Tükörkép – Szilánkok – 14. Végünk

– Oké, emberek, rengeteg gondolkodás után, végre megtaláltam a módját arra, hogy hogyan állítsuk meg Griffont – kezdte Scarlet a megbeszélést. Mindenki ott volt, és elég nehezen fértünk be a kicsi nappaliba.

– Ezt hogyan tervezed? – kérdezte Claire.
– Te mondtad, hogy van benne egy démon. Ki fogjuk űzni belőle.
– Ez nem veszélyes?
– Dehogyis! Lehet, egy kicsit beteg lesz utána, de nem lesz baja – ha nem tudnám az igazat, akkor nem tudnám megmondani, hogy hazudik. Claire sem kérdezett semmi mást, hagyta, hogy Scarlet folytassa.

–  Szóval, a helyszín az erdő, pont ott, ahol a dimenziókaput is megnyitottuk. Ott állítjuk fel a csapdát. A többit Claire-re bízom. Menjetek egy romantikus sétára az erdőben, vagy valami ilyesmi.
– Azt hiszem, hogy ez meg tudom tenni.
Még néhány dologról beszéltünk, leginkább az apróbb részletekről, amik engem úgysem érintettek.

Sok dolgon gondolkodtam az elmúl időszakban. Valahogy Griffon tudatára kell hozni, hogy benne van egy démon, de egyikünknek sincs semmi ötlete, hogy ezt hogyan tehetnénk. Legelőször azt kéne kiderítenünk, hogy pontosan mióta is van benne, de senki sem tudja a pontos idejét.

Mikor vége lett a megbeszélésnek, és beértem a városba, elővettem a telefonomat. Egy olyan telefonszámot hívtam, amit soha sem gondoltam volna, hogy újra tárcsázni fogok. A telefon hosszú ideig kicsöngött, már éppen le akartam rakni, mikor pont felvették. Nem vártam meg, amíg a túloldalt beleszólnak:
– Ha egy kicsit is jelent neked valamit a családod, muszáj beszélnünk.

***

Az egész akcióra délután került sor. Dél körül gyülekeztünk az erdőben. Scarlet még a korábbinál is bonyolultabb mintákat és jeleket festett a földre. Én egész végig feszültem figyeltem, hogy hogyan készül el egy ember koporsója.

Megnéztem a telefonomon mennyi az idő: háromnegyed kettő. Ha minden jól megy, húsz perc múlva minden megoldódik, de az is lehet, hogy tévedek, és akkor ki tudja mi fog történni. Nem emlékszem, hogy valaha lettem volna ilyen stresszhelyzetben. Pedig két élet emlékei is benne vannak a fejemben.

– Ha Griffon belelép ebbe a körbe – magyarázta Scarlet a többieknek, de én képtelen voltam figyelni. Clairéknek kettőre kell ideérniük, öt percig húznom kell az időt valamivel. Egyelőre nem tudom, mit fogok mondani, de Bonnie taktikáját követve, rögtönzök.

Mikor Scarlet elkészült néhány némító varázslatot küldött ránk, nehogy Griffon túl hamar kiszúrjon minket. Az utolsó öt percet idegölő volt kivárni, de egy kis idő után lépéseket hallottunk, és Claire hangos beszédét, gondolom ezzel akart jelezni, hogy jönnek.

Mikor már elég közel kerültek, Griffon megállt.
– Kicsit több kell ahhoz, mint néhány láthatatlanná tévő bűbáj ahhoz, hogy engem átverjetek. És eszem ágában is belelépni abba a körbe – kezdte, mire Scarlet leoldotta a bűbájt.
– Nem akarsz egy kis örömet okozni a húgodnak?
– Dehogynem, de ettől függetlenül nem akarok meghalni.

– Ki árulta el?
– Miért feltételezel ilyen dolgokat? Áruló? Ennél nem jobb emberekkel vetted körül magadat?
– Claire volt, igaz?
– Ő? Dehogyis. Az, aki figyelmeztetett Jayden volt – a kijelentésre mindenki meghökkenve nézett rám, pont úgy, ahogy gondoltam. Néhányan még meg is kérdezték: miért?

