The Torenos 2. – A bosszú játéka – 27. Árulás

Mikor a halottasházban megpillantotta a rideg fémasztalon fekvő kedvesét, minden erőlködése ellenére vigasztalhatatlan zokogásban tört ki. És onnantól kezdve már nem érdekelte, hogy mit gondol róla Wayne, vagy hogy mi lesz a karrierjével, mindez többé nem számított. És soha nem is kellett volna, hogy számítson, de képtelen volt leküzdeni a saját makacsságát. Az ő hibája is, hogy Eric így végezte.

Közelebb lépett, és ahogy végignézett a srácon, ugyanolyan békésnek tűnt, mint aznap hajnalban, mikor összebújva feküdtek egymás mellett az ágyban. Végigsimította az arcát, beletúrt a hajába, és a lelke mélyén csak arra várt, hogy megremegjen a szemhéja, ránézzen azokkal a smaragdzöld szemeivel és rámosolyogjon. Persze tudta, hogy mindez lehetetlen, de most, életében először szeretett volna hinni a csodákban.
Tekintete lassan a mellkasára tévedt, és észrevette a halálos lövedék bemenetét a tüdején.
– Ó, édes Istenem! – ölelte magához a hideg testet, amint belegondolt, hogy szerencsétlen mennyit szenvedhetett, míg szép lassan belefulladt a saját vérébe.

Égető fájdalom mart a szívébe, miközben könnyei duzzadt patakot alkotva csorogtak le az állán. Wayne, aki eddig csak a háttérből figyelt, most odament hozzá és átkarolta a vállát.
– Mennünk kellene, hogy mielőbb elvégezhessék a boncolást.
Norelle beleegyezően bólintott, és bár nem akarta otthagyni, tudta, hogy nem maradhat mellette. Vetett rá egy utolsó pillantást, majd gyengéden homlokon csókolta.
– Ezt nem érdemelte meg. Lehet, hogy elkövetett néhány bűncselekményt, de soha nem bántott senkit sem. A maga fura módján ugyan, de tényleg jó ember volt – mondta halkan, a könnyeit törölgetve.
– Elkapom Torenót. És megígérem, hogy ő viszont azt fogja kapni, amit megérdemel.

Másfél órával később Norelle már a norfolki irodájába tartott a modern épület szürke falai között. Szíve szerint egyenesen hazament volna, de Wayne megkérte, hogy még aznap küldjön át neki néhány dokumentumot, hogy lezárhassa Hayes ügyét.
Mély levegőt vett, és benyitott a dupla üvegajtóval lezárt részlegre, ahol az ügynökök többsége éppen Safferty két fiával volt elfoglalva. Bár szerette a gyerekeket, általában nem hagyta szó nélkül, ha játszóteret csináltak az osztályából. Kivéve most. Most egyáltalán nem bánta. Biccentett kollégáinak, megsimogatta az idősebbik fiú kobakját, és üveges tekintettel, némán haladt tovább az irodájához.

Becsukta az ajtót, és az iratszekrényhez lépett, hogy előkeresse a kívánt anyagot. Valaki ekkor kopogtatott, de nem várta meg a válaszát, ami egy határozott nem lett volna, rögtön be is nyitott. Norelle sóhajtozva fordult felé.
– Bocs, főnök, hogy zavarlak – kezdte Safferty, és hüvelykujjával maga mögé mutatott. – A srácok miatt is. Az anyjuk mindjárt értük jön. – A férfi megkerülte Norelle-t, leült a számítógépe elé és kisvártatva elindított egy hangfelvételt.

