The Torenos – A hatalom csapdájában – 2. Már megint?!

Másnap reggel a suli előtt találkoztam Zoéval. A szokásos pacsi után elmesélte a tegnapja minden percét, én pedig jó baráthoz méltóan türelmesen végighallgattam. Nem történt vele semmi különleges, mégis úgy tudta előadni a dolgokat, ahogyan senki más. Óriási tehetsége volt a sztorizáshoz.

– Hű, ez nem semmi! – reagáltam a történtekre.
– Ugye? Amúgy hol voltál este? Kerestelek, de nem voltál otthon. Már azt hittem valami bajod esett.

– Jaj, tesó! Túl sokat aggódsz! Csak kiszellőztettem a fejemet. Egyedül akartam lenni, de képzeld csak kivel futottam össze…
– Nem tudom. Kivel? Na, bökd már ki!

– Raquellel – nyögtem ki lazán.
– Rocky Raquellel? – lepődött meg Zoe. – A menő pom-pom csaj vagyok Raquellel? Tyű! És mi történt? Csak nem hozzád szólt?

Mindenről beszámoltam töviről hegyire. Kezdtem a személyivel, majd a beolvasásokkal, aztán megemlítettem azt is, hogy megcsókoltam. Zoe csak ámult. Ő elég jól ismert, de nem hitte volna, hogy meg merem tenni. Hiszen ő Raquel! De az még jobban megdöbbentette, hogy még egy pofont se kaptam.

– Most mit mondhatnék? Imádnak a csajok! – jegyeztem meg nem kis önbizalommal.
– Azért el ne szállj már magadtól! Na, gyere Casanova, mindjárt kezdődik az óra. Már senki nincs az udvaron. Siessünk!
– Oké, de várj egy picit! Még valamit el kell intéznem – kacsintottam Zoéra, és ő abban a pillanatban tudta, mire gondolok.

– Tedd, amit tenned kell!
– Köszi!

Odasettenkedtem a szökőkúthoz, elővettem egy doboz mosóport és az utolsó porszemig beleborítottam.
– Ó, de régóta vágytam már erre! Fedezz!
– Oké. Nincs itt senki. Nem is jön senki.

– És most futás Zoe, futááás!

Mondanom sem kell, épp hogy beértünk az órára. A folyosón az igazgató mellett viharzottunk el, aki történetesen a francia tanárunk is. Nem nézte jó szemmel, hogy csengetés után a folyosón rohangálunk, azt meg főleg nem, hogy az ő órájáról késünk, még akkor is, ha ő nincs bent. Ezek után nem számítottam túl sok jóra.
– Jaj de utálom a franciát! Mikor lesz már vége? – szenvedtem.
– Még el se kezdődött az óra. Ne ásítozz! – utasított rendre Zoe. Ő jó franciás volt. Érdekelte ez a nyelv. Engem viszont totálisan hidegen hagyott. Nekem tökéletesen megfelelt az anyanyelvem, meg az olasz ismerete. Nem volt szükségem másra, főleg nem egy ilyen nyálas nyelvre.

Jelentés után a szokásos naplónyitogatás következett. Körülöttem mindenki feszült volt, senki sem akart felelni. Mr Greene lapozgatott egy ideig. Biztos voltam benne, hogy engem fog felszólítani, ami valószínűleg úgy is lett volna, ha Louie nem jelentkezik az utolsó pillanatban.
– Renben, Louie – szólt Mr Greene. – Akkor az első kérdés a Passé Composé. Mondd el, mit kell tudni róla!

– Na ezt megúsztam – gondoltam magamban. A padon fetrengve merengtem a semmibe, mikor egy összehajtott papír fecni landolt a kezem mellett.
„Hé! Mi volt ez tegnap a bárban? Raquel ”
Lassan felültem, és kérdőn meredtem Rockyra. Óvatosan oldalra fordult, és jelezte, hogy írjak.
„Mire gondolsz pontosan? Nem történt semmi.” 
Gondosan összehajtogattam és átpasszoltam a szöszinek. Pár pillanata múlva ismét nálam volt. 
„Semmi?? Nem nevezném semminek, azt a csókot. Miért tetted?”
Gyorsan ráfirkáltam a válaszom.
„Tettem? A csókhoz két ember kell. Te meg nem ellenkeztél. Egyébként most miért beszélsz velem? Mert nincs itt a „királynő”? Miért teszed azt, amit mond? Nem kellene a kvartett részének lenned, meglennének trióban is!”
Raquel egy ideig nem írt. Hintáztam a széken, forgattam a ceruzámat az ujjaim között, mikor hirtelen hozzám vágta a levelezésünket, majd suttogva nekem esett, hogy hagyjam békén, nem is ismerem, és ne merészeljem még egyszer megcsókolni.

