Szerelem: Vissza a halálból – 5. A kutatócsoport

Mike, ahogy meg volt beszélve, a feleségét, Zeinabet is magával vitte a túrára. Rajtuk kívül egy másik pár is csatlakozott hozzánk, pontosabban Harley és Vince. A fiatal férfi állítólag nem is akart jönni, csak élettársa vonszolására csatlakozott. Hogy időt tölthessen velem, és rájöjjön, nem egy testtolvaj vagyok. Vince viszont önmagához hűen makacs volt. Nem is értem, hogy vehette rá Harley, hogy egyáltalán eljöjjön.

De Harley mindig az ujja köré tudja csavarni. Ezért tudnak olyan szép párt alkotni, hiszen ők ketten egymásnak lettek teremtve. Bár még mindig fájt egy kicsit a szívem, örültem nekik. Nem is tudtam elképzelni nagyobb örömöt, mint őket boldognak látni.
– Akkor indulunk? – kérdezte Mike hirtelen és elkezdte melegíteni a gépjármű motorját.

Be is szálltunk, és elindultunk a kis falu felé, reménykedve minél több használható dologban, és minél kevesebb zombiban. Illetve én nem bántam volna egy-két zombit, kellett az akció. De persze ez egy elég önző megállapítás valaki olyantól, akinek nem tudnak ártani.

Gyorsan elhagytuk a barikádot, melynek bejáratánál két őr állomásozott. Gyakorlatilag az ő dolguk volt megvédeni városkánkat a külső támadásoktól, így ők ölhették a legtöbb zombit. Távozóul integettem nekik az autóból, és utána következett a másfél órás autóút.

Az elhagyatott kis falu központjában szálltunk ki, ami egy kis park volt egy erősen romos játszótérrel. Mintha egy atombomba csapott volna be! Mindenki arcán láttam a szomorúságot, hiszen ez valaha a már rég elveszett világuk része volt. Én viszont nem éreztem semmit. Az apokalipszis szülöttje voltam.
– Most merre tovább? – kérdezte hirtelen Zeinab.

– Gyerünk erre, be a faluba! – utasított Mike.
– Az talán nem a legjobb ötlet – vitatkozott felesége,- Rosszat sejtek. Mellesleg túl szűk az, az utca.
– Nem lesz baj, bízz bennem. Felderítjük, és talán találunk valamit.
– Hát, nézzük! – egyezett bele Zeinab, és az egész csapat elindult.

Öt percig nem találtunk semmit, csak csendben meneteltünk. Egy megszokott, lepusztult, szűk kis utca volt. Még kukák se voltak a szélén, amiben esetleg kincseket találhattunk volna. Hihetetlen, miket dobtok ki az emberek az apokalipszis előtt!
– Szerintem forduljunk vissza – javasolta Harley.
– Csak van itt valami – erősködött Mike,- Előre megyek.

Hamarosan valóban találtunk valamit, pontosabban egy magányos zombit. Zeinab hangosan felsikított. Mike előrántotta fegyverét és célzott, de hiába. A szörny ordított egyet, majd kilökte a kezéből a pisztolyt, ami a földön landolt.
– Jaj, ne!- ordított Zeinab,- Mi lesz a gyerekekkel?

Döbbenten néztem a jelenetet. A zombi nem volt messze attól, hogy megharapja a fölöslegesen vagánykodó Mike-ot, akit valószínűleg le kell majd lőni, még mielőtt maga is zombi lesz. Mire bárki előrántotta volna a fegyverét, az lett volna. Az egyetlen, aki még megmenthette, én voltam, az immunis személy. Nem is gondolkodtam semmit, gyorsan akcióba lendültem.

Egy gyors mozdulattal Mike és a zombi közé ugrottam, majd ellöktem az élőhalottat. Eleve nem tudott olyan jól egyensúlyozni, így a földnek esett, én pedig még bevertem az arcát, az öklömmel. Az azonban nekem jobban fájt, mint neki.

A hulla még felállt, és magvával rántott engem is a földre, a többiek pedig tétlenül nézték a csatát. Én pedig közben nyúltam Mike elejtett pisztolyáért, amit kis forgolódás után sikeresen el is értem.

Küldtem két golyót a zombi koponyájába, majd felálltam, és leporoltam magam. A két hölgy megtapsolta a mutatványomat, Mike még mindig nem dolgozta fel a történeteket, Vince pedig semleges maradt.

– Jól vagy? – kérdezte Harley, én pedig bólintással feleltem,- Megharapott?
– Egy kicsit, de rám az nem hat.
– Mi van? – kérdezte Vince
– Victoria immunis a zombiharapásra – vágta rá Harley, anélkül, hogy a férfire nézett volna.

– Kérlek, ne hívd Victoriának! – förmedt rá Vince.
– Most miért hívnám bármi másnak?
– Mert Victoria emléke szent.
– Miért olyan nehéz megérteni, hogy nem csak úgy felhasználtuk Victoria testét, hanem magát, az eredeti Victoriát hoztuk vissza?

– Szeretném elhinni, de az lehetetlen – mondta Vince lemondóan.
– Csak bármelyik másik emberrel – felelte Harley,- Victoria különleges.
Vince erre már nem felelt semmit, de láttam tekintetében a mélységes fájdalmat. Azon kezdtem el tűnődni, hogy mivel győzhetném meg. Ez azonban eleve kudarcra ítélt próbálkozásnak tűnt.

