Tükörkép – 14. Végre találkoztunk

Aloysius tiszta fejjel, kipihenten ébredt. A korábbi fájdalma az oldalában is elmúlt. Egy függőágyon feküdt. Pontosan emlékezett arra, hogy mi történt az előtt, mielőtt elájult, de ez csak összezavarta. Régi ellenségével találkozott, de most életben van, és meglepően jól érzi magát. Körülnézett, egy sötét szobában volt, ahol az ágyon kívül nem volt más bútor.

A fal túloldalán két ember beszélgetését hallotta, az ajtóhoz lopódzott, hogy jobban hallja őket:
– Nem kellett volna megölnöd. A legjobb barátnőm volt – mondta egy női hang zaklatottan.
– Áruló volt – válaszolta egy férfihang, Aloysius azonnal felismerte Griffon hangját. – Nekem is fáj, de muszáj volt – szomorúság volt a hangjában.
Aloysius sokáig gondolkodott, hogy ki menjen-e, de úgy gondolta, hogy tovább hallgatózik, hátha többet megtud. Hosszú csönd után a nő szólalt meg először:

– Szükséges ez? Nincs jó előérzetem.
– Most nem tudok ezzel foglalkozni, rengeteg dolgom van.
– Nav hallgatna rám. Kár, hogy nem tudok beszélni vele, hiszen megölted – Erre a mondatra a férfi érezhetően idegesebb lett.
– Nem őt öltem meg, hanem egy árulót, és ne mondd azt, hogy az egész az én hibám. Ha megbocsátanál, más dolgokkal kell foglalkoznom – mondta, majd egy ajtónyitást lehetett hallani. – Később találkozunk.
– Már megint ilyen vagy – mondta az ajtóból visszafordulva. – Nem szeretem ezt az énedet.
Aloysius résnyire kinyitotta az ajtót, az ellensége háttal állt, ezért abban reménykedett, hogy el tud osonni a férfi mögött. Halkan kilépett abból a szobából, ahol eddig tartózkodott.

– Hogy vagy? – kérdezte Griffon szokatlan kedvességgel a hangjában, de nem fordult meg. Aloysius nem válaszolt – Éhes vagy? Akarsz valamit enni? – folytatta a kérdezősködést, miközben egy asztalra mutatott, tele étellel. Továbbra sem kapott választ. – Igazán mondhatnál valamit, sosem szerettem magamban beszélni.
– Mi folyik itt? – kérdezte Aloysius, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a niwáról.
– Beszélgetek. Próbálom megtörni a jeget – mondta, majd leült a kanapéra. – Foglalj helyet – mutatott az egyik fotelre, de az ember meg se mozdult. Griffon legyintett egyet a kezével, mire a férfit láthatatlan kezek ültették le a székre. Még mozogni sem tudott.

– Annyira utálok erőszakot alkalmazni, de néha muszáj – panaszkodott.
– Pont te mondod?
– Hogy érted ezt?
– Az a sok ember… annyiukat elraboltad, és megölted…
– Megöltem? Felét sem tudod annak, ami valójában történt. Tudod, ezért is utálom az embereket. Ami nem világos nekik, abba mindenfélét beleképzelnek. – Felállt, majd folytatta: – Egyiküket sem öltem meg. Akik nem mentek el, itt vannak a kastélyban, nagy részük szolgaként, de élve.
– Mi értelme van ennek az egésznek?

– Nem érted? Hihetetlen, mennyire nem vagy képes felvázolni a helyzetet. Fogalmam sincs, Ő mit látott benned. Kettőnk közül téged választott, pedig milyen jól játszotta a szerepét. Még azt is elérte, hogy megbízz benne. Te pedig úgy ittad minden egyes hazug szavát, mintha elbűvöltek volna, hogy elhidd. Persze nem csodálkoznék, ha így történt volna.
– Kiről beszélsz?
– Pont erről beszéltem. Túl naiv vagy, hogy átlásd azt, ami valójában történik. Az a nő… mindkettőnket átvert, nem igaz? – Miközben Aloysius válaszát várta, egy italt öntött magának.
– Aiman-ról beszélsz?

