The Torenos 2. – A bosszú játéka – 6. Tizenkét órával később

A hajnali négy óra még mindig ébren találta Prestont. Majd az öt is. Csak hánykolódott az ágyban, jobbra-balra forgolódott, zavart volt és ideges. Felzaklatták az előző esti hírek.
Toreno szabadlábon! – visszhangzott újra és újra a fejében. To-re-no.
A név hallatán félelemhullámok söpörtek végig a belsejében. Rossz előérzete támadt. Talán attól tart, hogy lelepleződik? Nem, az egyszerűen kizárt. Biztonságban van, emiatt nem kellene aggódnia. Hisz’ mindent olyan gondosan elintézett!

A digitális óra kijelzőjére pillantott: 5:11. Nagyot sóhajtott, majd odébb gördült az ágyon, és átölelte Zoet. Adott egy puszit a meztelen vállára, aztán fölkelt az ágyból. Két hatalmas ásítás között belebújt a földön heverő farmernadrágjába, és lassan levánszorgott a földszintre.

Angel meghallotta a lépteket, már ott várta a lépcső aljában, és a sarkában volt, ahogy a konyhába ment. Preston bekészítette a kávét a kávéfőzőbe, és bekapcsolta a készüléket. A kutya végig ott sündörgött körülötte, miközben gazdiját utánozva egyfolytában nyújtózkodott és ásítozott.

A kávé lefőtt, Preston pedig a teletöltött bögréjével és Angel kíséretében kisétált az udvarra. A kuvasz felszabadultan szaladgált a harmatos fűben, élvezte a kellemes nyári reggel minden pillanatát. Vidáman csóválta farkát és csaholt a férfi körül, aki elgondolkodva ütögette a kávésbögréje oldalát.

– Mióta álldogálsz odakint? – Egy hang szakította félbe Preston gondolatmenetét. Megfordult, és Zoe mosolygós arcát pillantotta meg az ajtóban. Alaposan végigmérte. Ezen a nyári reggelen valahogy még szebbnek, még vonzóbbnak találta, mint általában.
– Hé, te nélkülem zuhanyoztál? – kérdezte sértődést tettetve. Zoe odament hozzá, és átölelte.
– Ez a büntetésed, amiért egyedül hagytál az ágyban.
– Ne haragudj. Nem aludtam túl jól.
– Észrevettem. – Preston megcsókolta. Zoe viszonozta a csókot, de aztán elhúzódott. – Jól vagy?

– Persze, csak ez az egész felkavart egy picit. Rossz emlékek, tudod.
– Ne is emlékeztess rájuk, kérlek! – bújt hozzá gyengéden. – De nincs mitől félned, félnünk, ugye? Hiszen ő úgy tudja, hogy te… – Zoenak elcsuklott a hangja, képtelen volt befejezni a mondatot. Minden porcikájával küzdött a feltörő emlékek ellen, de hiába. Felrémlett előtte az a borzalmas pillanat, amikor az érettségi banketten közölték vele, hogy a legjobb barátját meggyilkolták.
– Minden rendben lesz – ölelte magához szorosan Preston. – Itt vagyok, és nem megyek sehová.

***

– Nem akarom, hogy elmenj! – húzta vissza az ágyba a barátját Raquel, és azon nyomban leteperte. Hosszan, érzékien megcsókolta, bízva abban, hogy ez majd leveszi Trentet a lábáról és beteget jelent.
– Cicavirág, akkor is muszáj dolgoznom – nevetett a férfi, és egy könnyed mozdulattal leemelte magáról a lányt. Megcsókolta a homlokát, majd a szekrényhez lépett, és egy pillanat alatt felöltözött. Raquel sóhajtozva vágta magát hanyatt az ágyon.
– És akkor most mit csináljak egész nap? Nem akarok egyedül lenni.

– Menj át Beccához – javasolta gyors borotválkozás közben Trent.
– A Vic után elment Ashtonnal abba az új, puccos klubba. Egész éjszaka partizott, kizárt, hogy három óránál hamarabb ébren lesz.
– Akkor látogasd meg a szüleidet vagy a nővéredet. Ronninak már hetek óta ígérgeted, hogy átmész.
– Igaz – sóhajtott a lány. – Na, jó, akkor vele töltöm a mai napot.

Raquel hirtelen felkelt az ágyról, átkarolta az indulófélben lévő Trent nyakát, és ismét szenvedélyesen megcsókolta. – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!
– Megígérem.
– És siess haza!
– Sietek.
Raquel ismét megcsókolta, majd újra és újra és újra.
– Mire hazaérsz, csinálok valami finom vacsit.
– Az szuper lesz, de szívem, most már tényleg mennem kell.

Trentnek szerencséje volt aznap reggel. Annak ellenére, hogy barátnője miatt késve indult munkába, még nagyon is időben volt, ahogy rákanyarodott a tűzoltóállomás felé vezető sugárútra. Gyors tempóját a szombat hajnali gyér forgalomnak köszönhette.
Mielőtt felvette volna a műszakját, behajtott a közelben lévő benzinkútra tankolni és egy jó erős kávéért. Már az illatától is sokkal éberebbnek érezte magát. Kézbe vette a poharat, kedvesen rámosolygott a pénztáros hölgyre, majd szép napot kívánva visszasétált az imádott autójához. Miközben óvatosan kortyolgatta a forró feketét, a jobb nadrágzsebében megcsörrent a telefonja. Letette a kávét a kocsi tetejére, aztán gyorsan előhalászta a mobilját. A készülék kijelzőjén az Ismeretlen szám felirat jelent meg. Fogadta a hívást.

