The Torenos – A hatalom csapdájában – 16. Boldog születésnapot, Preston!

Március 24-e életem egyik legfurcsább napja volt. Aznap töltöttem be a tizennyolcadik életévemet, és különös események övezték minden percemet.

Francia órán kezdődött az egész. A házi feladatot ellenőriztük. Igen, jól sejted. Az enyém nem volt kész. Javítás közben firkáltam le a jó megoldásokat. mialatt Mr. Greene a padsorok között sétálgatva osztotta ki a múlt heti dolgozatokat.

– Mi okozott gondot a fordításban? – lépett mellém váratlanul a dolgozatommal a kezében.
– Az, hogy franciául van – feleltem komoly képpel, és folytattam a helyes válaszok beírását. Megcsóválta a fejét, aztán a kezembe nyomta a dogámat, amin egy akkora karó díszelgett, hogy majd’ kiverte a szemem. Fél pontom lett az 50-ből.

– Ez valami mérhetetlenül nagyfokú sötétség – jegyezte meg, majd belekezdett szokásos mondókájába az érettségiről. – Ez vár rátok! Nem jó kedvemből hozom be a feladatsorokat, és gyakoroltatom veletek. Ha egy ilyen egyszerű tesztet nem vagytok képesek jól megírni – tisztelet a kivételnek -, akkor bele se merek gondolni, mi lesz az érettségin. Jó lenne, ha összeszednétek magatokat! Különösen te, Preston! Hiába vagy matekzseni, ha franciából megbuksz, akkor viszlát egyetem!

Jaj, hányszor hallgattam már végig ezt a beszédet! Kívülről fújtam. Mr. Greene fel-alá sétálgatott, majd egy gyors pillantást vetve rám a csoport felé fordult.
– Ki vállalja Preston korrepetálását?
Halálos csend uralkodott a teremben. Mindenki lapult. Tudták milyen nehéz eset vagyok. Főleg franciából.

– Senki? Akkor kénytelen leszek kijelölni egy önkéntest. Raquel, segítenél neki?
Látnod kellett volna, hogy felcsillant a szemem a lány neve hallatán. Tudtam, hogy az igazgatónak nem fog nemet mondani, így három hosszú hónap után végre szóba állt velem.

Óra után rohantam is az ikrekhez, hogy elmondjam a nagy újságot. A folyosón futottunk össze. Elkezdtem mesélni a történteket, de amikor az – és akkor kit kért meg, hogy korrepetáljon? – részhez értem, Zoe hívott.
– Remek az időzítésed, Rocksztár – köszöntöttem gúnyos hangon.

– Nem érdekel – hangzott a vonal másik végén –, én akarok először boldog szülinapot kívánni!
– Köszi, de Beccát, meg az ikreket nem előzted meg.
– Ajj… jól van, de most keltem fel.
– Hű, de jól megy valakinek! Mi meg már öt órája itt szenvedünk a suliban. Mi a helyzet? Hogy vagy? Már elég régen beszéltünk.

– Igen, tudom. Sajnálom. Egy szabad percem sincs. Interjúk, autogramosztás, éjszakába nyúló koncertek, bulik. De ezt most nehogy panaszkodásnak vedd! Minden pillanatát élvezem. Figyelj csak! Mit szólnál hozzá, ha azt mondom, hogy estére otthon vagyok, és az egész éjszakára miénk a Miracle?

– A Miracle? Ugye csak viccelsz? Hohohohohoooogy??
– Phil a tulaj haverja, és elintézte nekünk. Az ikrekkel már lebeszéltem, szóltam Beccának meg még egy pár embernek. Annyi a dolgod, hogy elgyere. Na, mit szólsz? Benne vagy?
– Naná!
– Ezt akartam hallani. Ööö…ne haragudj, most le kell tennem. Este találkozunk. Sziasztok!

Ebéd közben végre sikerült befejeznem a Rockys sztorimat. A fiúkat látszólag nem nagyon izgatta, de azért sok sikert kívántak a délutáni tanulós randimhoz. Na, jó. Nem volt randi.

