The Torenos – A hatalom csapdájában – 11. Kellemes ünnepeket!

Az ikrek nem fogadták túl jól a híreket. Különösen Ash. Nem tudott beletörődni abba, hogy vége a bandánknak. Napokig duzzogott, és bár titkon örült Zoe sikerének, nem mutatta ki.

Zoe ideje nagy részét a stúdióban töltötte. Suli előtt és után egyből oda vette az irányt. Késő estig haza se ért. Megint olyan érzésem volt, mintha egyedül laknék.
Egy ilyen Raquel- és Zoémentes estén toppant be hozzám váratlanul Hank Gordon.
– Mi a frászt keres itt? – húztam be az ajtón, miközben kipillantottam nincs e itt apám egyik embere.
– Másfél hónapja nem jelentkeztél. Nincs semmi információnk, a fejesek meg balhéznak. Szabad kezet adtam, de azért ennek is vannak alapszabályai! Például a kapcsolattartás.

– Nem lett volna túl szerencsés minden héten bemennem a rendőrkapitányságra. Egyrészt azért, mert apám emberei folyton követnek, másrészt meg nem szolgálhatok semmi újjal.
Jól keresztbe tettek nekem az előző magánszámukkal. Egyáltalán nem bízik bennem. Egyelőre annyi a feladatom, hogy karban tartom a számítógépes rendszert. És még mielőtt megkérdezné… nem, nem találtam semmi említésre méltó adatot.
– Sajnálattal hallom – nézett rám csalódottan. – Mindenesetre, ha van valami, azonnal szólj!
– Úgy lesz – bólogattam.
– És hetente egyszer jelentkezz! Ha nem megy személyesen, akkor telefonon vagy e-mailben. Nekem mindegy.
– Rendben – mondtam, és kikísértem. Épp be akartam csukni az ajtót, mikor hirtelen visszafordult.
– A bátyád hol van? – kérdezte kissé idegesen. Vállat vontam. Egy ideig még bámult rám elkomorult arccal, majd szó nélkül távozott.

Téli szünet előtti utolsó tanítási nap. Naná, hogy dolgozatírással! Már a második órán minden bajunk volt. Egyikünk jobban fetrengett a padon, mint a másikunk.
– Gyerekek, csend legyen! – csitított minket a matektanár. – Ettől a dolgozattól függ a félévi jegyetek. Figyeljetek oda!
Mr. Johns a padsorok között sétálgatott, figyelte, hogy nem csalunk-e. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de szerintem matekból nem lehet puskázni. Vagy érted, vagy nem. Talán a képleteket kilesheted a könyvből, de szerintem egyszerűbb, ha megtanulod. Nincs kockázat.
Szóval, miközben sétálgatott, valaki lebombázott egy összegyűrt papírral. Sajna nem az asztalon landolt, hanem a földön. Gyorsan besepertem az asztal alá, és amikor Mr. Johns elfordult, felkaptam.

Zoe írt: – Jaj, én már nem bírom ezt! Mit szólnál, ha ellógnánk a többi órát? Ez az utolsó nap. Tök sokáig nem is fogunk találkozni! Na, benne vagy? Kérdezd meg Ephramot, én megkérdezem Asht! Egyébként a 3. feladatot hogy számoltad ki? 🙂
Eljuttattam egy kis fecnit Ephramnak, hamarosan jött is a válasz.
– Oké. Lépjünk le. Te, a 3. feladatot, hogy kell megcsinálni? 
Elmosolyodtam. Hogy mindenkinek a 3. feladattal legyen baja! Hihetetlen. Gyorsan lefirkantottam Zoénak, hogy Ephram meg én is benne vagyunk, és a 3. feladatot úgy kell megcsinálni, hogy először megállapítod az értelmezési tartományt, használod a logaritmus azonosságait, ki kell jönnie egy másodfokú egyenletnek, és azt megoldva az eredmény 25 és 5 lesz. Ugyanezt elküldtem Ephramnak is. Pár perc múlva jöttek is a köszönetek. Zoe annyival egészítette ki a levelét, hogy a pom-pom csajnak ne szóljak, csak mi négyen menjünk.

Óra után egyenesen a szekrényekhez siettünk, felöltöztünk, és elhatároztuk, hogy nagyon jól fogjuk magunkat érezni. Mivel Zoéra sűrű programok vártak, az ikrek meg síelni mentek a családdal, ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt lóghattunk az évben.

Utunk egyik kedvenc helyünk felé vezetett. Az ajtón belépve egyenesen a bowlingpályához siettünk. Egyikünk sem volt profi, sokat szerencsétlenkedtünk, de épp ez tette az egészet olyan szórakoztatóvá: ahogy Zoe próbálta felemelni a nehéz golyókat, ahogy Ephram elhasalt gurítás közben, és ahogy Ashton bábunak állt.

A Dartsból is kivettük a részünket, bár az ikrek porig aláztak minket. Csak álltunk ott Zoéval a két bajnok mellett.

A jó hangulathoz a karaoke sem hiányozhatott. Ashtonon volt a sor, hogy bemutassa tudását.
Szerencsétlenségünkre egy Justin Timberlake számot választott. Valami borzasztó volt, ahogy próbálta kiénekelni a magas hangokat.
– Tesó, hagyd már abba! – fogta be a fülét Ephram. – Inkább menjünk korizni!

A jégpályán nem sokan voltak, így kiélhettük magunkat. Száguldoztunk, róttuk a köröket, próbáltunk egy-két lépéssort, ugrásokat, meg pörgéseket bemutatni, de csak kék-zöld-lila folt lett az eredménye.

