Tükörkép – 9. Kitaszítottak

A következő két nap eseménytelenül telt. Nem sokat beszéltek egymással, csak akkor, amikor muszáj volt. A harmadik reggelen Aloysius megszólalt:
– A mai éjszakára menedéket kell keresnünk.
– Miért nem jó a szabad ég alatt?
– Ma éjjel telihold lesz. Hemzsegni fog az erdő a vérfarkasoktól.
– És itt szerinted mégis hol találunk menedéket?
– Nem tudom. Viszont valamit mindenképpen ki kell találnunk.
– Menjünk tovább, hátha találkozunk valakivel, aki nem akar megölni minket.
– Olyanra itt ne nagyon számíts.

A beszélgetésük után egyre feszültebbé vált a hangulat. A férfi egyszer maradt kint az erdőben telihold idején, azóta is hatalmas karmolások nyomai vannak a hátán. Nem vallotta be, de félt az éjszakától. Kizártnak tartotta, hogy bármit is találnának napnyugtáig, és fogalma sem volt arról, hogy hogyan fogják biztonságosan átvészelni az éjjelt.

– Hallottad ezt? – kérdezte hirtelen Aiman, kizökkentve a férfit a merengéséből.
– Mit?
– Lépéseket hallottam. Szerintem van itt valaki.
– Úgy gondolod, nézzünk körül? – kérdezte, mire a nő csak egy mosoly kíséretében szállt le a lováról, a férfi hasonlóan tett.
Halkan jártak a puha talajon, és követték a zaj forrását.

A bokrokon túl egy alacsony, furcsa külsejű, vörös hajú fiút találtak, aki nagyon elmerült a tanulmányaiban. Nem tudták eldönteni, hogy jó vagy rossz szándékú-e, ezért abban maradtak, hogy ottmaradnak megfigyelni, aztán eldöntik, mi legyen.
– Nem hittem volna, hogy pont ma találkozok idegenekkel – szólalt meg hirtelen az ismeretlen, anélkül hogy hátrafordult volna. – Mi járatban errefelé, telihold idején?
– Hát mi… – kezdte Aiman, de az idegen félbeszakította:

– A nevem Manny, feltaláló és a Kitaszítottak vezetője.
– Kitaszítottak? – kérdezte Aloysius.
– Olyan emberek, akiket kiközösítettek, vagy önszántából hagyták el az otthonukat. Senki se tudja, hogy létezünk, de mi befogadjuk azokat, akiknek szüksége van rá. Ha jól sejtem ti is elszöktetek, nem igaz?
– Mi… – próbálta átvenni a szót a lány, de nem sikerült neki.
– Várjatok, kitalálom: új, igazságtalan vezető, vagy egy tiltott szerelem?
– Mi csak átutazók vagyunk, de egy éjszakai szállásnak nagyon örülnénk – vette át a szót Aloysius, akit kezdett frusztrálni a fiú lelkesedése.

– Gyertek utánam! – mondta, és elindult. Egy barlang szájához vezette őket, majd mindenféle elővigyázat nélkül bement. Szorosan a fal mellett sétált, mikor már elég mélyen voltak a barlangban a fiú megállt, majd az egyik sziklát eltolta, és a helyén halvány fény kezdett derengeni. Egy lépcsőnél állt.
– A csoportunkban vannak olyanok, akik a törvény elől menekülve kerültek hozzánk. Ha innen elmentek, meg kell ígérnetek, hogy erről sohasem beszéltek – Aiman megértően bólintott, mire a fiú elindult a lépcsőn.

A lépcső alján egy ajtó volt, ami egy kis szobába vezetett. A falakon mindenféle csövek voltak, és a hely zsúfolásig tele volt furcsa gépezetekkel.
– Mi ez a hely? – kérdezte csodálkozva Aiman.
– Ez a jövő. Az emberek nehezen ismerik el az újat, túl vakok ahhoz, hogy észrevegyék a világ csodáit. Annyira el vannak veszve a saját világukban, hogy észre sem veszik, milyen rejtélyek veszik őket körbe – magyarázta, majd a szoba túloldalán lévő ajtóhoz ment. – Isten hozott nálunk! – mondta, majd kitárta az ajtót.