Hamar témát váltottunk, és a buliról kezdtünk el csevegni. Régen voltunk együtt szórakozni, úgyhogy már épp itt volt az ideje. Felelevenítettük a régi szép időket, amikor még négyesben jártunk mindenfelé, és folyton bajba keveredtünk. Nosztalgiázásunkat Raquel szakította meg, mikor az asztalunk mellett elsétálva felszólított, hogy az edzésük után, fél négykor legyek a második emeleti olvasóteremben. Egy sejtelmes mosolyt küldtem felé, majd visszatértem az ebédemhez.

A fiúkkal újra elmerültünk a beszélgetésben, de már Ephram szerelmi élete került terítékre. Ashton megállás nélkül cukkolta kisöccsét, aki ügyet sem vetett éretlen bátyjára. Becca pizsamapartija után pár nappal összejött Danielle-lel, és azóta nagyon dúlt a láv.

– Úristen! Ti megeszitek ezt a zsíros vacakot? – hallatszott Cassidy vinnyogása a szomszéd asztaltól. – Én tuti nem eszem ebből – folytatta már-már Becca stílusban. – Még két kiló felesleg van rajtam, és mindjárt itt a bál!
– Egy deka felesleg sincs rajtad. Miért akarsz fogyni? – kérdezte Audrey.
– Hogy beleférjek abba az estélyibe, amit kinéztem magamnak.
– Hányas méret az, ha még neked is fogynod kell? Egyébként mi van azzal a gyönyörű fekete ruhával? Miért nem azt veszed fel? – kérdezgette barátnőjét Megan.
– Te megörültél?! Azt nem vehetem fel még egyszer!

– Óóó! Miért? Ki vagy te, Celine Dion? – akadt ki Raquel Cassie megnyilvánulásán.
– Ki kérem magamnak ezt a hangnemet, Raquel! Különben is jobb, ha csendben maradsz! Hallottam, hogy délután találkozol Torenóval. Elment az eszed?
– Cassidy! – csattant fel Rocky, és szúrós tekintetét egyenesen az undok boszira irányította.
– Ki a franc vagy te, hogy megmondd, kivel találkozhatok és kivel nem? Elegem van belőled! Betelt a pohár! Végeztünk!

– Nem csinálom meg többet a leckédet, nem engedem, hogy rólam másold a dolgozatokat és részemről nemkívánatos személy vagy a csapatban! – Raquel felpattant a székről és állva folytatta lázadását a „királynő” ellen. – Ha továbbra is szeretnél a tagja lenni, azt ajánlom, hogy vegyél vissza magadból, változtass a viselkedéseden és a modorodon! Most már én vagyok a csapatkapitány, ezt ne felejtsd el!

– De, Raquel, ezt nem teheted! Azonnal gyere vissza! – ordította magából kikelve, vörösödő fejjel Cassidy.
– Cassie, a kiabálás hizlal – szólt vissza a szöszi az ajtóból.

Rocky kiborulását óriási üdvrivalgás követte. Hihetetlenül büszkék voltunk rá. Audrey és Megan, akik eddig némán figyelték az eseményeket, most Raquelhez csatlakozva egy-egy „szép” szóval illeték barátnőjüket, majd faképnél hagyták a trónjáról letaszított, teljesen összetört Cassidyt.

Matek szakkör után tornaterembe siettem. Szerettem volna látni az edzést, de sajnos lekéstem róla. A lányok nagy része már az öltöző felé tartott, élen a duzzogó Cassidyvel. A többiek pedig figyelmesen hallgatták Raquelt, aki a közeledő versennyel kapcsolatban közölt fontos információkat. Tehát le kellett tennem arról, hogy látom őket tornázni. Pedig az a sok feszes popsi! Oh!

– Nincs kedved dupla edzést tartani? – kérdeztem a felém közeledő lányt, de ő ügyet se vetve rám elhaladt mellettem. Egy ideig még ácsorogtam a padok mellett, figyeltem a kosarasok bemelegítő játékát, és közben azon tűnődtem, miért is hagytam abba ezt a remek sportot. Aztán Raquel megelégelte a várakozást, visszajött a terembe, megragadta a karomat, és a kijárat felé húzott.

Az udvaron nem várt akadályba ütköztünk. A focisták villámgyorsan letámadtak. Arra se volt időm, hogy ellenálljak. Will Shawnnak lökött, aki lefogta mindkét karomat, így a másik kettő üthetett ahol akart. Nem nagyon tudtam védekezni.

