Szerelem: Vissza a halálból – 17. Victoria eltűnése… Vince szemszögéből

A kényelmetlen nappali kanapén tértem magamhoz egy álmatlan éjszaka után. Harley nem volt valami kíméletes velem, de hát mire számítottam? Lefeküdtem a legjobb barátnőjével, és még célba is találtam. És persze ahelyett, hogy vállaltam volna a felelősséget, csak megpróbáltam eltitkolni. Meg volt rá az okom, de ez talán csak rosszabbá tette a helyzetet. Nem vagyok egy okos ember.

– Jó reggelt! – szólalt meg Harley mogorva hangon, ahogy kilépett a hálószobánkból. Úgy tűnt, neki se sok alvásban volt része.
Első útja rögtön a kávéfőzőhöz is vezetett, hogy valamivel bepótolhassa. Én a magam részéről sose értettem, hogyan képesek meginni azokat a gusztustalan, keserű löttyöket. És Victoria még a vodkára és a whiskyre szokott panaszkodni! Bár most terhesen tényleg jobb, ha egyiket se fogyasztja.

– Harley, a tegnapival kapcsolatban… – kezdtem el mondani.
– Továbbra se érdekelnek a kifogásaid – mondta az élettársam egyhangúan.
– Nem is akarok több kifogást – feleltem,- Vége van.
Harley ettől a kijelentéstől megfagyott. Nem tudom, ő tervezett-e velem szakítani, de arra egyáltalán nem számított, hogy én megtenném helyette.

– Mi az, hogy vége van? – követelte.
– Az, hogy nem akarok már veled lenni – próbáltam nyugodt maradni,- Nem csak egyszerűen lefeküdtem Victoriával, hanem őt szeretem, és vele akarok lenni. Lehet, hogy már túl késő, és hamarabb kellett volna összeszedni a bátorságomat, és megtenni ezt a lépést, így megérteném azt is, ha ő már soha többé nem akarna látni engem. De átértékeltem a helyzetet, és inkább élnék magányosan, mint bárki mással.

Arra számítottam, hogy Harley ismét kiveri a balhét, és esetleg hozzám vág minden konyhában található tárgyat, de meglepett. A nők gyakran elég kiszámíthatatlanok.
– Jó, végül is, amikor visszahoztuk az élők közé, számíthattam volna rá, hogy előbb utóbb ez lesz – sóhajtott,- És most családot fogtok alapítani, úgyhogy teljes a boldogság. Remélem, hallgatni fog rád, és sikerül meggyőznöd, hogy igaziból jó fiú vagy. De hát mindegy, a lányok úgyis a rossz fiúkat szeretik. Lehet, hogy ezért szerettem beléd, de talán inkább azért, mert nem volt más.

Egy pillanatig nem tudtam mit mondani. Nem kellett vitatkozni, nem volt semmi ordibálás, csak kimondtuk, hogy vége, és vége is volt. Ez volt az első többéves kapcsolatom, és nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű lesz szakítani. Azt persze nem gondoltam egy pillanatig se, hogy Harleynak nem esik rosszul, de valaki mindig veszít.
– Akkor, össze is szedem a cuccaimat – mondtam.

– Nem vagyunk összeházasodva, így egyszerűen átvonulhatok az egyik üres lakásba – tettem hozzá.
– Ne, majd én! – vágta rá a lány,- Nem akarnék itt lakni, miután tudom, hogy egyszer felhoztad Victoriát. Mellesleg itt van egy üres szoba, ahova költöztethetitek a kicsit. Úgyis arra a célra van berendezve már amióta ideköltöztünk.

– Ha így gondolod, rendben –mondtam erre,- De most, ha nem bánod, elnéznék Victoriához.
– Nem bánok semmit, egy egyedülálló ember vagy, azt csinálsz, amit akarsz.
Egyedülálló ember, aki azt csinál, amit akar. Ilyen is régen volt már, de most abban reménykedtem, hogy ez nem marad így túl sokáig. Szélsebesen fel is kaptam magamra előző napi ruháimat, és el is indultam az ajtó felé.

Azonban a bejáratnál szembetalálkoztam nem mással, mint Bradley Newcastle-lal, aki szigorúan meredt rám. Már rögtön tudtam, hogy baj van. Persze, a szigorú apa is megtudta, hogy mit tettem a kicsi lányával.
– Bejöhetnék? – követelte inkább, mint kérdezte,- Beszédem van veled.