Norelle nem igazán értette, hogy miről van szó. Teljesen indiszponált volt, mintha minden ügynöki képességét elvesztette volna. Látta kollégái feléje irányuló, vizslató tekintetét és a furcsa mosolyt az arcukon, de valahogy mégsem jutott el a tudatáig. Aztán meghallotta Safferty hangját, majd egy nagyon közeli ismerősét, és csodálkozva bámult a monitorra.
– Értelmiségi Bűnözés Elleni Osztály, Ryan Safferty.
– Üdv! Norelle Teagen különleges ügynökkel szeretnék beszélni.
– Ma délelőtt érkezett a hívás – tájékoztatta sejtelmesen vigyorogva.
– Sajnálom, Teagen ügynök jelenleg házon kívül van.
– A fenébe!
– Talán én is tudok önnek segíteni, uram. Miről lenne szó?
– Sajnos nem. Személyes ügy. 
– Ha gondolja, hagyhat neki üzenetet. 
– Rögzítik a beszélgetést, ugye?
– Igen, uram.
– Akkor, ha Norelle visszaért, kérem, játssza le neki.
– Természetesen, amint visszaér, átadom neki a felvételt.

Norelle szíve egyre hevesebben kalapált. Fázott, ugyanakkor iszonyatosan melege is volt, lábai remegtek, úgy érezte, minden ereje elszáll. Safferty észrevette, hogy nincs túl jól, ezért megállította a felvételt, és javasolta neki, hogy üljön le, de Norelle átnyúlt felette és megszállottan rácsapott a space billentyűre. Hallani akarta a hangját.
– Köszönöm. Nos, hol is kezdjem? Nem mennek túl simán a dolgok, Norelle. Igyekszem a legjobbat kihozni a helyzetből, de ha mégis kudarcot vallanék, akkor csak azt akarom, hogy tudd, tiszta szívemből szeretlek.
Küzdött ellene, de a végtelen fájdalom könnyei ezúttal is sokkal erősebbnek bizonyultak nála.

– Csodálatos volt az együtt töltött éjszaka. Minden egyes percét élveztem. Még azt is, amikor fegyvert fogtál rám és megbilincseltél. Na, jó – hallotta édes nevetését, ami legmélyebb bánatában is képes volt mosolyt csalni szeplős arcára. – Ezt talán nem kellett volna. A végén még félreértik a kollégáid, és… Nem számít. Gondoljanak, amit csak akarnak. Imádlak. Minden egyes idegesítő tulajdonságoddal együtt. És tudod mit? Hozzám jössz feleségül.
A hirtelen megdöbbenéstől még a könnyei is elapadtak egy pillanatra. A boldogság, a félelem, a gyász, az önvád és a düh érzete egyszerre csapott le rá. Forgott vele a világ.

– Nem, ez tényleg nem volt kérdés. Így lesz és kész. Este érted megyek, együtt leugrunk a szüleidhez, megmondom nekik is, hogy elveszlek, aztán összepakoljuk őket, és irány a reptér. Mert az én ötletem még mindig sokkal jobb, mint a tiéd! Kedvelni fogod Európát, majd meglátod. Szeretlek, Norelle. Ja, és ha nem lett volna elég egyértelmű: Eric voltam.
– Eric! – zokogta fájdalmasan, és már alig állt a lábán. Safferty felpattant a székről, és éppen csak, hogy sikerült idejében elkapnia.
– Norelle, mi a baj? – kérdezte szorosan a karjaiban tartva. – Azt hittem, örül…
– Meghalt! – nyögte elfúló hangon, könnyei záporesőként áztatták az ügynöke zakóját.
Safferty hitetlenkedve nézett kollégái felé, akik az ablak mögül figyelték az irodában zajló eseményeket. Mindegyikük izgatottan várta, vajon, mit fog reagálni felettesük a lánykérésre, de erre a reakcióra senki sem számított. Mindannyian döbbenten álltak a történek felett.

***

Preston telefonhívása óta Becca csak még idegesebb lett. Egész délután azon vacillált, hogyan segíthetne neki leginkább: ha nyugton marad, és rábízza a dolgot, vagy ha akarata ellenére is, de segítséget kér. Újból megpróbálta elérni az apját, de csak az üzenetrögzítője jelentkezett. Csalódottan bedobta a mobilját a retiküljébe, és benyitott kedvenc szabónőjéhez.

– Becky, rég láttalak erre! – köszöntötte varrógépe mögül az üzlet hosszú, barna hajú tulajdonosa.
– Szia, Jill – rogyott le kedvetlenül az egyik fotelbe. – Mondd, hogy van valami különlegességed a számomra, ami talán egy kicsit feldobja a napomat.
– Mitől vagy ennyire elkenődve? – érdeklődött, miközben előhozott a hátsó helyiségből egy nemrégiben készült szettet. Becca elismerően ragadta ki a kezéből, és már rohant is a próbafülkébe.