Az óra felénél az ügyeletes lány lépett be a terembe. Sűrűn elnézést kért, amiért megzavarta az órát.
– Elnézést igazgató úr, de az igazgatóhelyettes asszony sürgősen kéreti.
– Mi történt? – érdeklődött Mr. Greene.
– Valaki betört a kémia laborba.
– Már megint? – kiáltott fel az igazgató, és szigorúan nézett rám.

– Igazgató úr, most tényleg nem én voltam – mentegetőztem, és közben örültem, hogy nem a szökőkútról van szó. – Egész órán itt voltam.
– Mikor történt? – fordult a lányhoz Mr. Greene.
– Nem tudják pontosan.
– Azonnal megyek – mondta a lánynak. – Gyerekek! Vége az órának. Elmehettek.

Amint kimondta fel is pattantam a helyemről egy „Hál’ Istennek” -kel. Kifelé menet felkaptam az összegyűrt papírlapot, és zsebre vágtam.

Szünetben a szökőkútnál lógtunk a haverokkal. Csak az ikrek, Ashton meg Ephram hiányoztak a bandából. Úgy döntöttek, hogy meghosszabbítják a hétvégéjüket. Jól tették. Nekem is azt kellett volna.
Mindenféléről beszéltünk, de legfőképpen az esti koncertről. Már nagyon be voltunk zsongva Zoeval. Alig vártuk az estét. Azonban a jó hangulatnak Will Cox hamar véget vetett, mikor szekálni kezdte szegény Louie-t. Én meg nem az a fajta vagyok, aki szó nélkül tűri az ilyesmit.

– Hagyd békén! – rontottam Willnek. Közben némán jeleztem Louie-nek, hogy menjen el, én lerendezem. A fiú bólintott és megköszönte.

– Mi van, lúzer? Mit akarsz? Bemossak egyet? Félsz, mi? – támadt vissza Will.
– Tőled? – kérdeztem vissza lenézően. – Dehogy! Úgy ütsz, mint egy lány. Többször tapasztaltam. Te vagy az utolsó ember, akitől én félnék.

– Igen? – üvöltött összeszorított fogsorral és vörösödő fejjel. – Akkor ezt nézd! – Épphogy befejezte a mondatot, behúzott egyet, és kitört a bunyó.

Az egész suli az udvarra rohant. Körénk gyűltek, ki-ki a maga kedvencének szurkolva.
– Gyerünk Preston, adj neki!
– Ez az, fiúk, csak így tovább! Hajrá!
– Te vagy a jobb Will! – És ezekhez hasonló megjegyzések röpködtek a levegőben.
A verekedés akkor ért véget, mikor megjelent az igazgató.
– Azonnal hagyjátok abba! – ordította magából kikelve.

– Mindketten az irodámba! Most rögtön! – kiabált ránk idegesen. – A többiek meg órára!

– Még az ég is beborul tőletek, ez nem lehet igaz! Már másodszor a héten! Mi a fene bajotok van? – őrjöngött.

Will, mint mindig, most is megpróbált rám kenni mindent.
– Ő kezdte!
– Na persze – válaszoltam higgadtan.

– Engem nem érdekel, ki kezdte, de fejezzétek be! Kerüljétek el egymást jó nagy ívben, különben teszek róla, hogy szenvedés legyen az utolsó évetek!

– Will, hogy gondoltad ezt? Most a meccsnek kellene a legfontosabbnak lennie a számodra! Valóra válthatod az álmodat!
– Tudom. Elnézést igazgató úr, nem tudom mi ütött belém. Nagyon sajnálom. Ígérem, többször nem fordul elő! – Na ez az, amihez Will Cox igazán értett: a nyalizáshoz. Meg tettetni a kis ártatlant. Hogy lehetnek emberek, akik ezt beveszik? Mai napig nem értem…

– Preston, fiam, veled meg annyi bajom van, annyi bajt okoztál, hogy most rögtön kirúghatnálak! De kapsz még egy esélyt. Egy legeslegutolsót. Csak egy pici probléma, és repülsz! Világos?
– Igen.
– Most pedig mindketten büntetésben lesztek a meccs kezdetéig. Irány a fogda!

– Na neee! Már megint?!