Mielőtt bármit ki tudtam volna nyögni, be is jött a nappaliba, majd helyet foglalt a fotelban. Úgy ült ott, mint egy főnök, aki tiszteletet árasztott mindenfelé. Egyszerű taknyos kölyöknek éreztem magam mellette, és talán az is voltam. Minden esetre eléggé zavarban éreztem magam.

– Én elmentem lakást nézni, sziasztok – mondta Harley, ahogy felöltözve kijött a szobából, ahova bevonult.
– Szervusz, Harley!- mondta neki Bradley, majd a lány rögtön felvette a kabátját, és el is ment.

– Foglalj helyet! – mondta Bradley először nyugodtan.
Először egy picit haboztam, de a férfi hamarosan elveszítette a türelmét:
– ÜLJ LE! – kiáltotta.

Leültem a kanapéra, a férfi pedig megvárta, hogy kényelmesen elhelyezkedjek. Utána hozzákezdett mondandójához.
– Te ezt mégis, hogyan képzelted? – kérdezte tettetett nyugodtsággal,- Hozzám is eljutott a hír, és nem lennék meglepődve akkor se, ha mindenki ezen pletykálna. Te még meg is érdemelnéd, de a két lányt azért sajnálom.

– Hogy tehetted ezt Victoriával? – kérdezte egy fokkal felháborodottabban,- Nem tudom, mivel csaltad ágyba, és nem is érdekel! Használhatnád az agyadat is néha, az való gondolkodásra, nem az a másik dolog! Aztán meg, ha már megtörtént a baj, lehetnél egyszer férfi! Már nem a középiskolában vagy, majdnem 26 éves vagy, fiam! Ennél érettebb gondolkodást várna el az ember.

– Jó, tudom, csak Harley… – szakítottam félbe félénken.
– Kezdjük ott, hogy Harley elvárta volna, hogy hűséges legyél hozzá, de te semmi tiszteletet nem mutatsz a nők iránt! Nem lehet neked se kettő, választanod kell közülük.
– Én már választottam – jelentettem ki.
– Csak nem tudom, hogy a könnyebb utat-e, azzal, hogy továbbra is Harleyval vagy, miközben Victoria a gyerekedet várja.

– Nem, Harleyval pont az előbb szakítottam – mondtam,- Rájöttem, hogy Victoriát szeretem.
– Igen, és hogy sikerült?- ironizált Bradley,- Nem gondolod, hogy egy kicsit késő?
– Én mindig is tudtam, de ez a terhesség kicsit hirtelen jött. Tudod, mi van Harleyval.
– Igen, mindenki tudja, mi van Harleyval, nyílt titok. De ez csak kifogás, kifogásokat pedig mindenki tud találni.
<span “font-size:11.0pt;line-height:115%;font-family:”calibri”,”sans-serif”;=”” mso-ascii-theme-font:minor-latin;mso-fareast-font-family:calibri;mso-fareast-theme-font:=”” minor-latin;mso-hansi-theme-font:minor-latin;mso-bidi-font-family:”times=”” roman”;=”” mso-bidi-theme-font:minor-bidi;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:en-us;=”” mso-bidi-language:ar-sa”=””>- Mint ahogy te is, miután 2102-ben magunkra hagytál minket! – vágtam Bradley fejéhez.

– Ne válts témát, azt már megbeszéltük! Tudod milyen állapotba kerültem, a tábornok meg nem engedett el senkit, mondván, úgyse éltétek túl. Téged mi akadályoz bármiben is?
<span “font-size:11.0pt;line-height:115%;font-family:”calibri”,”sans-serif”;=”” mso-ascii-theme-font:minor-latin;mso-fareast-font-family:calibri;mso-fareast-theme-font:=”” minor-latin;mso-hansi-theme-font:minor-latin;mso-bidi-font-family:”times=”” roman”;=”” mso-bidi-theme-font:minor-bidi;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:en-us;=”” mso-bidi-language:ar-sa”=””>- Jó, igaz, de szerinted mit tehetnék, hogy Victoria megbocsásson? – kérdeztem.
– Hát, én az ő helyében nem tenném, de neked mégis azt mondom neked, legyél férfi! – vágta rá Bradley,- Állj ki mellette, védelmezd, bizonyítsd be, hogy rád számíthat!
– Jó, de hogyan?
– Arra neked kell rájönnöd. Csak bízz magadban!