– Az egyik barátom bajban van, és nem vagyok benne biztos, hogy helyesen cselekszik. Nem akarok a háta mögött intézkedni, és ne legyen igazam, de szerintem egyedül nem fog tudni megbirkózni az előtte álló akadállyal – vázolta fel a helyzetet, majd nem szándékosan, de mérgében végül hozzátette: – Elvégre nem golyóálló és nem szuperhős, még akkor sem, ha Herceg.
– Herceg? – húzta el a függönyt meghökkenve a nő. – Igazi herceg, vagy az a Herceg?
Becca zavarában elvörösödött. A fenébe, hogy már megint akarata ellenére eljárt a szája! Miért nem képes uralkodni magán, mint mindenki más? Próbálta menteni a menthetőt, ám hiába. A nő gyanút fogott.
– Szerintem el kellene beszélgetned a vőlegényemmel.
– Miért? Ki a te vőlegényed?
– Egy FBI-ügynök.

***

Dorian Wayne háromnegyed ötkor már az egyes számú műveleti központban ült az íróasztalánál. Mikor megérkezett, az ügynökei szokás szerint azonnal letámadták, és egy perc alatt annyi információt vágtak a fejéhez, hogy ő maga is elcsodálkozott azon, hogy megjegyezte őket. Röviden beszámolt nekik a Sun Hillben történtekről, Tyler Jamesről és Hayesről, majd négyszemközt váltott pár szót Amanda Langgel Norelle Teagen ügyében. Nem akarta, hogy kiszivárogjon a kettőjük viszonya. Túl jó ügynöknő ahhoz, hogy elbocsássák és meghurcolják. Ráadásul így, hogy időközben Toreno elintézte Hayest, már az egésznek nincs is jelentősége.

Kiitta az utolsó csepp kávét is papírpohárból, majd bevett egy szem Aspirint, mert iszonyatosan fájt a feje. Persze tudta jól, hogy nem sokat fog enyhíteni rajta, egy kiadós alvásra lenne inkább szüksége, de ilyen luxusról jelen pillanatban még csak nem is ábrándozhatott. Kinyomtatott még néhány dokumentumot, és a Teagen ügynök által átfaxolt iratokkal együtt az előtte heverő dossziéba rendszerezte őket.
– Elnézést, uram – nyitott be kopogás után az egyik ügynöke. – Sürgősen beszélni szeretnének önnel a fenti irodájában egy rendkívül fontos ügyben.
– Kicsoda?

***

Fontos megbeszélést szakított félbe a titkárnője, mikor beviharzott az irodájába és a fülébe suttogott valami igencsak különös dolgot. Annyira meglepte, hogy egy pillanatra azt hitte, csak viccel vele. Aztán elnézést kérve felkelt az íróasztaltól, és kiment az előtérbe.
– Jillian, mit keresel itt? – pislogott rá csodálkozva, főleg miután előbukkant mögüle Rebecca Collizzi is. Félrevonta, hogy négyszemközt beszélhessen a menyasszonyával. – Honnan ismered Rebecca Collizzit? – nézett a szemébe, figyelve annak jelentőségteljes mozgását.
– Miért? Ismerem? – kérdezett vissza, és tüntetőleg ugyanúgy bámult rá, mint ő. Wayne értette a célzást, abbahagyta a szemes trükközését.

– A vörös nő, akivel jöttél, az Rebecca Collizzi.
– Nem tudtam, hogy így hívják. Én csak Beckyként ismerem. Visszajáró vendégem. De meséltem is már róla neked. Nem rémlik?
– A valami rózsaszín mindig legyen rajtam nő? – erőltette meg az agyát, hogy előhívjon egy emlékképet. Jillian megcirógatta kedvese arcát, és elmosolyodott.
– Igen, ő az.
– És miért hoztad ide?
– Tekintve, hogy nem fogadtad a hívásomat, nem hagytál más választást. Egyébként elég jó okom volt rá. Szeretne megosztani veled némi információt. Megígértem neki, hogy cserébe segíteni fogsz a barátjának.
– Ezt nagyon rosszul tetted.

