Tükörkép – 5. Boldog órák

– Találtál két könyvet? Az tök jó! – örült az unokatestvérem, miközben nézegette a kezében lévő ötszáz oldalas könyvet.
– Igen, és képzeld: csak egy dollár darabja. Simán megéri – mondtam nagy okosan.
– Ugye, hogy jó volt eljönni ide! És miről szólnak?
– Fogalmam sincs. De csak egy dollár, csaknem hagyom itt – magyaráztam.
– Nem jó a technikád. Legalább a hátulját olvasnád el, mielőtt megveszed – mondta, majd a szemét forgatva a pénztár felé indult.

***

Dél körül ébredhettem fel, nem néztem meg az órát. Felvettem egy egyszerű felsőt, és egy farmert, majd ásítozva kiballagtam a konyhába.

Gyorsan bedobtam a mikróba egy instant elkészíthető kaját, majd főztem egy kávét. Amint kész lett az ebédem, leültem megenni. Valami leves féleség volt. A fenébe! Meg kéne tanulnom főzni. Legalábbis alap dolgokat, mint a spagetti vagy valami – mérgelődtem magamban, majd gyorsan megettem.

Fel kell hívnom Bonnie-t, mielőtt még ő hív fel engem, és kérdőre von, hogy miért nem én telefonáltam neki, mikor írta, hogy fontos – tudom, hogy bonyolult, de mi ilyenek vagyunk. Szóval felkeltem, és tárcsáztam a számot.

– Igen? – szólt bele egy vidám hang.
– Helló helló. Mi volt olyan fontos, hogy ismételten éjszaka kellett zaklatnod?
– Szia! Mi tartott ilyen sokáig, hogy visszahívj?
– Tudod, aludtam. Na bökd már ki miért kerestél.

– Jól van na. Meséltem neked már Buddy-ról?
– Anno órákig skype-oltunk, és végig csak róla áradoztál, úgyhogy azt hiszem igen.
– Találd ki mi történt tegnap!
– Nem tudom! Nemrég keltem, álmos vagyok, nincs kedvem most ezzel szórakozni.

– Hű de morci itt valaki – kezdte a cikizésemet, de mielőtt még rászólhattam volna, folytatta. – Hát az a helyzet, hogy tegnap este… megkérte a kezemet!
– Mi!? Most hülyéskedsz? És mit mondtál? – meglepett a dolog.
– Szerinted mit? Naná, hogy igent.
– Hű. Gratulálok.

– Figyu. Most ülök a városba tartó vonaton, körülbelül másfél óra múlva ott leszek az ajtód előtt. Majd elmegyünk ünnepelni valahova.
– Jól hangzik. Tudok egy jó helyet.
– Rendben. Szia, puszi.
– Szia – köszöntem el tőle, és egy lendülettel a kanapéra dőltem.

Örültem nekik, hiszen már több mint két éve együtt vannak. Előbb-utóbb számítani lehetett a dologra. De egy kicsit féltékeny is voltam. Fél évvel fiatalabb nálam és mégis ő megy férjhez, nekem viszont még barátnőm sincs. Vagyis nem tudom. Tegnap este nagyon jól éreztem magam Aderyn-nel, de egy randi után még nem lehet kijelenteni, hogy járunk, nem igaz?

Kis gondolkodás után ismét leültem a gépem elé pár sort írni a regényembe.

***

A történtek után Aloysius jobbnak látta, hogy hanyagolja a beszélgetést. Órákig gyalogoltak, de hamarosan elkezdett sötétedni, így kénytelen volt megszólalni:
– Le kéne táboroznunk, mielőtt sötét lesz.
– Rendben – egyezett bele a fehér lány, majd megállt.
– Én keresek fát, hogy tudjunk tüzet gyújtani, addig maradj itt – mondta majd válaszra várt, de a társa nem szólt egy szót sem, így úgy döntött elindul.

Tíz perccel később egy kevés fával tért vissza oda, ahol elváltak. A lánynak nyoma sem volt.
– Nagyszerű. Most már ő sincs itt. Érzem, hogy hosszú lesz ez az út – mondta alig hallhatóan, de a válasz máris érkezett.
– Valami gond van? – kérdezte a lány a bokrok közül.
– Semmi. Csak hangosan gondolkodtam. Hol voltál? Ebben az erdőben veszélyes egyedül.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük egyszer – mondta dühösen, majd nyugodtabban hozzátette: – Csak valami ennivalót kerestem.

– De azt raktunk el az útra, néhány napig van mit ennünk – értetlenkedett.
– Én nem eszek húst – mondta egyszerűen, majd leült a földre. – Akkor gyújtasz tüzet, vagy itt fagyunk meg az éjszaka?
– Igen, persze! – kapott észbe, majd ő is leült a földre, majd nekilátott a tűzgyújtáshoz.

***

– Biztos nedves a fa, azért nem akar begyulladni – mentegetőzött a férfi, mikor már sokadik próbálkozásra is csak apró szikrák keletkeztek a két tűzszerszám között.
– Hát persze – mondta a niwa, és halkan nevetett.
– Ha olyan jól tudsz tüzet gyújtani, gyere és csináld! – vágta rá dühösen, majd fölállt.
– Ahogy akarod – válaszolt, ezután csettintett egyet az ujjával és a fa egyből lángra kapott.

