Tükörkép – 8. A múlt
2018. január 11.
Körülbelül ötszáz évvel ezelőtt történt. Egy ismeretlen férfit láttak a városban. Éjszaka érkezett, senki sem ismerte, nem látták az arcát. Bekopogtatott az első házba, ami az útjába került.
Egy fiatal nő nyitott ajtót. Sok vándor járta akkor a város utcáit, ezért tétovázás nélkül beengedte. Csinált neki vacsorát, és éjszakai szállást is adott az ismeretlennek. Hiába kérdezte a nevét, vagy hogy honnan jött, a férfi nem válaszolt. A nő már kezdte feladni, és aludni készült, mikor a férfi egy ismeretlen nyelven megszólalt, és hosszú varázsigét kezdett el mormolni. Ami utána történt az senki sem tudja, csak annyit tudunk, hogy a férfi még aznap éjjel elhagyta a várost.
A nő, akit Agape-nak hívtak néhány héttel később férjhez ment, és nem sokkal később kiderült hogy gyereket vár. Mindenki boldog volt, de a nő a lelke mélyén tudta, hogy a gyermeke nem emberi. Remélte, hogy a megérzései becsapják, és nincs semmi baj. Minden éjjel rémálmok gyötörték, mindig nagyon ideges volt.
Kilenc hónappal később azonban beigazolódott mindaz, amitől félt. A kislányt Aisling-nek hívták, de nem olyan volt, mint egy rendes ember. Fehér bőre volt, hosszú, világosszőke haja. Az emberek isteni csodának tartották és mindenféle ajándékokat vittek neki. De a kislány természetellenesen gyorsan kezdett el nőni. Két éves korában teljesen úgy nézett ki és viselkedett, mint egy hat éves gyerek. Folyékonyan beszélt, tudott olvasni, számolni.
Az emberek elítélték, elfordultak tőle, szörnynek tartották. Ha az utcán sétált, sokszor kigúnyolták, lökdösték, vagy megdobálták. Még a saját anyja is elítélte, sokszor megverte, kiabált vele. Tizennégy éves korában megelégelte a nyomort, amiben élt, és elszökött otthonról.
Bejárta a világot, a leghírhedtebb varázslóktól, boszorkányoktól tanult. Amerre járt, segített az embereknek, annak ellenére, amit ők tettek vele. Örült, hogy olyanok között van, akik nem ítélik el a külseje miatt, de a lelke mélyén nem volt boldog. Bosszút akart állni azokon, akik kiskorában bántották, azt akarta, hogy érezzék át, amit neki kellett.
Huszonöt éves korában tért vissza a szülővárosába. Kiállt a főtérre és egy bonyolult varázslatba kezdett. Senki sem látta vagy hallotta őt. Nem tudták, hogy visszatért, mert még azon az éjjelen elhagyta a települést. Két évvel később tért vissza. Elégedetten látta, hogy az elmúlt években olyan gyerekek születtek, mint amilyen ő maga volt.
De ő nem volt olyan, mint a szülei. Felkarolta a hozzá hasonlókat és magával vitte őket. Megtanította őket varázsolni, és segített nekik elfogadni, hogy ők mások, mint az emberek. Őt soha többé nem látták, de az utódjai még azóta is itt vannak.
– Ez lenne a mi eredetünk. Tudom, kicsit illúzióromboló, és nem olyan, mint amilyennek várnád, de sajnos ez az igazság – fejezte be a történetet Aiman. A férfi szó nélkül hallgatta végig a történetet. Nem volt csalódott, sőt örült, hogy végre megtudta az igazságot, ami az egyik legnagyobb rejtély amióta csak él.
– És az ismeretlen férfi? Ő ki volt? – tette fel azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatta.
– Azt senki sem tudja. Sokak szerint az ősi istenek egyike volt, de ha engem kérdezel csak egy újonc mágus, aki kísérletezett néhány varázsigével, és most egy másik dimenzióban nagyon örül annak, amit teremtett.
– És az ismeretlen férfi? Ő ki volt? – tette fel azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatta.
– Azt senki sem tudja. Sokak szerint az ősi istenek egyike volt, de ha engem kérdezel csak egy újonc mágus, aki kísérletezett néhány varázsigével, és most egy másik dimenzióban nagyon örül annak, amit teremtett.
– És te? Mit csinálsz pontosan? Hogyan kerültél az emberek közé?
– Az elég unalmas történet.
– Én azért szeretném tudni. Szeretek megbízni azokban, akik körülöttem vannak. És hogy benned megbízzak, többet kell rólad tudnom – mondta a férfi kioktatóan. A lányra nézett, ő pedig kiáltott valamit, de ezt a férfi már nem hallotta, mert egy erős ütés érte a fejét, és minden elsötétült számára.
– Az elég unalmas történet.