– De hát csak így tudtam rávenni, hogy bejöjjön és elmondjon neked mindent a Hercegről! –
Wayne felkapta a fejét a Herceg említésére. – Ruhapróbálás közben beszélgettünk és véletlenül elkotyogta. Először nem is esett le, de aztán valamiért nem hagyott nyugodni és csak rákérdeztem.
Wayne szorosan magához húzta Jilliant, beletúrt a hajába és egy diszkrét puszi után a fülébe súgta: – Az én okos, szexi menyasszonyom. Köszönöm.
– Nincs mit. Egy csapatban játszunk, nem igaz? – mosolygott rá szerelmesen, és rövid csókot váltottak. – Ha hazaérsz, vár majd egy kis meglepetés – kacsintott sokatmondóan, majd elköszönt vőlegényétől, hogy az mielőbb végezhessen a munkájával.

Az FBI-ügynök az irodájába invitálta Beccát, aki az ajtón belépve nem akart hinni a szemének.
– Trent!
– Becca! – kiáltottak fel egyszerre, Wayne pedig jót mosolyogott magában a helyzeten. Kivárta, míg tisztázzák egymás között, hogy ki miért érkezett, majd átvette a beszélgetés irányítását. Miss Collizzi és Mr. Hannen csak abban az esetben volt hajlandó mindenről beszámolni, ha ígéretet tesz arra, hogy senkinek se esik baja az FBI akciója során, és ha ennek az egésznek végre vége, akkor nem indítanak büntetőeljárást Preston ellen. Persze Wayne ezt nem tudta garantálni, de biztosította őket afelől, hogy mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy elkerüljék a vérontást és biztonságba helyezzenek mindenkit. Ami pedig Prestont illeti, biztosan kiegyeznek majd egy mindkét fél számára kölcsönösen elfogadható ajánlatban. Ezzel sikerült nagyjából megnyugtatnia, majd alaposan kifaggatnia őket, és cseppet sem lepődött meg azon, hogy a sejtése, miszerint Tyler James nem más, mint Preston Toreno és a Herceg egy személyben, beigazolódott. Sőt, nem kis elégedettség töltötte el.

– Mikor találkoznak?
– Ma este – vágták rá szinkronban.
– Időpont?
– Azt az öcsém nem árulta el. Ahogy a helyszínt sem.
Wayne megdörzsölte a szemét a szemüveg mögött, aztán elgondolkodva dobolni kezdett az asztalon.
– Ez is több mint a semmi – mondta, miközben felemelte a telefont, és kiszólt a titkárnőjének, hogy mondja meg az ügyeletes pilótának, valamint Dalennek, Langnek és Yasuinak, hogy hamarosan Sun Hillbe repülnek. Ezt követően a Sun Hill-i kollégákat értesítette az érkezésük várható időpontjáról, illetve utasította a SWAT csapatot, hogy készüljön fel, mert szükség lesz rájuk. Végül türelmetlenül fel-alá járkálva jelentést kért a Tyler Jamest megfigyelő csoporttól.

– Hazaérkezésekor egy tinilány várt rá, egy bizonyos Roxane Silveri, akit a kutya gondozásával bízott meg. Fél órával ezelőtt a kishölgy távozott. A házban minimális a mozgás, uram.
– Megtenné, hogy beszélne Mr. Jamesszel?
– Hogyne, uram.
Wayne hallotta az ügynök lépéseit a vonal túlsó végén, majd a kopogtatást is. Rövid csend. Semmi válasz. Az ügynök most csengetett. Ismét némaság.
– Nem érkezik válasz, uram.
Wayne összeráncolta a homlokát.
– Engedélyt adok a behatolásra. Kutassák át a házat.
Statikus zörejek, léptek zaja, kiáltások, kutyaugatás, ajtócsapódások, aztán percek múltán feszült csönd, majd az ügynök bizonytalan hangja.
– A célszemély eltűnt, uram. Ismétlem, a célszemély eltűnt.