The Torenos – A hatalom csapdájában – 21. Könnyíts a lelkeden

Fogalmam sincs hány napot tölthettem abban a rideg, bútorozatlan, ablak nélküli szobában, de a történtek után már nem is nagyon érdekelt. Nem bíztam abban, hogy ép bőrrel megúszom ezt a felhajtást. Mert ha nem Leo, akkor valaki más tesz el láb alól. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy tehette ezt velem Nico! Mi van egyáltalán azon a lemezen? És ha tényleg ekkora a hatalma, miért nem semmisítette meg? Óriási bajba sodort ezzel! És nem csak engem… Hány embernek kell még meghalnia?!

Hangos léptek közeledtek. Leo idegesen feltépte az ajtót.
– Szükségem van rátok! – fordult az embereihez. Már jó ideje nem találkoztam vele. Na, nem mintha nagyon hiányzott volna, csak azt hittem, hogy a lehető leghamarabb a lemezhez akar jutni.

A két testőr szó nélkül indult kifelé. Ekkor azonban megjelent Luke.
– Szerinted nem kellene valakinek felügyelni a gyerekre? – kérdezte a bátyjától. Leo egy percig gondolkodott, aztán Tomot visszaparancsolta.
– Inkább én – ajánlkozott Luke. Az ideges nagyfőnök intett két emberének, és szélsebesen elviharzottak.

– Hova ez a nagy sietség? – kérdeztem nagybátyámat.
– Egy jó páran épp kirabolják Leót. Én meg kihasználom a helyzetet. Ha apád olyan hülye, hogy rögtön ugrik, ahelyett, hogy a lemezzel foglalkozna, akkor megérdemli, hogy máris elvegyem tőle a hatalmat! Állj fel! Mindjárt indulunk.
– Te intézted, ugye?
– A rablást? Macchè. (Ugyan, dehogy.) Nekem más tervem volt. De így még jobb!

Hallani lehetett, ahogy az autók elhúznak az udvarról. Luke csak erre várt. Megragadta a karomat, és elindultunk kifelé. Azonban a Volvókat egy fekete Mercedes váltotta. A két ügynök felfegyverkezve előugrott a járműből és egyenesen ránk céloztak.
– A lemez az állam tulajdona, így a fiú is! Engedje el! – kiáltotta az egyikük.

Luke előkapta pisztolyát, magához szorított, és fedezékként használva araszoltunk az autójához. Az ügynökök a szemükkel és a fegyvereik csövével követték a mozgásunkat, majd a nagybátyám egyik óvatlan pillanatában, mikor tiszta célpontot nyújtott, meghúzták a ravaszt.

Hallottam, ahogy felnyög, aztán éreztem, hogy enged a szorítása és egyre jobban rám nehezedik. A pisztoly kiesett a kezéből. Én előre léptem, ő pedig elterült a földön.
A negyedik ember, akit a közvetlen közelemben lőttek le. Nekem ez már sok volt. Remegtem, izzadtam és a halálomért könyörögtem. Egyszerűen nem bírtam tovább az állandó menekülést, az ide-oda ráncigálást, azt, hogy miattam halnak meg az emberek. Vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek. De nem lett.

Mire feleszméltem, hogy ott hever mellettem a nagybátyám pisztolya, addigra az egyik pasas felkapta, hogy még véletlenül se tehessek kárt magamban. Elszaladtam, de a másik utolért és elkapott. Váratlanul villogó, szirénázó járőrautók jelentek meg az utcában. Hank Gordon és csapata villámgyorsan kipattant, majd jelvényét felmutatva azonnal kérte az elengedésemet. Az ügynök a társára nézett, aki hosszas gondolkodás után egy bólintással jóváhagyta a szabadon bocsátásomat.
– El ne mozdulj onnan! – utasított az FBI-os.
– És ne csinálj semmi hülyeséget! – tette hozzá a fekete öltönyös.

A rend őrei vitapartit tartottak az ügynökökkel a hovatartozásomat illetően. Én meg csak ott álltam 5-6 lépésnyire tőlük teljesen összetörten, kétségbeesve és az öngyilkosságon merengve.
Aztán a sövény felől váratlanul pisszegésre lettem figyelmes. Elindultam a hang irányába, majd valaki hirtelen behúzott a sűrű bozótosba.

Zoe volt az. A túloldalon pedig Becca és Raquel várt ránk.
– Cukkerkám, lassan többet szerepelsz a tévében, mint Zoe! – köszöntött Becca a maga módján.
– Igyekeznünk kéne! – szólalt meg Rocky, és a lányok egyetértően biccentettek.

– De hol vannak a fiúk? – kérdezte Zoe.
– Jövünk! – hallatszott az ikrek halk kiáltása a fák susogásán át. – Mindet elintéztük – lihegték egyszerre, amint odaértek hozzánk.
– Ezek nem fognak utánunk jönni – mutatott Ephram a hüvelykujjával a rendőrautók irányába.