– Én azért szeretném tudni. Szeretek megbízni azokban, akik körülöttem vannak. És hogy benned megbízzak, többet kell rólad tudnom – mondta a férfi kioktatóan. A lányra nézett, ő pedig kiáltott valamit, de ezt a férfi már nem hallotta, mert egy erős ütés érte a fejét, és minden elsötétült számára.
***
– Jól vagy? – a kérdés túl távoli volt, hogy a férfi bármit is értsen belőle, szép lassan kinyitotta a szemét, Aimant pillantotta meg, amint aggódva őt figyeli. Iszonyúan sajgott a feje, ezért erőtlenül, alig hallhatóan kérdezte meg.
– Mi történt?
– Mi történt?
– Egy diwó támadott meg – mondta a lány majd a földön heverő démonkutya tetemére nézett. – Még szerencse, hogy itt voltam, mert különben ki tudja, mit tett volna veled.
– Köszönöm – mondta a férfi és erőtlenül feltápászkodott.
– Biztos jól vagy?
– Remekül – hazudta, de megszédült és kénytelen volt megint leülni. – Adj pár percet és jól leszek.
– Köszönöm – mondta a férfi és erőtlenül feltápászkodott.
– Biztos jól vagy?
– Remekül – hazudta, de megszédült és kénytelen volt megint leülni. – Adj pár percet és jól leszek.
– Most már bízol bennem, vagy még mindig kíváncsi vagy a történetemre?
– Bízok benned – mondta a férfi őszintén, és egy nagy levegőt vett –, de ettől függetlenül kíváncsi vagyok a történetedre.
– Hát jó – mondta a lány majd belekezdett:
– Bízok benned – mondta a férfi őszintén, és egy nagy levegőt vett –, de ettől függetlenül kíváncsi vagyok a történetedre.
– Hát jó – mondta a lány majd belekezdett:
Még kislány koromban találtak rám, az erdő szélén. Eszméletlenül feküdtem a földön, az arcom tele volt sebekkel és vágásokkal. A férfi, aki megtalált hazavitt, és meggyógyított. Sokkos állapotban lehettem, mert sokáig nem beszéltem. A férfi minden nap próbált szóra bírni, nyugtatgatott, hogy nála biztonságban vagyok, és addig maradhatok, amíg csak kell.
Hosszú hónapokig tartott mire újra magamra találtam, és végre beszélni kezdtem. Meg akarta tudni mi történt velem, de nem tudtam megmondani, nem emlékeztem semmire. Megértő volt velem, és nála maradtam. Az igazi szüleim sosem kerestek, ezért ő örökbe fogadott, de az emlékeim a mai napig nem tértek vissza.
– Ki volt ő? – kérdezte Aloysius.
– Prabhü – válaszolta egy kis szünet után, mintha azon gondolkodott volna, hogy elmondhatja-e.
– Komolyan mondod? – a férfi nem akarta elhinni, amit hallott. Mindig is úgy tudta, hogy az öreg varázsló egyedül él. Sose tudta, hogy van valakije, akit a lányának tekintene.
– Megtanított varázsolni, saját apámként tekintek rá. Hálás vagyok mindenért, amit tett értem.
– Sose gondoltam volna – motyogta magában, mintha még most sem hinné el.
– Prabhü – válaszolta egy kis szünet után, mintha azon gondolkodott volna, hogy elmondhatja-e.
– Komolyan mondod? – a férfi nem akarta elhinni, amit hallott. Mindig is úgy tudta, hogy az öreg varázsló egyedül él. Sose tudta, hogy van valakije, akit a lányának tekintene.
– Megtanított varázsolni, saját apámként tekintek rá. Hálás vagyok mindenért, amit tett értem.
– Sose gondoltam volna – motyogta magában, mintha még most sem hinné el.
– És mi a te történeted?
– Hogy érted ezt?
– Hogy lettél a király talpnyalója. Úgy értem, hogyan lettél az, aki most vagy?
– Hosszú történet.
– Én is elmeséltem az enyémet – monda, majd kis szünet után a férfi beszélni kezdett:
– Hogy érted ezt?
– Hogy lettél a király talpnyalója. Úgy értem, hogyan lettél az, aki most vagy?
– Hosszú történet.
– Én is elmeséltem az enyémet – monda, majd kis szünet után a férfi beszélni kezdett:
Az anyám belehalt a szülésbe, az apámnak egyedül kellett felnevelnie. Nem voltunk gazdagok, faluról falura, városról városra jártunk, idegeneknél szálltunk meg minden éjszaka. Sose maradtunk egy helyen sokáig.
Mikor elég idős lettem, megtanított hogyan használjam a fegyvereket, hogy meg tudjam védeni magam, ha szükség lenne rá. Türelmes volt velem, sose kiabált velem, ha sokadszorra is rosszul fogtam meg a kardot vagy a tőrt. Megértem, hiszen én voltam ez egyetlen, aki fontos volt számára, értem bármit megtett volna.