– Szia! Én vagyok – szólt bele elsőként a vonal túlsóvégén lévő fél.
– Igen, sejtettem – mosolyodott el Trent, de amint meglátta a töltőállomás külső tévéképernyőin a reggeli híreket, lefagyott az arcáról. – Gondolom, már tudsz róla.
– Tele van vele a média.
– Ne aggódj, elkapják, és a rácsok között fog megdögleni a rohadék! Beszélsz Hankkel?
– Gondoltam rá.
– Jól van. Hátha tud valami új hírrel szolgálni.
Trent érezte, hogy beszélgetőpartnerét eléggé felzaklatták a történtek, ezért rövid szünet után megpróbált témát váltani, elterelni a gondolatait.
– Egyébként mi újság veletek? Hogy vagytok? Maxime?
– Megvagyunk, köszi. Maxime már kész kis hölgy.

– Azt meghiszem! Hihetetlen, hogy mindjárt nyolc éves lesz! Áll még a szülinapi meghívás?
– Persze… vagyis… asszem.
– Na, ez nem volt túl határozott.
– Bocs. Csak ez az egész…
– Ne parázz! Lefogadom, hogy a zsaruk egy héten belül elkapják. Figyu, öcskös, nagyon szívesen eltársalognék még veled, bár meg kell jegyeznem, nem vagy túl közlékeny, de az a helyzet, hogy mindjárt kezdődik a műszakom. Később beszélünk, rendben?
– Oké. Majd visszahívlak. Muszáj elmondanom valamit.

 ***

Az FBI főhadiszállásán teljes volt a zűrzavar. Telefonok csörögtek szüntelenül, ügynökök rohangáltak fel-alá különböző aktákkal és egymást túlharsogva kiabáltak. Hank Gordon kollégáit kerülgetve sietősen robogott végig a folyosón, szerette volna minél előbb az irodájában tudni magát, hogy legyen végre egy szusszanásnyi szünete. Egész éjjel Nardenville-ben volt a csapatával, hajnal öt óra körül érkeztek vissza a bázisra. Sajnos Torenóról még semmi hír, de legalább a szöktető helikoptereket sikerült beazonosítaniuk. Valamint a ballisztikusok hihetetlenül gyors és precíz munkájának köszönhetően a helyszínen elsütött összes lőfegyver típusát is. Viszont egyik információval sem jutottak sokkal előrébb a Toreno és Hayes ügyben, de legalább hosszú időre rács mögé juttattak egy veszélyes drogbárót. Ugyanis mind a helikoptereket, mind pedig a fegyvereket a spanyol származású maffiacsalád legújabb és egyben legfiatalabb vezetőjének, Quinto Navarrónak a hangárában találták meg, csinos kis összeget érő amfetaminnal és kokainnal egyaránt.

Navarro váltig tagadta, hogy bármi köze lenne Toreno szöktetéséhez, hiszen családjaik soha nem voltak jó kapcsolatban egymással, és fogalma sincs, ki és hogyan vitte el, majd hozta vissza a helikoptereit, merthogy nem ő volt vagy az emberei, az száz százalék. A fegyverekről nem nyilatkozott, de a kábítószer ellen hevesen tiltakozott, mondván ekkora hülyének még a zsaruk sem nézhetik, hogy ott rejtse el az anyagot. És valóban nem jellemző rájuk az efféle meggondolatlanság.
– Valaki felültetett! Semmi közöm az egészhez! Valaki felültetett! – harsogta dühösen két ügynök szorításában az ifjú családfő. És az FBI-osok is erre gyanakodtak.

Leült az íróasztalához, és az előtte heverő iratkupacokra meredt. Ezeket mind át kell vinnie a hármas számú műveleti központba, lehetőleg még a sajtótájékoztató előtt. Gordon elfintorodott. Nem rajongott a sajtótájékoztatókért. Úgy gondolta, hogy a média elsődleges célja nem a tömegtájékoztatás, hanem a példányszám, illetve a nézettség növelése, így mindent megtesznek annak érdekében, hogy szenzációhajhász sztorikat gyártsanak. Nem riadnak vissza a hírek elferdítésétől. Ugyanakkor ebben a nyomozásban még akár nagy segítségére is lehetnek. Minél többen látják Toreno arcát, annál jobb. Egy lakossági bejelentéssel akár a nyomára is bukkanhatnak – bár azt is hozzá kell tenni, nehéz kiszűrni a valódi információértékkel bíró betelefonálásokat.

Dorian Wayne egyelőre nem foglalkozott a Toreno-üggyel, csak a Hercegre koncentrált. Nyomozóival a négyes számú műveleti központban rendezkedett be – átmenetileg itt fognak dolgozni, amíg le nem zárják a Hercegügyét -, amelyhez kapott még pluszba egy külön kis irodát is, ahová bármikor félrevonulhatott rendezni a gondolatait, ugyanakkor fél szemmel folyamatosan figyelemmel kísérhette az emberei munkáját.
Kényelmesen hátradőlt a székében, és elmélyedve tanulmányozta már sokadik alkalommal a Gordontól kapott aktát, mikor az egyik ügynöke kopogtatott az üvegajtón, jelezvén, hogy felállították a rendszert, minden készen áll.