Tükörkép – Szilánkok – 3. Csak egy könyv

– Szia Jayden – szólalt meg először Claire – ülj le.
– Mi folyik itt?
– Csak szeretnénk feltenni neked néhány kérdést.
– Pontosan miről?
– A Tükörképről

– Ez most komoly? Nem lett volna egyszerűbb ezt egy kávé mellett megbeszélni? Ide rángattatok, csúnyán átverve, azért, hogy azzal a könyvemmel kapcsolatban, ami több mint egy éve jelent meg, kérdéseket tegyetek fel, és amire amúgy is válaszolnék, akkor is, ha mondjuk Skype-n beszélnénk? Ennek mi értelme volt?
– Csinálhatok kávét, ha inni szeretnél… – mondta Scarlet, bár inkább gúnyosan, mintsem segítőkészen.
– Nem azért mondtam. De mindegy, ha már itt vagyok, kérdezzetek! – mondtam, miközben leültem a kanapéra.

– Honnan is jött a könyvnek az ötlete? – tette fel az első kérdést Scarlet.
– Nemtom’. Csak úgy jött… bár mintha rémlene, hogy álmodtam valamit. Miért?
– Ez pontosan hányadikán volt? – <em “mso-bidi-font-style:=”” normal”=””>miféle kérdések ezek?
– Nem tudom pontosan. Talán Október 26-a körül volt, bár nem vagyok benne biztos.
– És te nem érezted magad furcsán akkor? – kérdezett ezúttal Claire.
– Nem…? Miért, kellett volna?
– Mi volt tavaly, október 28-án?
– Mi lett volna?

– Tényleg ne emlékszel semmire? – kérdezte Scarlet csalódottan.
– Mire kéne emlékeznem? – ez a beszélgetés kezd elég furcsa lenni, de semmilyen ötletem sincs annak témájának változtatására. Elvégre mindhárman összegyűltek… miattam? Mi közük van hármójuknak egymáshoz? Buddy-t és Claire-t még megértem, de ki ez a Scarlet? Bárhogy nézem, egyértelműen hasonlít Aderyn-re. De nem lehet ő…
<span “font-size:12.0pt;mso-bidi-font-size:11.0pt;font-family:”times=”” roman”,serif;=”” mso-fareast-font-family:calibri;mso-fareast-theme-font:minor-latin;mso-bidi-theme-font:=”” minor-bidi;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:en-us;mso-bidi-language:=”” ar-sa”=””>- Kérdezhetek én is valamit? Mi folyik itt? Miért vagyunk mind itt, mire kéne emlékeznem? – Claire és Buddy Scarlet-re néztek, ő pedig rám. Közelebb hajolt, majd halkan beszélni kezdett:

– Nem is tudom hogyan is mondjam el. Ez a világ, amiben most élünk, az hamis, nem valóság. Nem a Mi valóságunk. Az emlékeink csak a képzelet játéka, amely teljesen beborította elménk. Régi énünk csak tükörképként maradtak meg, de most… a tükör összetört, és már csak a szilánkjai maradtak meg. Én egy szilánk vagyok, ahogy te is, mindnyájan. Egy olyan tükör szilánkjai, ami régen a világunkat jelentette. A nevem Scarlet Moore… vagy, ahogy régen nevezetek Nava Thyme, de ahogy te ismertél… Aiman.
Mi?

– Mindaz, amit a Tükörképben megírtál, megtörtént. Meghaltam, ahogy te is, ahogy mindannyian. Ebbe a világba kerültünk, új emlékekkel, új élettel. De a végzet elől nem lehet elmenekülni. Azt hittem azért írtad a könyvet, hogy elmondd nekünk, itt vagy, és készen állsz beteljesíteni a végzeted.
Mi?

– Hiszen ki más írhatta volna meg a történteket, mint az, aki ott volt, és végig élte. Bevallom, mikor először találkoztunk, nem hittem volna, hogy te leszel az, aki megszabadít attól, akitől évtizedekig szenvedtem – ekkor Scarlet egy pillanatra elhallgatott és nagy levegőt vett, miközben Claire egy aprót köhintett.
– Megmondtam, hogy még találkozunk, nem? Még ha nem is ugyanabban a testben… Te vagy Aloysius.
Mi?

Ezután elhallgatott, valószínűleg az én reakciómat várta. Mit mondhattam volna? Ez az egész olyan hülyeségnek hangzott, de valamiért mégsem tudtam rámondani, hogy hazugság. Hirtelen egy vészcsengő szólalt meg a fejemben, majd minden megvilágosodott.
– Ez nagyon vicces volt srácok, tényleg. Nem mondanám, hogy egy pillanatra is elhittem ebből valamit, de nagyon ügyes előadás volt. De ha nem haragszotok, nekem haza kéne már mennem – mondtam, majd megindultam az ajtó felé.