– Nem olyan rossza helyzet srácok, mint hiszitek – és igen, a rögtönzés – hadd magyarázzam meg az elejétől. Tudjátok, én író vagyok, ezért megvan az a ‘szuperképességem’, hogy bele tudok látni más emberek gondolataiba. Könnyebben össze tudom kötni azt, hogy mi minek az okozója, mi miért történt úgy, ahogy történt – két mondat között gyorsan meglestem az időt – úgy körülbelül fél perc múlva nagyon remélem, hogy megértitek miről is beszélek.

Idegesen vártam ki a maradék időt. Szerencsére hamar megérkezett a segítség. A tisztás túloldaláról Aderyn bukkant fel. Iszonyatosan hálás voltam neki, hogy eljött. Mindenki felé fordult, még Scarlet is, aki rettentően meglepett arcot vágott. Gondolom ez pláne nem volt benne a tervében.

Senki sem volt meglepődve annyira, mint Griffon. Ijedten meredt Aderynre, mintha nem is hinné el, hogy őt látja. A húga előtte állt meg, és várta mit mond.

***

Ahogy Griffon a húga holtteste fölött térdelt, alig tudta visszafojtani a könnyeit. Magát okolta mindazért, ami történt.
Egy hang szólalt meg a fejében: <em “mso-bidi-font-style:=”” normal”=””>Hatalmam van, ezt mind neked adom, segítségével bármit megtehetsz, amit csak akarsz. Egy feltételem van. Te.
– Elutasítom.

***

Griffon eszméletlenül zuhant a földre, senki sem tudta pontosan megmondani, hogy mi történt. Aderyn lehajolt hozzá, és a fejét az ölébe tette, Claire is letérdelt hozzá, életben volt.
– Mi történt? – kérdezte Étaín, mire én a többiek felé fordultam.
– Ha minden igaz, minden úgy van, ahogy én elterveztem.

– Legelőször be akartam határolni, hogy Griffont mikor is szállta meg a démon. Scar elmondása alapján arra következtettem, hogy az egész az alatt az idő alatt történhetett, míg ő Prabhünél volt. Persze akkor is sok minden lehetett, ami ezt eredményezte. Aztán eszembe jutott Aderyn.  Ha valóban akkor jöttünk erre a világra, mikor olyan furcsát álmodtam, és elindította a Tükörképet, akkor Aderynt már akkor ismertem, mielőtt valójában megismertem volna.

– Az első találkozásunk csak az emlékeinkben létezik. Arra jutottam, hogy annak, hogy megismertük egymást, valami jelentősége van, hiszen a régi világban sosem találkoztunk. Ez alapján arra jutottam, hogy Griffont akkor szállta meg a szellem, mikor Aderyn meghalt. Ezért hívtam el, hátha ő segíthet ebben a helyzetben, és szerencsére jól gondolkodtam.

– Logikusnak hangzik – mondta Étaín.
A csoportban a legnémább Scarlet volt. Nem hiszem, hogy örült annak, hogy keresztülhúztuk a számításit.
– Ez mind nem változtat a tényen, hogy Scar meg akarta ölni őt – mondta Claire, egyenesen a szemébe nézve.
– Neked lett volna jobb ötleted? Vállaltam érte a felelősséget.
– De hazudtál arról, hogy nem lesz semmi baja.
– Mert máshogy nem egyeztél volna bele.

A következő másodpercben egy sötét, ködös alak jelent meg Griffon mellett. Maga a démon jelent meg, aki a hosszú évek alatt teljesen felvette Griffon alakját, néhány apró részletet kivéve teljesen ugyanúgy néztek ki. Nevetve megszólalt:
– Abba kéne hagyni ezt a színjátékot, mondd el az igazat – mondta, de Scarlet nem szólt egy szót sem – akkor majd én.

– Ez a nő – mutatott Scar-ra – az utóbbi hetekben kereste fel a lényemet. Egy ajánlatot tett nekem. Megszabadít Griffontól, ha utána őt fogom szolgálni. Az évek során borzalmasan meguntam ezt az embert. Az elején azt hittem szórakoztató lesz végignézni ezt az egész bosszúhadjáratot, de aztán kiderült, hogyha én nem erőltetem, az egész meg sem történik.