Raquel próbálta leállítani a három srácot, de nem hallgattak rá. A lány a suli felé kezdett szaladni. Will két ütés között – az egyiket az arcomba, a másikat a gyomorszájamba kaptam – Jacksonra kiáltott, hogy kapja el Rockyt. A fiú Raquel után futott, de a lány gyorsabbnak bizonyult. Hamar az iskola védelmező falai közé került.

Rocky két pillanat múlva már ki is lépett a suli ajtaján a történelem tanárunk társaságában.
Mr. Taylor torkaszakadtából üvöltött a három fiúra, akik azonnal abbahagyták a gyepelásomat.
– William, Jackson, Shawn! Az igazgatóhoz! Most rögtön!
A fiúk büntetése két mérkőzéstől való eltiltás lett.

Mire Raquel odaért hozzám, sikerült összekanalaznom magamat a földről. A lány szemében sajnálkozás és bűntudat tükröződött.
– Az én hibám – motyogta, miközben kézfejével végigsimította az arcomat. – Jól vagy? Lefogadom, hogy Cassie keze van a dologban! Bántja a csőrét, hogy mindenki elpártolt mellőle. És most így akart bosszút állni. Már az edzésen is látszódott rajta, hogy forgat valamit a fejében. Annyira sajnálom! Menjünk fel az iskolaorvoshoz, jó?
– Hé, nyugi! Jól vagyok. Nézd, semmim sem vérzik. A többi meg majd elmúlik.

Felmentünk az olvasóterembe. Raquel megpróbálta elmagyarázni a francia igeidőket, de egy kukkot sem értettem belőle. Én már kilencedikben a ragozásnál elvesztettem a fonalat. De a lány kitartó volt. Annyiszor kezdte elölről, mondta el másféleképpen, míg végül csak megragadt bennem valami. Ahogy telt az idő, Rocky nevetgélni kezdett, de nem igazán tudtam mire vélni. A francia kiejtésem azért ennyire nem volt vicces.

Mikor már sokadik alkalommal emelte a könyvet maga elé, hogy leplezze kuncogását, nem bírtam magammal.
– Most mi olyan nevetséges?
– Semmi… csak… látnod kéne a szemedet. Olyan szép monoklid van!
– Hééé! Nem röhög, együttérez! Tudod, hogy fáj?
– Bocsi, de röhejesen festesz. Oké, oké. Befejeztem.

Ahogy a könyv után nyúltunk, véletlenül megérintettük egymás kezét. Egyikünk sem visszakozott: az ujjaink összefonódtak. Szótlanul bámultuk egymást mosollyal az arcunkon, ami egy kis idő múltán Rocky részéről elhalványult.
– Preston, ne – húzta el a kezét –, nem akarom. – A lány felállt, és határozott léptekkel az ajtó felé indult.
– Várj! – szóltam utána. – Mit nem akarsz?

– Ezt az egészet – felelte keserűen. – Hogy te meg én… Nem akarom, hogy újra fájdalmat okozz.
– Hidd el, nem tudnálak megbántani.
– Egyszer már sikerült. És különben sem működne ez az egész.
– Miből gondolod?
– Preston, te nem szeretsz engem.

– Ugyan már, Raquel…
– Nem haragszom rád amiatt, ami történt. Már rég megbocsátottam. Imádtam azt a pár hónapot, amíg együtt jártunk. De rá kellett ébrednem, hogy te nem vagy belém szerelmes és soha nem is voltál. Míg együtt voltunk egyszer sem mondtad, hogy szeretsz. Az „én is” nem ugyanaz. Mit te is? Te is éhes vagy?
– Raquel, én… kedvellek. Nagyon kedvellek.
– Látod. Nem tudod kimondani. A kedvellek pedig nem ugyanaz. És emellé még jön számos apró jel, ami mind azt bizonyítja, hogy nem szeretsz. Például, láttam hogy nézel…öhm, de mindegy is. A lényeg, hogy hosszútávon úgysem működne.

– Akkor ennyi?
– Ennyi. Barátok?
– Barátok.

És tényleg barátok lettünk. Bármikor számíthattam a segítségére, és ő is az enyémre. Eleinte furcsa volt, mert azért történt köztünk egy-két dolog, de idővel elmúlt a feszengés.
A délután hátralévő részét a Leo-lakban töltöttem. Apám szerencsére nem volt bent. Egy cetli várt a teendőkkel, amiket már csak azért se csináltam meg.

