Tükörkép – 6. Tánc

– Szóval te tényleg Angliából jöttél? – kérdeztem Aderyn-től, mikor megemlítette.
– Aha. De ne mondd azt, hogy az akcentusomból nem jöttél rá.
– Hát… van benne valami. De miért jöttél Amerikába?

– Úgy tizennégy-tizenöt éves koromban költöztünk a városba a szüleimmel. Az apámat a főnöke ide helyezte át, így hát nekünk is jönnünk kellett.
– Elég rossz lehetett.
– Szerencsére pont abban az évben kezdtem a középiskolát, ezért valamivel könnyebb volt.
– Hogyhogy?
– Sokkal jobban be lehet illeszkedni egy olyan osztályba, ahol más se nagyon ismeri a másikat. Ha mondjuk általánosba jártam volna, ahol mindenki ismeri a másikat évek óta, ott sokkal nehezebb lett volna – mesélt, miközben elmajszoltam egy csípős szósszal töltött sütit. – Most mesélj te magadról!

– Mit mondhatnék?
– Nem tudom. Te mindig itt éltél a városban?
– Nem… – kezdtem, hosszan megnyújtva az e-t, mikor érdeklődve nézett rám folytattam – innen egy félórányira lévő kisvárosban laktunk. Mikor középiskolás lettem, akkor ebbe a városba jöttem gimnáziumba, és kollégiumban laktam.
– Tényleg? Ez tök izgi. Milyen volt?
– Az elején elég nehéz volt, de szerencsére elég jó szobatársakat kaptam, ezért hamar hozzászoktam.

– Jó lehetett. De nem hiányzott a családod?
– Szinte minden hétvégén hazamentem. Az unokatesómék meg a városban éltek, úgyhogy nagyon sokszor találkoztunk.
– Hány unokatesód van?
– Huh. Ezt össze kell számolnom. Elég nagy családom van, ha tágabb értelemben vesszük.

– Azért annyira nagy biztos nem…
– Ha jól számolom, nyolcan vagyunk.
– Nyolc?! Nem sok az?
– Igazából, szinte mindegyikük idősebb nálam, ezért nem nagyon ismerem őket. De Bonnie néhány hónappal fiatalabb nálam, ezért vele nagyon jól kijövünk.
– Csak nem vele láttalak tegnap az utcán sétálni? – nézett rám kérdőn.

– Valószínű, fél éve nem láttuk egymást. – Láttam az arcán a megkönnyebbülést, majd kicsit zavarba jött – Ne aggódj. Nem egyszer hitték rólunk azt, hogy járunk. Már megszoktuk – mondtam, hogy lenyugtassam.
– Gondolom elég idegesítő lehet, hogyha mindenki azt hiszi…
– Igazából tök vicces. És a végén nekik ciki, mi meg kiröhögjük őket, mikor már hallótávolságon kívül vannak.
– Ez gonoszság.
– Jajj dehogyis! – mondtam, majd megcsókoltam. – Egy időben volt olyan pólónk, amire rá volt írva, hogy: ’Unokatesók’. Azzal lecsökkentettük az ilyen kellemetlen helyzeteknek a számát.

– És ha már itt tartunk, te mit csináltál a városban, mikor láttál minket?
– Miért, nem szabad a városban lennem? – nevetett, majd folytatta: – Még mindig munkát keresek.
– Miért rúgtak ki?
– Á, nem fontos – próbált elterelni a témától.
– Mondd el, vagy leöntelek az ásványvizemmel! – mondtam, persze csak vicceltem, de próbáltam visszatartani a nevetésemet, és olyan elszántan nézni, amennyire csak tudtam.

– Ha ennyire tudni akarod: a főnököm felesége azt hitte, hogy köztem, és férje között van valami, ezért rákényszerítette, hogy elbocsájtson. Ennyi.
– Szerintem túl könnyen hagyod magad. Én a helyedben megmondtam volna a frankót nekik.
– Milyen frankót?
– Voltám párszor abban a klubban, és most minden elfogultság nélkül mondom: nélküled lehúzhatják a klotyón az egészet.
– Ezt hogy érted?

– A tiéd az egyik legjobb énekhang, amit valaha halottam…
– Azért ne túlozz…
– De komolyan mondom. És szerintem más is így van vele. Ha az emberek rájönnek, hogy téged kirúgtak, akkor nem sokan fognak odajárni.

– Talán igazad lehet. De a méltóságom nem hagyja, hogy most visszamenjek, és visszakönyörögjem a munkám.
– Ezt nem is mondtam.
– Ha már zenéről van szó. Miket szoktál hallgatni?
– Az a helyzet, hogy amikor írok, akkor azt szeretem, ha néma csönd van, ha meg nem írok, akkor valami más fontos dolgot csinálok, akkor meg azért nem tudok hallgatni. De ha van pár órányi csendes pihenőm, és nekiállok zenét hallgatni, akkor sem dubstepet meg ilyeneket, amik mostanában nagyon felkapottak lettek. És te?

– Szintén. De ha te nem hallgatsz olyan zenét, és én sem, akkor miért randizunk egy olyan helyen ahol egy DJ játszik? – kérdezte viccelődve.
– És miért ültünk pont a DJ pulthoz legközelebbi asztalhoz? Nem tudom.
– Azt hiszem ezekre a kérdésekre már nem fogunk választ kapni… menjünk táncolni! – mondta hirtelen.
– Mi? De hát alig táncolnak hárman-négyen. Azok is csak azért mert valószínűleg túl sokat ittak…

– Pont ez az! Totál részegek azok, akik látnának, tehát valószínűleg nem fognak emlékezni ránk, ha mégis, ebben a városban nem valószínű, hogy még egyszer találkoznánk – próbált meggyőzni, és már szinte a karomnál fogva ráncigált a színpad közelébe.
– Hihetetlen, hogy mikre ráveszel! – mondtam, majd engedtem a húzogatásnak, és én is fölálltam a helyemről.

Hihetetlen milyen szórakoztató volt. Sose gondoltam volna, hogy ilyen őrültséget fogok csinálni, de nagyon élveztem. Kicsit csodálkozom, hogy Aderyn nem hagyott ott, mert amilyen cikisen táncolhattam hozzá képest…
Egészen záróráig maradtunk, de ha jobban belegondolok, a végére mi se voltunk különbek a részegen táncikáló párocskáknál…