Tizenkét éves koromban egy elhagyatott házban vártam rá, hogy egy kis étellel térjen vissza. Mikor megérkezett, nem volt nála semmilyen élelem, csak egy nálam nem sokkal fiatalabb lány. Azt mondta, hogy az utca szélén találta, egyedül volt, túlságosan megsajnálta és nem tudta otthagyni.
A lány azt mesélte, hogy fél éve élt az utcán, mert a szülei meghaltak, neki pedig nem volt sehová se mennie. Ez a lány volt Étaín. Az elején távolságtartó voltam vele, túl idegen volt számomra, de hamar megtaláltuk a közös hangot és a húgomként kezeltem, azonban nemsokára sokkal többet éreztem iránta, mint szimpla testvéri szeretet.
Tizenhat éves koromban egyik este az apám elment, és nem jött vissza. Egész este ébren voltam, és vártam, hogy hazaérjen, de nem jött. Másnap bementünk a városba, és mindenkit megkérdeztünk, de senki sem találkozott vele. Soha többet nem láttuk. Hetekig magam alatt voltam, Étaín volt az egyetlen, aki megmaradt nekem. Ő tudta min megyek keresztül és mindvégig kitartott mellettem. Nélküle nem hiszem, hogy képes lettem volna talpra állni.
Nagyon szegények voltunk, néha hetekig alig volt mit ennünk, de tartottuk egymásban a lelket. Egyik este megelégeltem a nyomort, és elmentem az erdő mellett húzódó föld út mellé. Azt terveztem, hogy az első hintót, vagy szekeret kifosztom, ami felém jön. Végig tudtam, hogy egyedül képtelen vagyok végigcsinálni, de az éhség miatt nem tudtam normálisan gondolkodni.
Az a hintó teljesen megváltoztatta az életem. Amint láttam közeledni, nem figyeltem meg kik ülnek rajta, gondolkodás nélkül rávetettem magamat. Pechemre a jármű utasa nem volt más, mint a királyi család, és a két testőrük azonnal rám vetette magát, esélyem sem volt bármit is tenni.
– Várj! Te ki akartad fosztani a királyt? És még mindig életben vagy, ráadásul az még bízik is benned. Hogy csináltad?
– Utólag azt mondanám, hogy szerencse hogy őrá támadtam rá. Amíg a két fegyveres leszorított, csak arra tudtam gondolni, hogy végem van, és hogy cserbenhagytam Étaínt. Nem ellenkeztem, hiszen tudtam, hogy az étel hiánya miatt túl gyenge vagyok, ők pedig erősek, ráadásul ketten is voltak. Beletörődtem a sorsomba.
– Utólag azt mondanám, hogy szerencse hogy őrá támadtam rá. Amíg a két fegyveres leszorított, csak arra tudtam gondolni, hogy végem van, és hogy cserbenhagytam Étaínt. Nem ellenkeztem, hiszen tudtam, hogy az étel hiánya miatt túl gyenge vagyok, ők pedig erősek, ráadásul ketten is voltak. Beletörődtem a sorsomba.
Magam sem tudom mi miért történt utána, valószínűleg a király látta rajtam, hogy megbántam, amit tettem, és talán megsajnált. Megkérdezte, hogy miért csináltam amit, én pedig mindent elmeséltem. Utasította a testőreit, hogy eresszenek szabadon, és egy alkut ajánlott.
A feladatom az volt, hogy az ellenséges ország haditerveit kellett kihallgatnom, cserébe néhány hétre elegendő ételt ajánlott nekem. Gondolkodás nélkül elfogadtam az ajánlatot. Megtettem, amit kért, és az ország meg is nyerte a csatát.
Mikor már kezdtünk kifogyni az ételből, néhány katona keresett fel bennünket. A király új megbízást akart adni nekem. Hát… így lettem az, ami most vagyok. Étaínnel később összeházasodtunk. Mindkettőnk el akarta felejteni a múltat, ezért soha többet nem beszéltünk róla.
Mikor Aloysius befejezte a mondandóját, ránézet Aiman-ra de a lány nem mondott semmit.
– Most már sokkal jobban érzem magam. Mennünk kéne, mert a végén sosem érünk oda.
– Jó – válaszolt, majd fölállt és egy szó nélkül a lovához sétált.
A férfi csalódott volt, hogy a lány visszatért a korábbi ’egyszavas’ énjéhez, de örült, hogy már többet tud róla.
– Most már sokkal jobban érzem magam. Mennünk kéne, mert a végén sosem érünk oda.
– Jó – válaszolt, majd fölállt és egy szó nélkül a lovához sétált.
A férfi csalódott volt, hogy a lány visszatért a korábbi ’egyszavas’ énjéhez, de örült, hogy már többet tud róla.
Legújabb
Tükörkép - 7. Fejfájós reggel..
Ezeket is érdemes megnézni
Tükörkép – 1. A hosszú út kezdetén
Tükörkép – 16/1 – A Vég – Magányos Vándor