– Ezt mégis hogy csináltad? – kérdezte a férfi megdöbbenve.
– Varázsló vagyok – érkezett az egyszerű válasz, majd nevetni kezdett.
– Nagyon vicces. Ezt miért nem mondtad korábban?
– Mondtam volna. De annyira be akartad bizonyítani, hogy egyedül is elboldogulsz, hogy nem akartam tönkretenni az illúziót.
– Előbb-utóbb én is meggyújtottam volna – mentegetőzött.
– Előbb-utóbb. Mondjuk holnap reggelre? – vágott vissza majd ismét nevetni kezdett.
– Hagyd abba! – kiáltotta dühösen, majd ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.

Az este további rész némacsöndben telt. Lassan besötétedett, és a hőmérséklet is egyre hidegebb lett. Aloysius érdeklődve nézte a lányt. Sápadtnak tűnt – már ha ez lehetséges. Mintha nem is ott lett volna, üveges szemekkel tekintett előre, a semmit bámulva. Hosszú percek teltek el így, mire a férfi borzongva a másik oldalára fordult.

***

– Hé! Ébredj. Tovább kéne indulnunk – ébresztgette a férfi a társát.
– Jól van. Menjünk – kelt föl.
– Hogy aludtál? – próbált beszélgetésbe elegyedni.
– Jól.

A férfit kezdte idegesíteni a lány rövid válaszai. Úgy érezte, hogy nem tiszteli, és a küldetésük fontosságát sem érzi át teljesen. De hogy is érthetné. Hiszen más népből származik. Fogadok, hogy teljesen hidegen hagyja, hogy a herceg haldoklik. Csak azért jött el mert… – gondolkodott magában, de nem tudott ésszerű magyarázatot adni, hogy pontosan miért jött vele a nő.

Eléggé elgondolkodott, és csak akkor tért magához, mikor lábnyomokat vett észre a puha talajban.
– Miért álltunk meg? – kérdezte a fehérség.
– Lábnyomok. Valaki van itt. És higgy nekem, ha itt találkozol valakivel, az sose jó szándékú.

***

Kopogtak az ajtómon. A fenébe. Sose hagytok írni. Mindig megzavartok! – átkoztam a nem létező lényeket, miközben ránéztem az órára: 14:07. Hogy elszaladt az idő! Máris két órája beszéltem Bonnie-val? Akkor ez ő lesz! – állapítottam meg, majd boldogan léptem az ajtóhoz.

– Jajj te! Szia! Annyira hiányoztál! – mondta, majd jó szorosan megölelt.
– Szia. Te is – viszonoztam az ölelést, majd betessékeltem. – Üdv szerény hajlékomban – mondtam vidáman, teljesen elfeledve az előbbi bosszúságomat. – Mit csináltál a hajad többi részével? Persze jól áll…

– Szerinted mit? – mondta, majd belépett a nappaliba – Átfestetted a falat? Mikor utoljára itt voltam, még sárga volt.
– Igen. Körülbelül négy hónapja.
– Olyan fura, hogy nem találkoztunk már fél éve.
– Igen. Durva. És mi jó történt veled azóta? Persze az eljegyzésen kívül.
– Majd mindent elmesélek. Hova megyünk ünnepelni?
– Tudod te az nagyon jól! – kacsintottam, felvettem a kabátomat, és elindultunk.

A szokásos bárba mentünk. Oda, ahol néhány nappal ezelőtt is voltam.
– Hé, Jay! Korán van még nem? – köszöntött a barátom, majd miután meglátta a velem érkezőt, hozzátette: – Bonnie! De rég láttalak! Mi van veled?
– Jaj, nagyon király dolog történt! – mondta, majd kinyújtotta a kezét, hogy jól megvizsgálhassuk a jegygyűrűjét.
– Na, gratulálok! – mondta, miután rájött a dologra – Akkor neked ingyen ital jár a mai napra – kacsintott, és máris elkezdte keverni az italunkat.
– Csődbe fogsz menni miattunk. A múltkor az én italomat fizetted, most az övét.
– Ne aggódj az üzlet miatt. Néhány ital még nem fog nagy veszteséget okozni.

***

Leültünk beszélgetni. Nosztalgiáztunk a régi szép időkről. Én kérdeztem arról, hogy mi történt vele ebben a hat hónapban, amíg nem találkoztunk, aztán nekem is be kellet számolnom mindenről, majd egy olyan témánál kötöttünk ki, amiről nem szívesen beszéltem volna:
– Az oké, hogy én férjhez megyek, de mi a helyzet veled?
– Hát, ami azt illeti, tegnapelőtt pont itt találkoztam valakivel…
– Tényleg? Ez tök jó! Hogy hívják?
– Aderyn.
– Nem gyakori név. És mi a helyzet?

– Hát, tegnap volt egy randiszerűség.
– Randiszerűség? Az milyen?
– Nem tudom, de ha rajtam múlik, fogunk még találkozni..
– Hát… sok sikert! – mondta, majd megölelt. – De most el kell mennem. Még el kell mondanom anyáéknak is a nagy hírt.

– Még nem mondtad el nekik?
– Nem, még te vagy az egyetlen, aki tud róla.
– Oh. Ez megtiszteltetés.
– Az, úgyhogy becsüld meg. De most tényleg megyek. Szia – ölelt meg még egyszer, majd nyomott egy puszit az arcomra. – Megígérem most nem tűnök el fél évre – mondta búcsúzóul, és elment.

***

Hamarosan én is hazaindultam. Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam a számot:
– Hallo? – kérdezte egy hang.
– Szia Aderyn, itt Jayden. Mit szólsz a holnap estéhez?