– Biztos menni akarsz? Én szeretném, ha maradnál – hallottam Scarlet hangját a hátam mögül.
Valóban, nem akarok haza menni. Miért nem akarok haza menni? Haza akarok menni, de valahogy mégsem. Egy pillanattal később már ismét a fotelben ültem, teljesen összezavarodva.
– Ebben a világban nem olyan erős a mágia, mint otthon, de a kisebb varázslatok, mint például az elmehack nagyszerűen működik. Most, hogy megbeszéltük azt, hogy ki marad itt, van kérdésed?

Kérdésem? De még mennyi! Talán túl sok is. Valószínűleg a leglényegtelenebbet tettem fel először:
– Te most megbuheráltál engem?
– Aha – válaszolta vidáman, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Bár lehet, hogy ez a régi világban valóban természetes volt… Mi? Miért gondolkodok ilyeneken? Ez az egész csak egy átverés.
– Nagyon megharagszotok, ha azt mondom, hogy ezt az egészet nem hiszem el?

– Hogy őszinte legyek ezen annyira nem lepődök meg – válaszolta Claire – rengeteg évnyi közös emlékünk van. Tudok rólad egy s mást. Például, ott van a bal vállad. Úgy tudom sokszor szokott fájni, nem?
– Igen. Tíz éves koromban leestem a bicikliről, és rá érkeztem. Mi ebben a különös?
– “… meglepő milyen kitartó vagy – mondta Griffon, majd lesújtott a tőrével. Aloysius vállát találta el, mire a férfi fájdalmasan felordított…” – Scarlet kezében ott virított a Tükörkép vastag kötete, és szó szerint olvasta fel a benne leírtakat. Mikor végzett önelégült mosollyal nézett rám.

– Azért ehhez kicsit többre van szükségetek ahhoz, hogy meggyőzzetek. Akár azért is írhattam meg így ezt a jelenetet, mert kiskoromban volt ez a baleset. Afféle rejtett utalás. Az írók szoktak ilyet – mondtam, majd vállrántással lezártnak tekintettem ezt a beszélgetést. A bal vállammal. Hagyd abba! – szóltam rá magamra.
– Mi a helyzet a többi sebhelyeddel? Mindegyikre van még ilyen jó sztorid, mint a biciklis? – szólalt meg először Buddy.
– Nem, miért nektek van? – kérdeztem, mire Buddy szégyenlősen megrázta a fejét.

– Én tudom, hogy hogy győzhetnétek meg – mondta Scarlet, majd a többiekhez fordult. Claire szemét forgatva indult el az ajtó irányába, őt pedig Buddy követte.
– Ők elmehetnek, én meg nem? – kérdeztem dühösen, de választ nem kaptam. Scarlet csöndben megvárta, míg a többiek elhagyják a szobát, és csak akkor kezdett el beszélni:

– Tudom, hogy nagyon hasonlítok Aderyn-re. Fura is lenne, ha nem így lenne, de ő nem én vagyok. Abban is biztos vagyok, hogy amíg ezt be nem bizonyítom neked, mást sem fogsz elhinni nekem. Szóval… – nem mondott mást csak csöndben levette a felsőjét.
– Hé, hé, hé! Állj meg most! Az egy dolog, hogy én egy randira jöttem, de ezt nem kalkuláltam bele a tervembe.
– Tudom, hogy Aderyn-nek van egy tetoválása a hátán. Te látsz itt bármit is?
–  Nem… De ezt akár el is lehetnek takarni sminkkel vagy valami ilyesmivel.
– Ne kényszeríts rá, hogy megtegyem.
– Mit?

Minden olyan hirtelen, és gyorsan történt. Egyik pillanatról a másikra ott termett előttem, majd a következő pillanatban az ajkait éreztem a számon. El akartam húzódni, de képtelen voltam rá, egy érzés, mélyen belőlem előtört. Sosem éreztem még ilyet korábban, de mégis minden olyan ismerősnek tűnt. Visszacsókoltam, bármennyire is ellenkeztem, de a testem fölött elvesztettem az uralmat. Egyre hevesebben csókoltam, annak ellenére, hogy minden erőmet arra fordítottam, hogy abbahagyjam. Egy idő után feladtam a próbálkozást, és átadtam magam az érzelmeimnek. Minden teljesen új volt, mégis ismerős. Egy dologban biztos voltam: ez a nő nem Aderyn.

***

Annyira remélem, hogy a tegnap estérő szóló emlékeim csak egy rossz álom részei, és ha kinyitom a szemem, otthon fekszek a saját ágyamban. Nem pedig egy idegen ember, idegen hálószobájában.
– A fenébe! – mondtam kicsit hangosabban a kelleténél, mikor kinyitottam a szemem, mire a mellettem fekvő, szőke hajkupac mocorogni kezdett. Ez nem történhetett meg. Én nem szoktam ilyeneket csinálni.

Miután megbizonyosodtam arról, hogy Scarlet még mindig alszik, ninja módjára osontam ki a hálószobából. Minél előbb elhagyom ezt a házat, annál előbb visszatérhetek az életemhez. Nem tudom mi történt pontosan tegnap este, de bármi is volt, nem szeretném folytatni. Haza megyek, és magam mögött tudom ezt az egész őrültséget. Nem vagyok én semmilyen könyvbéli szereplő, pláne nem az, akit saját magam alkottam meg.

