The Torenos – A hatalom csapdájában – 18. Megválaszolatlan kérdések

Kétutcányi töprengés után úgy döntöttem, ideje hazamenni. Lefordultam balra, hogy a parkon át lerövidítsem az utat. Nem volt túl jó ötlet egyedül bóklásznom abban a fenyegetően csöndes, olykor-olykor bagolyhuhogással fűszerezett, sötét, márciusi éjszakában. A szemem reflexszerűen cikázott a hangok irányába. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy horrorfilm szereplője.
Hirtelen fényszórók tűntek fel a semmiből. Az egyik autóból ismeretlen, a másikból jól ismert arcok szálltak ki.

A BMW tulajdonosok egyike nagy léptekkel elindult felém, míg a másik a pisztolyával Leóra célzott.
– Elkéstél, Toreno. A fiú a miénk! – vakkantotta oda apámnak, akit ez egy cseppet sem hatott meg. A testőrei egy pillanat alatt leteperték a fickót, és az arcát az aszfalthoz nyomták.
– Mondd meg Vinnie-nek – kezdte Leo teljesen higgadtan -, hogy ha még egyszer megkörnyékezi a fiamat, nem látja többet a lányát!
Vinnie? Csak nem Mr. Collizzi? És Becca? Na, ne!
Luke rálőtt a felém haladóra, aki ettől nagyon bosszús lett, és egy teljes tárral válaszolt.
Mindeközben az utca robbanásszerűen életre kelt. Újabb autók érkeztek, motorok búgtak, ajtók csapódtak, emberek rohantak, és eszeveszettül lőni kezdtek egymásra.

Nem sokkal később két ügynök is megjelent a színen, akik mintha kísérletet tettek volna a rendteremtésre. Megpróbálták túlkiabálni a lövések dörejét, de nem jártak sikerrel. Ők is előkapták fegyvereiket, és a nyitott kocsiajtók fedezékéből tüzeltek.
Ledermedtem. Csak ott álltam és bámultam a cseppet sem hétköznapi jelenetet. Nem értettem az egészet.

Nagy meglepetésemre egy autó bukkant fel mögöttem, tönkre téve a gondosan ápolt gyepet.
– Mozgás, öcsi! – kiáltotta a sofőr, és már nyitotta is az ajtót nekem. Egy másodpercig hezitáltam, de aztán az anyósülésre vetettem magam.

Trent a gázra taposott, és csikorogva kilőtt. Jóval a megengedett sebességhatár felett autóztunk, de egy cseppet sem bántam. Minél előbb el akartam tűnni onnan.
– Mit keresel te itt? – kérdeztem zavarodottan.
– Megmentem a kisöcsémet – hangzott a bátyám válasza.
– Mi ez az egész? Mit akarnak?
– Téged – felelte

– De miért? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled! Mondd már meg, mi van!
– Követnek.
– Mi? – Hátrapillantottam. Egy morcos Chevy akart mindenáron belénk hajtani. Trent innentől kezdve már tövig nyomta a gázpedált és a létező összes közlekedési szabályt megsértve próbált meglógni előle. Őrült hajsza vette kezdetét a városon át. A csúnya feketeség erőfölénye minden téren megmutatkozott, de nem hagytuk magunkat.

Fej-fej mellett haladt a két autó a négysávos főúton, mikor Trent váratlanul egy kézifékes jobbkanyarral letért egy kis mellékutcába.
– Need For Speed – mondta egy kis idő elteltével, majd önfeledt nevetésben törtünk ki, és azon sajnálkoztunk, hogy nem láthattuk a pasi fejét az eltűnésünket követően.
– Vigyázz! – kiáltottam feleszmélve a közeledő veszélyre. Egy végtelenül hosszú pillanatig mindhárom gépjármű lassítás nélkül rohant egymás felé. Aztán a bátyám a fékre taposott, de már elkerülhetetlen volt az ütközés.

– Nekünk annyi! Tuti, hogy annyi! Ki fog nyírni minket! Hogy a fenébe cseszhettük el ennyire?!
– Fogd már be! Kezdesz az agyamra menni!
– Tényleg, Lee? A megrendelésben az állt, hogy élve és sértetlenül. Ehhez képest televan sérülésekkel, és jelen pillanatban az élve részét sem mondanám biztosra.
– Todd, szólj rá, vagy leütöm!
– Mindketten fejezzétek be!
– De most komolyan! Mit csinálunk, ha meghal?

Már egy ideje ébren voltam, de nem bírtam megmozdulni. Iszonyúan fájt minden porcikám. Főleg a fejem. Az igazság az, hogy még megszólalni is nehezemre esett. Csak bámultam a plafont és hallgattam a három idegen beszélgetését.
Kis idő elteltével erős fájdalmak és nyögések közepette nagy nehezen felültem. Kezdett kényelmetlenné válni a fekvés. Ki tudja mióta hevertem ott…
– Nyugi, még élek – mondtam valami borzalmasan rekedt hangon.

– Jól vagy? – jöttek oda hozzám a zakósok.
– Nem igazán – feleltem. – Azt hiszem, mindjárt rosszul leszek.
Több se kellett a vörinek. Megint jól beparázott.
– Todd, én mondtam, hogy baj lesz. Nyilvánvaló, hogy ágyrázkódása van, és ki tudja nem szenvedett-e valami komolyabb belső sérülést! Vigyük kórházba!
– Nem! Itt marad.
– Akkor legalább hívjunk egy dokit!
– Nem!
– Bocs, hogy félbeszakítom a vitát, de ezt a szobát elnézve, nem hiszem, hogy örülnének egy rókának.

Mivel nem bírtam megállni a saját lábamon, a két pasi volt olyan kedves és kitámogatott a mosdóba. Vöri (akiről időközben kiderült, hogy Evannek hívják) azt mondta, ne legyek zavarban, adjak ki mindent. Hát kösz, gondoltam. Az ember még egyedül sem szívesen hány, nemhogy két vadidegen társaságában.

– Jobb már? – érdeklődött Todd.
– Nem igazán. – Szörnyen éreztem magam. Megpróbáltam feltápászkodni, de megszédültem, és majdnem hanyatt vágódtam. Azonban Evan a segítségemre sietett.
– Vigyük be a kórházba – nézett megint Toddra, de ő csak a fejét csóválta.
– Nem lehet. Jól van, jól van! Hívok egy orvost, csak ne nézz így rám!

A fürdőszobából kilépve nem várt ellenállásba ütköztünk. Lee minden magyarázat nélkül pisztolyt rántott. Elhúzott Toddéktól, majd rájuk zárta az ajtót. Durván megragadta a karomat, és megbilincselt. Azután taszigálni kezdett a kijárat felé, de jártányi erőm se volt. Kétszer estem össze, mire elértünk a folyosó végén lévő ajtóhoz.

Todd és Evan sikeresen betörték az ajtót és utánunk eredtek.
– Ember, normális vagy? Mi ütött beléd? – ordibáltak Lee-vel, aki újból előkapta a pisztolyát és hol az egyik, hol a másik társára célzott.
– Bocs, fiúk! Van, aki többet fizet érte.

Kik fizetnek értem? És miért? Miért pont én kellek nekik? Mit akarnak tőlem? Mi történik?  Mi a franc folyik itt? Mi van Trenttel? Hol van? És hol vagyok én? Kik ezek az emberek?