. Ezen a helyen búcsúztam el apámtól, aki egy nap elment és soha többet nem láttam. Griffon elrabolta, majd megölte, csak azért, hogy lélektelen szolgát csináljon belőle. Igen, az igazság néha fáj.

Ezen a helyen házasodtunk össze Étaínnal. Akkor régen, mikor azt hittük boldogan éljük le az életünket. Most boldogok vagyunk, de milyen áron? Hazudtam, loptam és öltem. Nem vagyok büszke rájuk, és ha tehetném, boldogan elfelejteném életem ezen időszakát. Ha lehunyom a szemem, azokat az embereket látom, akiket én küldtem a túlvilágra. Nem számít, hogy jó cél érdekében tettem azt, amit tettem, a gyilkosság az gyilkosság marad.

A kertben sétáltam, mikor megpillantottam egy nőt. Első ránézésre teljesen hétköznapi nőnek tűnt. Mikor jobban megnéztem rá kellett jönnöm, hogy nagyon is kitűnik a környezetéből. Furcsa ruha volt rajta, olyan amilyet sosem láttam még korábban, életem során, pedig én a világ sok pontján megfordultam már.

Akaratlanul is közelebb mentem, ezáltal az arcát is jobban meg tudtam figyelni. A felismerés jégcsapként dermesztette meg minden egyes porcikámat tetőtől talpig. Nem lehet! Aiman meghalt, ráadásul a nő, aki előttem áll egy ember. Történtek már velem hihetetlen dolgok, de az teljességgel lehetetlen, hogy egy halott niwa emberként éledjen újjá.

Csak akkor vett észre engem, mikor már nagyon közel voltam hozzá. Mikor rám nézett szélesen elmosolyodott, majd halkan, és lágyan köszöntött:
– Szia – csak némán álltam előtte, még pislogni sem mertem, mert attól féltem, hogyha egy pillanatra is szem elől tévesztem, el fog tűnni.
– Te… – csak ezt az egy szót tudtam kimondani, a mondat további részei a torkomon akadtak.
– Igen, én vagyok. Megmondtam én, hogy fogunk még találkozni! – az elhangzottakra csak a fejemet tudtam rázni.
– Ez nem lehet. Hisz te… meghaltál. A saját szememmel láttam. A karjaimban…

– Furcsán alakulnak a dolgok, igaz? Én nagyon sajnálom, nem kellett volna találkoznunk. Mennem is kéne. Olyan hülye vagyok. Itt fecsegek Jaydennek arról, hogy ne találkozzon senkivel, mert bajt okoz, és nézzenek oda, mit csinálok? Mindegy, mennem kell, kezd sötétedni és muszáj mennünk. Sajnálom. Tudom, hogy most rengeteg kérdésed van, de sajnos nem én vagyok az, aki ezeket meg tudná válaszolni. Na mindegy, most mennem kell, szia! – zavarodott volt, de annyira nem, mint én. Sietősen elindult az erdő felé, amíg én némán egy helyben álltam.

Másodpercekkel később eredtem csak utána. Nem hagyom elmenni, nem, amíg magyarázatot nem kapok az előbbi jelenetre Sikeresen utolértem, majd a vállánál fogva megragadtam, és felém fordítottam:
– Magyarázatot kérek! – mondtam inkább könyörögve, mintsem parancsolóan.
– Én… nem lehet – az ösztöneim nem hagyták, hogy elengedjem. Egy idegen hang szakította meg a köztünk lévő feszültséget.

– Aloysius? Hát te? Hogy érzed magad? – Joseph volt az, egy kedves barátom, és egyértelműen aggódóan nézett rám.
– Remekül. Miért? Mi történt? – kérdeztem értetlenül. Igazából egyáltalán nem éreztem jól magam, de ez inkább volt mentális, mint fizikai.
– Csak azért kérdeztem, mert azt hallottam a városban, vagyis azt mondták nekem, hogy téged…

***

<strong “mso-bidi-font-weight:=”” normal”=””>Étaín

Ez az ember mindig meg tud lepni. Néhány órával ezelőtt történt a baleset. A kentaurok jöttek a palotában tárgyalni a királlyal, de véletlenül pont az útjukba került, és túl későn vették észre. A vezetőjük hozta be, hatalmas bocsánatkérések közepette, és azóta eszméletlenül fekszik. Iszonyúan kíváncsi vagyok a magyarázatára, miért volt a nap azon időszakán az erdőben, ebben a mókás öltözékben és… barna hajjal? Alig várom.

– Mmmm – az első szavai – ugye az egész csak egy álom volt, igaz?
– Nem tudom mit álmodtál, de hogy jól kiütöttek téged, az biztos.
– Bonnie… mi történt?
– Bonnie? Ki az a Bonnie? – kérdésemet mondva rögtön felpattant a szeme, majd úgy nézett rám, mint aki szellemet látott volna. Néhány másodperccel később, pedig villámgyorsan ugrott talpra.

– Szóval mégsem álom volt, úristenmiafranctörtént?!
– Minden rendben van? Nem nagyon kéne még felkelned.
– Nézd, Étaín, ugye? Én nagyon sajnálom, de azt hiszem, te más valakire hiszed, hogy én vagyok. Minden kellemetlenségért elnézést kérek, de nekem most mennem kell. Nem is találkoztunk – mekkora ütést kaphatott a fejére, hogy ilyeneket beszél?

– Nem mehetsz el! Pihenned kell!
– Nem! Így is elég bajt okoztam, hidd el. A többiek meg fognak ölni.
– Várj egy kicsit! Mi történt? Kik akarnak megölni?
– Étaín? Mi folyik itt? – túl gyorsan történtek az események, és egyik pillanatról a másikra két Aloysius állt előttem. Az, aki most érkezett a valódi, és a férfi, aki mellett az elmúlt délutánt töltöttem, fogalmam sincs kicsoda.

Később vettem észre, hogy Allal volt egy nő is, ugyanolyan furcsa kinézettel, mint az idegen férfi. A nő vidáman kezdte:
– Jé Jayden, megtaláltalak! De jó! Mehetünk? Nem kéne elkésni, mert lehet, hogy örökre itt ragadunk.
– Húzzunk innen nagyon gyorsan! – válaszolta a férfi, és mindketten futva indultak a kijárat felé. Én értetlenül néztem a férjemre, majd egy szó nélkül a két idegen után eredtünk.

Egészen az erdőig követtük őket, de hogy azután mi történt, az elég homályos. Csak a nagy fényre emlékszem, és a fájdalomra, amit a fejemben és a gyomromban éreztem életem végéig emlékezni fogok. A következő pillanatban a hideg földön találtuk magunkat, egy teljesen idegen helyen.