Nem beszéltünk többet, hanem haladtunk tovább. Köszönetet Mike-tól nem kaptam, de nem is számítottam rá. Mike biztos nem így cselekedett volna fordított esetben, és talán nem mindenki értette, hogy miért fektettem ennyi energiát abba, hogy megmentsem azt, aki megpróbált megölni, de ez nem érdekelt. Megmentettem egy ember életét, csak ez számít.

Lassan meneteltünk előre, és bár egy-két zombival még találkoztunk, nem történt semmi ténylegesen említésre méltó. A séta alatt Vince végig engem nézett, és ez zavart. De nem akartam rászólni, mert szégyelltem magam, amiért észrevettem. Persze, ő is észrevette, hogy észrevettem, és olyankor máshová nézett. Én pedig próbáltam kitalálni a gondolatait. Hitt-e már nekem valamennyire?

Közben szétnéztünk néhány házban, lakásban is, de semmi hasznavehetőt nem találtunk, ezúttal pedig nem akartam kacatokat gyűjteni. Úgy tűnt, abból régen kinőttem, és idegesített, hogy mit fognak szólni hozzá a többiek. Mike talán meg is verne érte, nem foglalkozva azzal, hogy megmentettem az életét. Az ő szemszögéből attól még nem voltunk kvittek.

Egy pillanatig eszembe jutott, hogy talán, ha összeszedek minden könyvet, azzal Vince-t meggyőzhetem, hogy én vagyok az, de ezt feladtam. Úgy éreztem, reménytelen az egész, és csak sajnálni tudtam, amiért szenvednie kellett miattam. Hihetetlenül gonosznak éreztem magam érte.

Éjszaka, amikor mindenki aludni tért, akkor is csak éberen ültem, és Vince-t néztem. Meg akartam érinteni a karokat, melyek között először haltam meg, de nem mertem. Nem akartam felébreszteni. Nem tehettem így mást, csak végül álomba sírtam magam.

Másnap korán reggel folytattuk a túrát. Az egész falut be akartuk járni, de a gyógyszertárat még nem értük el, hiába lett volna az a legfontosabb. Alaposak akartunk lenni, és nem is volt sietség. A tervek szerint egy hetet tölthettünk el itt.

Egyszer csak megálltunk egy romos ház előtt. Kívülről egyértelműnek tűnt, hogy el van árasztva élőhalottakkal. Többel, mint amennyitől meg tudnám védeni kis csapatomat.
– Ide szerintem egyedül megyek be – jelentettem ki, ellentmondást nem tűrően.

– Victoria, biztos vagy ebben? – kérdezte Zeinab,- Nem szakadhatunk el egymástól.
– De nektek ez a ház nagyon veszélyes lehet – magyaráztam,- Ide könnyen bejuthattak tömegesen, többen, mint amivel öten el tudnánk bánni veszteségek nélkül. Nekem viszont nem tudnak ártani, így le tudom őket győzni akár egyedül is. Ha párat meghagynék, abból se lehetne bajom.
– Végül is bölcs, megfontolt vélekedés – vágta rá Mike.

– De biztos meg kell ezt a házat is nézni? – kérdezte Harley.
– Naná, hogy meg kell nézni! – vágta rá Vince,- Biztos van bent érték. Talán használható gyógyszerek is.
– Hát, nem tudom…
– Szívesen megnézem, ne aggódjatok! – szóltam közbe.

– Oké, Vic, mi akkor előre megyünk a gyógyszertár felé!- mondta Harley.
– Jó, sok sikert, és vigyázzatok magatokra! – feleltem, majd végignéztem, ahogy haladtak előre.
Nekem pedig maradt a titokzatos ház felderítése.

Beléptem az ajtón, és első dolgom volt elbarikádozni a bejáratot. Ezt még abból az időből tanultam, amikor, Vince, Harley, és én hárman voltunk. A viszonylagos boldogság korából. Most viszont egyedül voltam, és szét kellett néznem a házban.

Végignéztem az egészet, de csalódnom kellett. Nem volt ott semmi, csak három zombi, amiket gyorsan lelőttem. Hatalmas tömeg? Ugyan! Biztos meg kell nézni? Mehettem volna a többiekkel, itt csak az időmet pazaroltam. Ha nem direkt akartak megszabadulni tőlem, a többieknek biztos több szüksége volt rám.

Lementem a földszintre, és elindultam a kijárat felé, de egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki lefogott hátulról. Sikítani próbáltam, de erős kezével befogta a számat, így csak egy erőtlen nyekergés jött ki. Meg se tudtam mozdulni, szinte megfojtott.

Megragadott, és leültetett a régi, rossz kanapéra. Megállt velem szemben, és akkor láttam, hogy Vince volt az. Szigorú, ellentmondást nem tűrő, de ugyanakkor fájdalmas arccal nézett rám, én pedig még mindig remegtem. Megküzdhettem volna a világ összes zombija ellen, kein Problem. De Vince most mégis úgy nézett ki, mintha ő lenne a legveszélyesebb dolog a világon.

– Mit akarsz? – kérdeztem félve.
– Az igazat.