Félórányi kocsikázás után hazaérkeztem. Folyassuk ott, ahol tegnap abbahagytam. Mit is kéne csinálnom? A hűtőhöz vezetett az utam, hogy valami reggelit összeüssek magamnak, ám az üresen bámult vissza rám. Ezután tétovázás nélkül indultam el a bevásárlóközpontba. Nem is tudtam pontosan mit is akarok venni.

A szememet a sorokra szegeztem, és az, aminek szükségét éreztem megvásárolni, beleraktam a bevásárlókocsiba, ami nem sokkal később meg is telt, egészségtelenebbnél egészségtelenebb dolgokkal, mint például a sütemény és a pudig. De egy ilyen éjszaka után mi mást enne az ember? Szememet erősen másfele koncentrálva, mint kellett volna, egy hangos csattanással ütköztem neki, egy másik kocsinak.

– Bocsánat, nem figyeltem! – mondtam automatikusan, anélkül, hogy megnéztem volna kihez is beszélek. Egy nő volt az. Barna hajjal, és olyan meglepődött szemekkel nézett rám, mint valószínűleg én őrá. Ő szólalt meg először:
– Jayden? – Aderyn hangja villámcsapásként ért. Már rég nem haragudtam rá, de a tegnap este után ő az az egyik személy, akivel nem akartam találkozni.

– Aderyn. Hát te mit csinálsz itt?
– Nagyon meglepő, vásárolok.
– Igen, de miért itt?
– Tegnap költöztem a városba. Kellett már ez a környezetváltozás.
– Egyedül?
– Igen. Mondhatni, az új élet kezdése nem igazán sikerült. Nem vagyok már férjnél.
– Ohh – csak ennyit tudtam kinyögni. Mit kéne mondanom? Sajnálom? Elvégre közöm volt ahhoz, hogy ez történt. Mintha a gondolataimban olvasott volna, folytatta:
– Ne emészd magad. Őszintén mondva, csodálkozom, hogy nem történt meg korábban. Így tökéletesen boldog vagyok.

Mosolygott, bár az utolsó mondatában kételkednem kellett. Ez az egész szituáció olyan nevetséges. Hónapok óta nem találkoztunk, utolsó beszélgetésünk elég egyoldalúra sikerült, most meg itt vagyunk, és úgy csevegünk, mintha semmi sem történt volna.
– Mondd, Jayden. Haragszol még rám? – a kérdésére megráztam a fejemet.
– Dehogy is. Már régen történt, túltettem magam rajta – ő egy apró bólintással folytatta:
– Tudom, hogy már mondtam, de sajnálom az egészet. Tényleg egy elég nagy marha voltam.
– Ami múlt, az már a múlt, nemigaz? Ne is beszéljünk róla – mielőtt bármelyikünk is mondhatott volna valamit, a jó öreg, klisés telefonhívás-a-komoly-beszélgetésben jelenet zajlott le.

– A francba! Ezt jobb lesz, ha a fölveszem, de biztos összefutunk még valamikor – mondtam, majd gyorsan elindultam a pénztár felé. Bonnie hívása életmentő volt, nem tudom meddig bírtam volna ezt a beszélgetést. Az unokatesóm valamilyen campinget meg bulit említett. Néha elgondolkodom, hogy Ő valaha is fel fog-e nőni, mert néha teljesen úgy viselkedik, mint egy rossz 18 éves, aki minden hétvégén bulizni akar.

Tételezzük fel azt, hogy amiről tegnap este szó volt, igaz. Én vagyok Aloysius – még a gondolatra is nevetnem kell – és ami a Tükörképben szerepel mind valóság. Miért jó nekem ezt tudnom? Mit kéne tennem, miért jó az, ha erről tudomásom van? Hisz amúgy sem emlékeszem az egészre. Bár ez az egész úgyis csak egy ostoba vicc, fölöslege ezen rágódnom.

A gondolataimba feledkezve észre sem vettem, hogy hazaértem. Csendben letettem a bevásárlószatyrot a konyhapultra, de a reggeli éhségem teljesen elmúlt. Úgy döntöttem, hogy inkább nem bajlódok a főzéssel, inkább kihagyom a reggelit. Egyáltalán nem akartam otthon lenni. Sétálni volt kedvem. Pontosan tudok egy helyet, ahová ilyen pillanatokban menni lehet. A közeli erdő felé vettem az irányt.

Nem tudom, miért találom ilyen nyugtatónak ezt az erdőt. Talán a csönd miatt. Elég messze van a főúttól, ezért semmilyen emberi hang nem jut el idáig. Más embereket sem láttam itt eddig még. De valami ezeken túl is különös ebben az erdőben, amire képtelen vagyok rájönni. Egy csendes kis tisztáshoz értem. Általában itt szoktam ücsörögni egészen addig, amíg teljesen kiesek ebből a világból, és furábbnál furább dolgokon gondolkodok.

– Az emberek olyan kiszámíthatóak – hallottam egy hangot a hátam mögül. Scarlet állt mögöttem, és pontosan engem nézett.