A másik szoba sokkal tágasabb volt az előzőnél, itt is voltak furcsa gépezetek, de sokkal otthonosabb volt. Két ajtó volt még azon kívül, amelyiken bejöttek. Egy étkező asztal volt a szoba egyik részén, a másik oldalt pedig egy kanapén ült három nő. Egy alacsony barna hajú nő, amint meglátta az érkezőket, rögtön talpra ugrott:
– Hamar visszaértél, azt hittem, hogy csak napnyugtakor jössz vissza – kezdte a vörös hajú fiúnak, majd meglepődve állt meg, amint meglátta a vele érkezőket. – A nevem Viktória – nyújtotta a kezét nekik –, ti pedig Aiman és Aloysius, nem?

– Honnan tudtad? – kérdezte meglepődve Aloysius.
– Levandernek látomása volt egy niwáról és egy fekete hajú férfiról – magyarázta, majd a mögötte ülő nő egyikére mutatott. – Nem túl gyakori az ilyen pár. Kitaszítottak? – kérdezte ezúttal a vörös hajútól.
– Csak az éjszakára maradnak. Viktória a feltaláló-társam – magyarázta –, ők pedig Levander és Rosaly – mutatott a háttérben ülő két nőre. – Rosaly a múltba lát, Levander a jövőbe – magyarázta –, de ő évek óta nem szólalt meg.

– Nekem néhány dolgot ellenőriznem kell, meg mutatnád nekik a szobájukat? – kérdezte Manny Viktóriától.
– Persze – bólintott egyet, majd az egyik ajtóhoz sétált. – Gyertek! – szólt, majd kinyitotta az ajtót.

Az ajtó egy sötét folyósóra nyílt. Viktória megnyomott egy gombot, majd egy furcsa zaj kíséretében fény gyúlt, és megvilágította a helyiséget.
– Ez hihetetlen  – motyogta Aiman.
– Ha évek óta ezen a helyen élsz, hamar megszokod – mondta, majd egy lépcsőhöz sétált. Sok emelettel lejjebb álltak meg. – A folyosó végén két üres hálószoba van, a szemben lévő ajtó pedig a fürdőszoba. Érezzétek otthon magatokat – búcsúzott el, majd visszament a többiekhez.
– Fura ez a hely – jegyezte meg halkan Aiman, miután már csak ketten maradtak.
– Egy éjszakát maradunk. Amint felkel a nap, mi elmegyünk – mondta Aloysius, de leginkább azért, hogy önmagát megnyugtassa.

***

Aloysius a nap hátralevő részét a szobájában töltötte. Próbálta felfogni azt, hogy milyen fura helyre került, és hogy mennyire sok mindent nem tud a világról. Néhány napja azt hitte mindent tud arról, ami körülötte történik, de most úgy érzi, hogy mindent eltitkoltak előle. Néhány napja tudta csak meg, hogy az országot fenyegető Griffon, aki embereket rabol el, niwa, akik elátkozott emberek utódjai. Most pedig a király embereként egy olyan helyen tartózkodik, ahol a törvény elől menekülő lények laknak. Ehhez képest meglepően nyugodt volt. Hirtelen jött az az ötlete, hogy kimegy a szobájából, hogy csatlakozzon a többiekhez.

A folyosón nem volt senki. Aloysius a társalgó felé vette az irány, azonban hirtelen valaki megragadta a kezénél fogva. Levander a semmibe bámulva, reszelős hangon beszélni kezdett:
– Vak vagy. Azt hiszed, ismered őt, pedig semmit sem tudsz. Megbízol mindenkiben, és nem veszed észre, hogy minden egyes perccel közelebb kerülsz a véghez – mintha csak most térne magához, a nő a férfira nézett, majd elszégyellve magát visszament a szobájába.
A férfi rémülten meredt a csukott ajtóra. Össze volt zavarodva, nem értette mit akart mondani neki a nő. Elment a kedve attól, hogy a többiekhez csatlakozzon, aludni akart, hogy minél előbb reggel legyen, és elinduljanak.