A kérdésére Griffon nevetni kezdett:
– Így nevezte magát? Aiman? Bármilyen álnevet választhatott volna, de hogy ilyen sablonosat? Nava az igazi neve. Kíváncsi vagyok milyen hülyeségekkel tömte még a fejed.
– Miért hazudna nekem? – amint feltette a kérdést Levander szavai ütötték meg a fülét. A nő vaknak nevezte.
– Miért? Mert megkértem. Nem lett volna nehéz feladata, csak el kellett volna intéznie, hogy a jó úton menj. Elárult minket. Mindenki megbízott benne, különösen én. Azon kevesek közé tartozott, akiben feltétel nélkül bíztam, és ezt ő ki is használta…
– Ezért megölted, minden lelkiismeret-furdalás nélkül – vágott a szavába Aloysius dühösen.
– Fogalmad sincs miről beszélsz! – kiabált a férfira. – Sosem akartam bántani, szerettem őt, ezért fáj annyira az, amit tett.

Az utolsó mondatok elhangzása után senki nem szólt egy szót sem. Aloysius még mindig a széken ült mozdulatlanul, miközben az elhangzott szavakon rágódott. Nem tudta elhinni azt, amit Griffon mondott neki. Naiv, ezt tudta magáról, de a többi? Szerette. Vajon a nő is hasonlóan érzett? Azok után, ami velük történt, nem volt benne olyan biztos, de az is lehet, hogy mindenben hazudott neki. Talán az aranyos lány álcája mögött jókat nevetett azon, ahogy mindent elhitt.

Vajon mennyi idő kell, hogy egy ilyen szörnyeteget, aki előtte áll, megszeressen valaki? Honnan ismerik egymást? Ha Aiman is szerette volna, miért csókolóztak? Maradhatott volna az a különös nő, aki alig beszél, sosem kellett volna különösebben megismerniük egymást, csak csöndben végrehajtották volna a küldetésüket, és talán sose találkoztak volna többet. Ha nem ismerik meg egymást, talán még mindig élne… erre a gondolatra a férfi keserűség ízét érezte a szájában. Talán nem is létezett az a nő, akit megkedvelt, de nem tudott máshogy tekinteni rá.

Aloysius Griffont nézte. Háttal állt neki, ezért nem látta az arcát. Kíváncsi volt mit is érezhet a férfi, de nem tudta kideríteni. Még most sem tudott megmozdulni. A bűbáj, amit a niwa használt, erős volt.
Idegesítő volt a csend. Szívesen mondott volna valamit, de nem találta a megfelelő szavakat. Csak csendben ült a fotelben, és gondolkodott.

– A húgom volt – törte meg a csendet Griffon, szomorú volt a hangja, de az arcán semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. Megtartotta a méltóságát. Aloysiust még jobban összezavarta. A lány azt mesélte, hogy az erdőben találtak rá… persze valószínű, hogy ez is hazugság volt.
Griffon szép lassan odasétált a férfihoz, majd leguggolt, hogy egy szinten legyenek.
– Most viszont nem azért vagyunk itt, hogy róla beszélgessünk. Te vagy a lényeg.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Aloysius. Eddig még nem gondolkodott el azon, miért is történt mindez.
– Téged – suttogta. – Mit gondolsz, miért vagy itt? – Aloysius nem válaszolt, ezért folytatta: – Legendás vagy. Világszerte mindenhol jártam már… vízi tündérek, vámpírok, vérfarkasok, kentaurok… mindenhol csak a te nevedet hallottam. Kíváncsi voltam, ezért elkezdtem kutatni utánad. Milyen ironikus, hogy az emberek elleni háborúban pont egy emberre van szükségem.
– A niwák és az emberek közötti háború vagy száz éve véget ért.