– Rögtön kihasználtam az alkalmat, Scarlet egy sokkal izgalmasabb partnernek ígérkezik – mondta a démon, miközben mind sokkolva néztünk Scar-ra.
– Miért? – kérdeztem.

– Nem egyértelmű, hogy miért? Mikor visszatértem Prabhütől, láttam, hogy a bátyámnak hatalmas ereje van, de nem használta ki. Ott voltam vele, azt nézve, hogy hogyan pazarolja el a leglényegtelenebb dolgokra. Én magamnak akartam az erőt. Mindig is gyűlöltem az embereket, a háború előtt is, és utána is. Olyan felsőbbrendűnek érzik magukat, miközben teljesen hasznavehetetlenek.

– Még sok éve olvastam a legendát Ymldir démonairól. Már akkor elhatároztam, hogy megszerzem Griffontól a hatalmat, aztán kivártam a megfelelő alkalmat, ami most jött el.

– Szóval, ez azt jelenti, hogyha meg akarunk szabadulni ettől a köcsögtől, akkor téged kell megölnünk? – kérdezte Claire.
– Attól tartok igen.
– Hát akkor – állt fel, majd egy tőrt húzott elő – nem is hiszed mennyiszer elképzeltem már ezt a jelenetet.
A következő pillanatban Claire indult meg Scarlet felé, de ő csak egy laza legyintéssel nekilökte az egyik közeli fának. Már most hatalmas ereje volt, még ebben a világban is.

Én kérdőn néztem Aloysiusra:
– Együtt? – kérdeztem, mire ő bólintott.
Ketten egyszerre indultunk az áruló felé. Régen nem csináltam már ilyet, de mindenre emlékszem. A mozdulatok és a lépések mélyről, a tudatalattimból jöttek. Mindketten egyszerre, hibátlanul mozogtunk. Már éppen elértük, mikor minden megdermedt. Egyikünk sem tudott mozdulni, hiába próbálkoztam minden erőmmel.

 – Vagytok még? – kérdezte Scarlet, de velünk együtt mindenki mást is megfagyasztott. Még ha más ki is akart volna állni ellene, akkor is képtelen lett volna. – Ezek után persze visszatérek a mi világunkba. Kicsit kezdett idegesíteni ez a világ, tudjátok munkanélküliség, lerobbant kéró. Tiszta szívás volt az egész.

– Azt hiszem, ennek most kell véget vetnem – mondta egy teljesen idegen hang, a semmiből. A következő pillanatban egy öregember jelent meg. Amint észrevettem az arcát, rögtön felismertem benne Prabhüt.
– Mit akarsz tőlem? Még te sem tudsz megállítani! – mondta Scarlet.

A varázsló egy szóra sem méltatta, egyenesen a démon elé állt:
– Ki akartam várni, mi lesz ennek a vége, de nem bírom tovább. Menj vissza a mesteredhez, Ymldirhez, már bőven teljesítetted a feladatodat – a démon csak némán bólintott egyet, majd a következő másodpercben már el is tűnt.

– Ami téged illet, kishölgy – fordult ezúttal Scarlet felé, aki szóhoz sem tudott jutni a döbbenettől – bevallom hibáztam, mikor az egészet elkezdtem. Sosem gondoltam volna, hogy az egész idáig fog fajulni.

– Ennek most van vége, Nava – Scarlet a régi nevének hallatán összerezzent – az én szememben nincs bocsánat – a varázsló finoman megérintette Scarletet, mire ő porrá hullott. Ezután a varázsló felénk fordult, majd feloldotta a bénító varázslatot, éreztem, hogy a végtagjaim újra életre kelnek, ahogy elkezd bennük áramlani a vér.

– Ezt az álcát is igazán levehetném már, pedig nagyon megszerettem ezt a karaktert – mondta a varázsló, majd a következő pillanatban már teljesen új arca volt. Mosolyogva fordult felénk. Az ereimben teljesen megfagyott a vér, a varázsló új külsője összetéveszthetetlenül egyezett a festményeken és szobrokon ábrázolt Pabris istenével.