A szobájába igyekezett, de még mielőtt átlépett volna az ajtón, a szomszéd szobából Aiman lépett ki. Mikor a lány meglátta a férfi rémült tekintetét megkérdezte:
– Valami baj van?
– Ez a hely… bizarr – kezdte Aloysius.
– Miért, mi történt? – kérdezte aggódva.
– Az a nő… Levander. Azt hiszem… látomása lehetett, összevissza beszélt és…
– De nem ő az, aki nem szólalt meg évek óta? – értetlenkedett a lány.
– De igen. De nem volt emberi, csak úgy meredt a semmibe és a frászt hozta rám…

Aiman nem szólt semmit, csak némán átölelte a férfit és suttogni kezdett:
– Ma korán lefekszünk, holnap reggel pedig gyorsan elmegyünk, jó? Ma éjjel muszáj itt maradnunk, tudod – mondta, majd elengedte a férfit és a falnak dőlt.
– Tudom, csak ezek az emberek olyan furák… – érezte hogy túl közel kerül a nőhöz, tudta  hogy vissza kéne lépnie, de a nő közelsége úgy vonzotta magához, hogy képtelen volt ezt megtenni. Olyan közel hajoltak egymáshoz, hogy a csók elkerülhetetlen volt.
– Talán nem véletlenül közösítették ki őket – talán olyat tett volna, amit később megbán, ha éppen nem lép a folyosóra egy harmadik személy.

– Csak gondoltam szólok, hogy van vacsora, ha éhesek vagytok… – kezdte Viktória, mikor meglátta őket.
– Nem köszönöm, nem vagyok éhes – mondta Aiman, aztán körbenézett, de Aloysius már nem volt sehol.
A férfi bezárkózott a szobájába és reggelig ki sem jött onnan.

***

Aloysius kopogtatás zajára ébredt. Lassan sétált az ajtóhoz, Aiman állt az ajtó mögött.
–  Jó reggelt. Reggelizzünk valamit, és menjünk – mondta, amint kinyílt az ajtó.
– Rendben van, mindjárt megyek én is.

– Pontosan mit csináltok az erdőben? – kérdezte nem sokkal később Manny reggeli közben.
– Garnet régiójába tartunk. Állítólag van ott egy kisebb kísértetfa erdőség – magyarázta Aloysius.
– Miért, mi dolgotok van nektek azokkal a fákkal?
– A herceg súlyos beteg, és a fa nedve az utolsó hozzávaló a gyógyszeréhez.
A fiú arca elkomorodott:
– Ti a királynak dolgoztok? – kérdezte, de meg sem várta a választ fölállt és folytatta:

– Tudjátok, sokat dolgoztam azon, hogy egy a kis közösség titokban maradjon. Sajnos nem hagyhatom, hogy elmenjetek, és jelentsétek a kastélyban – magyarázta fenyegetően, majd az asztalon lévő késért nyúlt. – Sajnálom, hogy így kell végződnie, őszintén megkedveltelek titeket – még mielőtt bármit is tehetett volna, hirtelen egy fiatal férfi került elő a semmiből, és megragadta a csuklóját.
– Semmi értelme. Nem azért vannak itt – mondta, majd a vörös hajú fiú dühösen elhagyta a szobát.

Az idegen, sápadt bőrű férfi a vörösen izzó szemével Aloysiusra és Aimanra nézett, majd megszólalt:
– Kissé belefáradt a bujdosásba. Üldözési mániája van – magyarázta.
– Vámpír – csak ennyit tudott kinyögni Aiman, mikor magához tért az előbbi jelenet okozta döbbenetből, de a férfi helyeslően bólintott.
– A nevem Cole. Nem volt ínyemre az öldöklés, ezért elhagytam a társaimat – magyarázta. – Szívesen társalgok idegenekkel, de azt hiszem, hogy most jobb, ha mentek.
– Igaza van – helyeselt Aloysius.
– Rendben van – értett egyet Aiman, az ajtóhoz érve megfordult – ha nem szeretsz gyilkolni, hogyan táplálkozol? – szegezte a kérdést a vámpírnak.
– A többiek minden hónapban sorsot húznak, hogy kit csapoljak meg egy kicsit – válaszolta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A kijelentés után a nő megborzongott.

– Ebben az őrült erdőben mindenki ki akar csinálni?! Menjünk innen gyorsan! – mondta a lány, mikor kiértek a szabad levegőre.
– Minél messzebb – válaszolta a férfi, majd szorosan átölelte a társát.