Az irodákból már mindenki hazament, a recepciósok meg nem számítottak túl jó társaságnak, úgyhogy inkább elvonultam videojátékozni. Épp hogy belekezdtem, az én drága jó édesapám lépett be a szoba ajtaján.
– Van egy jó hírem!
– Adoptáltál?
– Hehe. Jó vicc. Értékelem. Tényleg. De azt hiszem rosszul fejeztem ki magam. Szóval, van egy meglepetésem. Vagyis inkább kettő.
– Nem érdekel. Nem beszélek veled.

– Akkor beszélj nagyapáddal és Luke bácsikáddal!
Hát, mit ne mondjak, elég nagy meglepetésként ért a felbukkanásuk. Mióta leléptem otthonról, nem sokszor láttam őket. Mondjuk Luke-ot azelőtt se nagyon. Nagyapával tartottam a kapcsolatot, sőt anyagiakkal is támogatott. Minden hónapban küldött egy kisebb összeget a bankszámlámra. Részben neki köszönhettem, hogy úgy éltem, ahogy éltem. Meg persze magamnak, hogy kipakoltam Leo kaszinóját. Oké, oké, Trent is segített. Apám erre a pénzre mondta, hogy elloptuk. De hát nem is. Ott voltunk, játszottunk, nyertünk. Az már más kérdés, hogy hogyan.

Kikapcsoltam a játékot, és egy férfias öleléssel üdvözöltem nagyapámat. Halkan megköszöntem, most már személyesen is a segítségét, ő pedig vicces megjegyzést tett a monoklimra, majd boldog születésnapot kívánt. Csevegtünk még erről-arról, aztán búcsúzkodni kezdtem. Luke kapott tőlem egy csá!-t, Leo mellett pedig szó nélkül elmentem.

– Most hova mész? – jött utánam.
– Közöd?
– Elég sok. Elvégre az apád vagyok.

Csak ezt az egyet nem kellett volna mondania. Nagyon, de nagyon berágtam rá.
– Te jól vagy összerakva? Négy éve rám se néztél, és azelőtt se igazán törődtél velem. Ne most kezd el ezt az apa szarságot, légy szíves! Főleg ma ne!
– Preston, ha elhagyod ezt az épületet, akkor…
– Akkor mi lesz? Engem is megöletsz, mint azt a fickót? Tudod mit? Nem érdekel. Viszont, ha az a terved, hogy megkörnyékezed a barátaimat, akkor gyorsan tegyél le róla! Mert ha valamelyiknek csak egy haja szála is meggörbül, testőrök ide vagy oda, én repítek golyót a fejedbe!

Olyan ideges voltam, hogy majd’ szétrobbantam. Gyűlöltem apámat. Mindennél jobban gyűlöltem. Szükségem volt egy nyugtató sétára. Meglátogattam édesanyámat.
– Szia, anya. Tudom, hogy már elég régen voltam. Bocsi. Tudod, milyen nap van? 1 óra 42 perc és 27 másodperc múlva tizennyolc éves leszek. Bizony. Az egyetlen negatívuma, hogy most már le is csukhatnak. És nem kevés van a rovásomon. De megoldom, ne aggódj! És megígérem, hogy mostantól megpróbálok jó fiú lenni. Hogy büszke lehess rám.

– Képzeld, Zoe híres lett. Ephram meg szerelmes. Engem meg ráébresztettek, hogy nem vagyok az. Félelmetes, hogy még a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában. De igaza van Raquelnek. Tényleg nem szeretem. Mondtam már, hogy monoklim van? Egy kicsit összevertek, de nem vészes.

– Tudod, mi jutott eszembe? Mikor sikerült rábeszélned Leót, hogy költözzünk vissza. Megérkeztünk, és kipakolás helyett kettesben elmentünk megünnepelni a sikeres hadműveletet. Annyi fagyit ettünk, amennyi csak belénk fért. Aztán hazafelé menet nagy vihar kerekedett. Kézenfogva futottunk át a parkon, hogy lerövidítsük az utat, de megcsúsztunk és egy hatalmasat estünk. Ott feküdtünk a sárban és nevettünk. És többé már nem számított, hogy esik az eső.

– Bárcsak itt lennél! Minden annyival egyszerűbb lenne… Hú, jól elrepült az idő. Már 20:04 van. Boldog születésnapot, Preston!