Megelégelvén a sorozatos bukásokat, átmentünk a parkba hóembert építeni, hóangyalokat készíteni, és persze hócsatázni. Két csapatra bomlottunk, Zoe és Ashton alkotta az egyiket, Ephram és én a másikat. Az első ütközet a szokásos hógolyógyúrásból és dobálásból állt, majd test-test elleni küzdelem következett. Ekkor már felbomlottak a csapatok. Mindenki mindenki ellen! Egymást tepertük le a hóba, birkóztunk, csináltunk egy fürdessük meg Zoét akciót, kiabáltunk, sikítoztunk, ha egy-egy hógolyó fülön csapott, és mindenen hangosan nevettünk. Tőlünk zengett az egész park.

– Jól van, gyerekek, én feladom! Menjünk valami melegebb helyre, mert szétfagyok! – didergett Zoe.
– Mit szólnátok egy kis diszkóhoz? – vetette fel az ötletet Ashton.
– Ilyen ruhában? – seperte le a kabátjáról a maradék havat Ephram.
– Miért ne? Kit érdekel, hogy mit gondolnak.
– Na, jó. Menjünk!

Fergeteges volt a hangulat. Két órán keresztül megállás nélkül táncoltunk. Akkor is csak azért, hagytuk abba, mert Raquel telefonált, hogy vége a próbájuknak és menjek elé.

– Bocs skacok, de mennem kell. Köszi a mai napot. Felejthetetlen élmény volt.
– Nyugi, Preston, nem gond. Nekünk is ideje lenne hazamenni, mert még össze is kell cuccolni.
– Igen, igen. Nekem is mennem kell. Még el kell hoznom pár holmit nevelőszüleimtől, amire szükségem lehet az elkövetkezendő időkben.
Néma csend következett. Mindenki a földet bámulta. Tudtuk jól, hogy most egy ideig nem fogjuk látni egymást. Zoe lemezt készít, klipet forgat és mindezt távol tőlünk, a Nyugati Parton. Az ikrek is az ország másik végében töltik az egész téli szünetet.
– Na, ne lógassuk az orrunkat! – törtem meg a kínos hallgatást. – Januárban úgyis találkozunk – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, kevés sikerrel. – Vigyázzatok magatokra! – fordultam a fiúkhoz. – Neked Zoe meg sok sikert. Remélem, minél hamarabb viszontláthatlak a tévében és hallhatlak a rádióban. Ha valami van, hívjatok! Sziasztok! – öleltem át egyszerre mindhárom barátomat. Zoe arcáról letöröltem egy könnycseppet, majd elindultam a sulihoz.

Nem volt kedvem bemenni a terembe, úgyhogy leültem kint a lépcsőre. Rácsörögtem Raquelre, azt mondta 5 perc és kint van. Hát ebből az 5 percből lett fél óra, mire valaki kilépett azon az ajtón. És az sem Rocky volt. Will jött ki, és mikor meglátta, hogy én ülök ott, felsőbbrendű vigyorral jól hátba rúgott. Felszisszentem, de nem szóltam semmit. Valószínűleg arra számított, hogy letámadom, mert értetlenül bámult rám, és mikor látta, hogy abszolút hidegen hagy a dolog, bosszankodva elvonult.

– Bocs, hogy késtem! – szaladt le mellettem a lépcsőn Raquel. – Kicsit eldumáltam az időt a lányokkal. Mizu?
– Szólhattál volna, hogy mi a helyzet. Akkor nem gubbasztok itt negyvenöt percig, és egy hátfájástól is megkíméltél volna – mondtam bosszúsan, ő meg csak nézett rám értetlenül. Elindultunk hazafelé, de nem jutottunk túl sokáig.

– Most mi bajod van? – kérdezte kicsit ingerülten a lány.
– Semmi – hazudtam.
– Persze. Látom rajtad. Bevágtad a durcit. Csak tudnám miért…
– Mindegy! Menjünk, jó? – fogtam meg a kezét és húztam magam után.
– Nem, nem! – szabadította ki magát a kezeim közül. – Mondd meg, hogy mi a bajod! – erősködött tovább.
– Nincs semmi. Menjünk már!
– Preston! Addig nem megyek innen sehova, amíg el nem árulod, hogy mi a franc bajod van! – mondta mindezt olyan határozottan és olyan hangon, mint amikor a bárban nekem esett.
– Szólhattál volna, hogy még bent maradsz a buta tyúkokkal pletykálni, akkor nem kellett volna idő előtt lelépnem barátaimtól, hogy a lépcsőn ülve várjak rád egy órát a hidegben!
– Azok a buta tyúkok a barátnőim! És ki mondta, hogy maradj kint a hidegben?
– Asszed, majd bemegyek ahhoz az öntelt és beképzelt népséghez?

– Kösz szépen!
– Jaj, Rocky, nem úgy értettem, te nem olyan vagy – próbáltam menteni a helyzetet. – Csak egyszerűen nem bírom a barátaidat. Ez van! Ha szólsz, hogy később jössz, akkor még eltölthettem volna egy kis időt Zoéval és az ikrekkel. Januárig nem is találkozunk.
– Miért, mi talán fogunk? Tudtam, hogy fontosabbak neked, mint én.
– Raquel… én…
– Nem érdekel! Hagyj békén! Megyek!
– Elkísérlek!
– Nem kell!
– Raquel!
– Ne! Majd beszélünk. Kellemes ünnepeket!