– Bocs, tesó, de a zsaruk miatt jobb, ha a csomagtartóban utazol – mondta Ash, és már nyitotta is. Fogalmam nem volt, hogy kerültek oda a barátaim, hogy mit eszeltek ki. Bármennyire is próbáltam ellenállni, nem tűrtek ellentmondást. A két srác megfogott és betett a csomagtartóba.

Körülbelül háromnegyedórát tölthettem azon a pici, koromsötét helyen. A távolból rendőrségi sziréna hangját hallottam. Az autó lelassított, majd megállt. A barátaim felnyitották a csomagtartót, aztán elmondták, hogy nem tudunk bejutni a városba, mert az összes be- és kivezető utat lezárták. Kipattantam a kocsiból, és se szó, se beszéd, besétáltam az erdőbe. Először némán meredtek rám, majd az autót gondosan elrejtve utánam indultak.

Borzasztóan dühös voltam a barátaimra. Nagyon nagy bajba keveredtek azzal, hogy ők is úgymond elraboltak.
– Ez egy iszonyatosan hülye ötlet volt! Hogy jut eszetekbe egyáltalán ilyet művelni?! El sem tudjátok képzelni, hogy mibe keveredtetek!

– Állj már le! – kezdte Becca – Most mentettük meg az életedet! Egy köszönöm is megteszi. Ja, és nagyon szívesen!
– Nem kellett volna megmentenetek! Ezek addig nem nyugszanak, míg meg nem kapják azt, amit akarnak. És ha valaki az útjukban áll, simán végeznek vele! Maradjatok távol tőlem! Én nem tudlak megvédeni titeket! Még magamat sem tudom…

Elcsuklott a hangom, könnybe lábadt a szemem, de nem akartam előttük sírni. Elindultam a tóhoz, hogy megmossam az arcomat. A víz tükrén megpillantottam meggyötört, reményvesztett önmagam. Potyogni kezdtek a könnyeim, és egyre csak azon járt az agyam, hogyan tüntessem el magam a Föld színéről. Mert ha én nem vagyok, nagy valószínűséggel senki nem juthat hozzá a lemezhez. És akkor mehet minden a normális kerékvágásban. Már ha normálisnak lehet nevezni azt a velejéig rohadt, bűnözéssel teli, igazságtalan világot!

Zoe leült mellém és lassan közelebb húzódott hozzám. Percekig némán bámultuk a vízi világ mindennapjait, de végül nem bírtam tovább, és megtörtem a csendet.
– Meg akarok halni – mondtam teljesen komolyan. Zoe összerezzent a szavak hallatán.
– Ez az egyetlen megoldás.

– Megoldás? – nézett végre rám. – Mégis mire? Ezt nem teheted! Nem lehetsz ennyire önző! Mi lesz a barátaiddal? Azokkal, akik szeretnek? Mi lesz velem? Szükségem van rád! – szipogta, és már patakokban folyt a könny a szeméből. – Lehet, hogy most kilátástalannak tűnik a helyzet, de hidd el, kitalálunk valamit! Nem vagy egyedül! Ránk mindenben számíthatsz!
– Zoe, az apám a szemem láttára ölte meg a nagyapámat és a bátyámat! Nem fog neki gondot okozni a ti kiiktatásotok sem! Nem akarom, hogy titeket is bántson!

– Trent életben van.
– Micsoda?
– A központi kórházban van. Ő adta a tippet, hogy hova vihettek. A mentőakciót pedig Becca találta ki. Az apja irodájában érdekes dolgokra bukkant veled kapcsolatban. Megzsarolta apucit, aki így elterelésképpen kirabolta a te apádat. Csakhogy elcsaljuk onnan. Arra viszont nem számítottunk, hogy a nagybátyád ott marad. A zsarukra meg aztán főleg nem. De látod, megoldottuk! Majd kieszelünk valamit, és minden rendben lesz.

– Hihetetlenek vagytok! Hálásnak kéne lennem, hogy megmentettetek, de nem vagyok az, mert tudom, hogy milyen nagy bajba kerültetek. És ez miattam van! Látod, megint oda lyukadunk ki, hogyha én nem vagyok, nincs lemez, nincs gond. A probléma meg van oldva.
– Én komolyan nem ismerek rád! Mi van veled? A terveiddel? A terveinkkel? Mindezt eldobnád, csak mert most szar az élet? Nézz szembe vele! Nézzünk szembe vele! Itt vagyok én is és a többiek is. Segítünk!

– Nem akarom, hogy segítsetek! Ez az én harcom! De Zoe, értsd meg, egyszerűen gyenge vagyok hozzá!
– Nem! Nem vagy gyenge! Biztos vagyok benne, hogy a keresztapád sem véletlenül hagyta rád a lemezét! Ne engedd, hogy más kezébe jusson! Tudod, pár hónappal ezelőtt egy srác egy olyan dalt írt, aminek a keletkezési körülményeit most értettem meg igazán. És tudom, hogy az az erős, magabiztos, eltökélt éned még mindig ott rejtőzik benned. „Te vagy az egyetlen, aki nem fél! Tiéd a feladat, ne vallj hát kudarcot! Könnyíts a lelkeden, és mentsd meg a világot!”