– Sosem volt igazán vége. Mindenki tudta, hogy ez egy igen törékeny béke. Sokan pedig nem is értettek vele egyet. Én sem, de akkoriban, nem volt akkora befolyásom, mint most, ezért meghúzódtam a sötétben, várva a megfelelő pillanatot. Aztán teltek-múltak az évek, és most itt vagyunk. Te és Én.
– Ennek nincs semmi értelme. Nem élhettél akkor, hiszen több mint száz éves lennél.
– Mennyit tudsz a niwákról? Többet, mint a legtöbb ember.
– Csak annyit, amennyit Aiman mesélt. Az az átok, vagy mi.

– Nem rossz. Egy niwa többszáz évig is élhet. Olyan sok évet éltem, és olyan soká vártam a megfelelő pillanatot. Nagyon sokan vártunk türelmetlenül. Bosszút akarunk. Olyan sok ártatlan niwa halt meg abban a háborúban, gyerekek főként. Sosem értettelek titeket, hogy nézhettek tükörbe azok után, amit tettetek? Ha tehetném, elátkoznám a tükörképeteket, hogy azok a szemetekbe vághassák a tetteiteket. Sajnos ez lehetetlen. – Egy félmosoly kíséretében felállt.
– Mi közöm van nekem ehhez?

– Hát persze, mindig elkalandozok. Mint említettem, rengeteg évig húztam meg magam a háttérben, közben bosszút forraltam, és szövetségeseket gyűjtöttem. Sosem hallottam még hozzád hasonlóról. Én küldtem a hercegre a halálos átkot, tudtam, hogy téged fognak elküldeni a gyógyszerért, kisebb-nagyobb változásokkal, de a tervem eddig tökéletesen működött. Téged akarlak, az én oldalamon.
– Miért állnék át a te oldaladra? Inkább meghalok.
– Reméltem, hogy meg tudlak győzni. Ha életben lennél, jobb lenne, de attól tartok, hogy ha máshogy nem, halálod után kell szolgálnod engem, pont mint az apád. Ő is ilyen makacs volt. Sajnos ő nem adhatta meg nekem azt, amire szükségem van, de te igen. – Amikor ezt Griffon kimondta, Aloysius szíve megdobbant. Az apja az ő szolgálatában van, még a halála után is. Haragot érzett a niwa iránt.
– Kár, hogy így kell végződnie, örültem, hogy végre találkozhattunk. – Amint kimondta az utolsó szavakat, egy tőrt varázsolt elő, majd Aloysiushoz fordult. – Állj fel! – parancsolta, majd feloldotta a bűbájt. – Túl egyszerű lenne. Fuss!

Aloysius gondolkodás nélkül futásnak eredt. Kirontott az ajtón. Egy folyosón találta magát, megállás nélkül futott. Nem tudta, merre lehet a kijárat, de az ösztönei azt mondták, hogy ne álljon meg. Kimerült volt, de hajtotta az adrenalin. Hátrapillantott, Griffon ott volt mögötte. Tudta, nincs sok esély arra, hogy túlélje, de ezzel nem foglalkozott. Egy egyirányú folyosóra jutott, a végén egy ajtóval. Hangosan rontott be rajta.

Nem hitt a szemének, de ugyanaz a szoba volt, ahonnan indult.
– Ez lehetetlen.
– Varázslat – mondta Griffon egy fotelben ülve, egy italt kortyolgatva. – Meglepő, milyen kitartó vagy – mondta, majd lesújtott a tőrével. Aloysius vállát találta el, mire a férfi fájdalmasan felordított. – Még nem késő, nem muszáj megölnöm téged. Így is az én oldalamon leszel, nem szeretek fölöslegesen ölni.
– Pedig muszáj lesz. – Bár a karja rettenetesen fájt, egy varázslattal teli üvegcsét kapott fel az asztalról, és a niwa arcába hajította. Nem tudta, mit tartalmaz az üveg, de az ellensége megdermedt.

Kihasználta pillanatnyi előnyét, ezért elvette a tőrét, és elbujdosott. Tudta, hogy nem fog tudni elmenekülni, csak egy mód maradt arra, hogy túlélje. Nem szeretett ölni, de néha ez volt az egyetlen megoldás. A világ megszabadulna egy gonosztól, ő pedig hőssé válna az emberek szemében. Szépen kivárta, amíg ellensége megszabadul a varázslattól.

– Ügyes, nagyon ügyes. Megleptél. Tudom, hogy itt vagy a szobában, meg foglak találni.
Aloysius nem mozdult, a megfelelő pillanatra várt. A bal válla iszonyatosan sajgott, és a vérzés sem állt el. Nem érezte bátornak magát, és önbizalma sem volt. Nem hitte, hogy meg fogja csinálni. Kimerült volt, gondolkodni sem tudott tisztán, egyre jobban érezte hogy felszökik a láza.
Ez is csak varázslat. Semmi bajom sincs. Meg tudom csinálni – ezeket a mondatokat ismételte magában. Szép lassan felülkerekedett hirtelen jött rosszullétén, és kitisztult a feje.

A szembelévő tükörbe pillantott. Azt hitte, egy kétségbeesett, fáradt és izzadt férfi fog visszanézni rá, de nem ő volt a tükörben. Egy idegen ember tekintett vissza rá. A haja fekete volt, a szeme kék. Egy idegen nem vett volna észre semmi különöset a férfi és a tükörképe között. De ő ismerte önmagát. A szeme nem volt sem fáradt, sem kipihent. Nem úgy nézett ki, mint mindig, hatalmat látott benne. Magabiztosságot sugárzott. Sosem látta ilyennek magát. Elmúlt a karjában a fájdalom, és a bátorsága is visszatért. Felpattant a helyéről és lesújtott.

A penge hihetetlen pontossággal érte Griffon mellkasát. Mindkét férfi tágra nyílt szemekkel nézett a másikra. Aloysius hihetetlen nagy fájdalmat érzett minden egyes porcikájában. Mintha minden egyes sejtjét egyenként tépnék ki a helyéről, égett a lába, és érezte hogy egyre jobban elszáll az ereje.

Összeesett és a földön találta magát. Griffon ott feküdt mellette. Körülöttük vér áztatta a padlót.
– Ügyes, nagyon ügyes. Megleptél – hörögte ugyanazokat a szavakat, mint amiket néhány perccel ezelőtt. – Alig várom, hogy újra találkozzunk.
A niwa utolsó szavai visszhangoztak a falakról. Aloysius nem fogta fel, mi történik körülötte. A fájdalom nem múlt el, szeme előtt összemosódtak az előző percben történtek. Néma csöndben feküdt, amíg el nem sötétült előtte minden.

***

Felébredt, de még nem nyitotta ki a szemét. Egy napsugár csiklandozta a szemhéját. Nem tudta, hogy hol van, vagy hogy mennyi ideje, de kipihentnek érezte magát. Nyugodt volt, és érezte, hogy biztonságban van. Próbálta felidézni mi történt vele, de az utolsó emlékei is homályosak voltak. Emlékezett a fájdalomra, amit érzett, de csak emlék volt már.

Lépések zaját hallotta visszhangozni, hozzá közeledtek. Egy puha kéz érintését érezte a homlokán, majd ugyanez a kéz a karját kezdte el simogatni. Ismerős érzés volt, de képtelen volt felidézni honnan.
– Szia – szólalt meg. Aloysius szíve nagyot dobbant, mikor meghallotta felesége hangját. – Megint eljöttem, mint az elmúlt két hétben minden nap. – Két hét – ismételgette magában a férfi. – Nem tudom, használ-e az, hogy beszélek hozzád, de a gyógyítók azt mondják, mindent hallasz. Remélem, én vagyok az első aki elmondja, de ha felébredsz, a király óriási ünnepséget fog szervezni. Nagyon hálásak neked mindazért, amit tettél, de én ismerlek annyira, hogy van még több is, mint amit tudunk. Nem feküdnél itt két hete, ha csak gyógyszerért mentél volna. Biztos vagyok abban, hogy valami hatalmas dolgot tettél.

– Várj csak, amíg megtudod – mondta a férfi halkan, majd egy mosoly kíséretében kinyitotta a szemét. – Én is ismerlek, és biztos vagyok benne, hogy le fog esni az állad. – A férfi felült, majd a könyökére támaszkodva Étaínra nézett. A nő tágra nyílt szemekkel nézett vissza.
– Istenem! Felébredtél – nyögte ki a szavakat, majd a férfi nyakába ugrott. – Annyira örülök, hogy jól vagy!
– Szeretlek – mondta a férfi az első szót, ami eszébe jutott.

***

– Hogy kerültem haza? – kérdezte Aloysius fél órával később, mikor egy kisebb csapat gyűlt össze az ágya körül.
– Azt reméltük, te elmondod hogyan  – mondta a király. Nem emlékezett pontosan mióta is tegezi őfelsége, de most ez volt a leglényegtelenebb kérdése a sok közül. – A kápolna előtti udvaron találtak rád. Mi nem tudunk rá értelmes magyarázatot. Eszméletlenül feküdtél, egyedül.
– Ha lehetne, szeretnék négyszemközt beszélni vele – szólalt meg Prabhü. A többiek némán bólintottak egyet, majd egyesével kivonultak a teremből.

– Ha jól sejtem, rengeteg kérdésed van – kezdte az öreg varázsló.
– Mi az hogy!
Prabhü arca a jókedvűből komolyra váltott, majd az ágy melletti székre ülve közel hajolt a férfihoz.
– Nem akartam a többieknek elmondani, hátha megijesztené őket, de azt hiszem, tudom, hogy kerültél haza.
Aloysius kíváncsian hajolt közelebb a varázslóhoz.
–  Amikor megölted Griffont. Rengeteg sötét energia szabadult ki belőle, és valószínűleg nem tudtad ezt elviselni. Meghaltál.

– Ezt meg hogy érted? Itt vagyok, és biztos vagyok benne hogy élek, sőt csodálatosan érzem magam.
– Ez nagyon ősi, és bonyolult mágia. Még sosem láttam a valóságban ilyet. A régi tested meghalt, de egy tökéletesen egyforma másolat jött létre, amibe a lelked beleköltözött. Szerinted miért nincs rajtad egy karcolás sem? – Habár a magyarázat hihetetlenül hangzott, a férfi valóban elgondolkodott. A bal válla nem volt bekötve, sőt, még halvány nyoma sem látszódott annak, ami történt, de korábbi hegei is eltűntek. Nehezen, de elhitte azt, amit a varázsló mondott.

– Szóval, ha tényleg van egy másik… testem, akkor az Griffon-nál van?
– Valószínűnek tartom. Nekem is lenne egy kérdésem. A lányom, Aiman. Tudod hol van? – a kérdés hallatán Aloysius minden arcizma megfeszült. A lánya, akkor nem csak neki hazudott. Nem értette, hogy hogyan hiheti ezt a varázsló, de úgy gondolta, valamilyen bűbáj lehet. Nem a lány kedvéért, hanem azért, mert nem akart Prabhünek csalódást okozni, de úgy döntött nem mondja el az igazat.
– Nagyon sajnálom. Meghalt – próbált egy kis együttérzést erőltetni a hangjába. A varázsló bólintott, majd elnézést kérve, kiment a teremből.

***

– Szeretlek – mondta Aloysius, majd hosszan megcsókolta a feleségét. Az elmúlt néhány napban sok ideje volt gondolkodni. Amint meghallotta a hangját, rögtön tudta, hogy az, ami Aiman és közte történt, az óriási hiba volt. Hamar el akarta felejteni mindazt, aminek a niwához volt köze.
– Valamit el kell mondanom – mondta Étain, majd kézenfogta a férfit, mire ő kíváncsian nézett vissza rá. – Az a beszélgetés, ami akkor volt, mielőtt elmentél…
A férfi lázasan kutatott az emlékért, de még nem igazodott ki teljesen az új testében. Nem akarta megbántani a nőt, ezért csak bólintott egyet.
– Nem volt alkalmunk befejezni a beszélgetést. Lassan egy hónapja volt, és az rengeteg idő. – Nem mondott mást, csak felállt. Szorosabbra húzta a ruháját, a pocakja kidudorodott a ruhán keresztül. – Gyerekünk lesz.
A férfi szó nélkül, mosolyogva állt föl, és ölelte át a feleségét.