– Hát, megpróbálom – mondtam,- Beszélhetnék Victoriával?
– Attól tartok, ez pillanatnyilag nem lehetséges.
– Miért, éppen szül? – kérdeztem meghökkenten. Ahhoz talán egy picit korai lett volna.
– Hát, remélem, nem – felelte Bradley, majd a torka megköszörülése után folytatta,- Victoria tegnap este eltűnt. Páran látták, hogy Zeinab vitte magával a metróba.

– Basszus, miért nem ezzel kezdted? – ordítottam magamból kikelve.
Eleve nem akartam, hogy Victoria lekerüljön oda. Az a hely teli van zombikkal, távol a civilizációtól, és ki tudja, Zeinab kísértete mit akar ott tőle? Nem hinném, hogy jó szándékkal rabolta el. Lehet, hogy úgy érzi, Victoria hasonlít hozzá, ezért akar tőle… nem tudom. Minden esetre egy csöppet se tetszett.

– Csillapodj, fiam!
– Mégis, hogyan csillapodnék? – kiáltottam,- Ment le valaki érte?
– Akartam küldeni egy csapatot, de senki nem vállalta – magyarázta Bradley,- Nem érné meg a kockázat egy emberért, főleg egy olyanért, aki immunis és feltámasztható.

– De itt nem egy emberről van szó! – akadtam ki,- Nem gondolt senki a kisbabára? Ő meghalhat! Már az is elég szörnyű lenne, arról nem is beszélve, hogy mit tenne az Victoriával!
– Nem hinném, hogy egy meg nem született gyerekre gondolna bárki is – próbált meg Bradley lenyugtatni, de én továbbra is heves maradtam.
– Miért nem mentél le te? Te bármit képes vagy túlélni!

– Valaha biztos, de már megöregedtem – vágta rá Bradley kissé lemondóan,- De holnap tervezek lemenni. Csak egyelőre rengeteg szerveznivalóm van.
– Holnap lehet, hogy már túl késő! Minden pillanat számít! – akadtam ki, majd nyugodt hangon hozzátettem: – Lemegyek én.

– De tudod milyen veszélyes az? – kérdezte Bradley.
– Nem érdekel, Victoriáról van szó.
– De ha lemész egymagad, nem élnéd túl!
– Ha senki se hajlandó velem jönni, kénytelen vagyok egymagam lemenni – jelentettem ki,- És ha nem élem túl, értük halok meg, és akkor már megérte.

– De ez nem egy nemes lelkű áldozat, fiam! – próbált Bradley érvelni,- Ha odaveszel, még mielőtt megtalálnád Victoriát, kinek lesz jobb?
– Meg kell próbálnom. Élvégre te mondtad, hogy álljak ki mellette, és védelmezzem. Itt a remek alkalom! Ha pedig elbukom… remélem, Victoria értékelni tudja a próbálkozásomat.

Bradley röviden elgondolkozott. Mi tudott volna erre mondani? Látta, hogy komolyan gondolom, és nem lehet megállítani. Bár eddig elég béna voltam a kimutatásában, szerettem Victoriát, és most életemben először az a férfi leszek, akit megérdemel.
– Hát, úgy látom, komolyan gondolod – mondta végül,- Nem tiltom meg, de vigyázz magadra, és legyen mindig megtöltve a fegyvered! És persze hozd vissza biztonságban a lányomat!

– Hát… igyekezni fogok. – mondtam kicsit bizonytalanul.
Nem tudtam, hogy fog ez sikerülni, de muszáj volt. Igaziból nem volt elég megpróbálni. Nem az volt a lényeg, hogy Victoria értékelje hősiességemet. Talán arra nem is volt szükség. Talán nem is akkora baj, ha Victoria örökké utálni fog, és azt se engedi, hogy lássam a fiamat vagy lányomat, ha közben biztonságban vannak mind a ketten. Talán Victoria is így gondolkozhatott, amikor annak idején a kezemet Harley kezébe rakta, és elengedett minket, élni az életünket, miközben ő felrobban az épülettel. Örülök, hogy azt nem hagytam, mert az a robbanás ténylegesen, visszavonhatatlanul a halálát jelentette volna.

– Bízok benned, fiam. – mondta végül Bradley, majd megölelt.
Hát, örülök, hogy ez a beszélgetés ilyen jó véget ért. Most már csak az kell, hogy a metrójáratokban való kutatásaim is hasonlóan eredményesek legyenek. De jó is lenne Victoriát a karjaim között tartani, vagy legalább csak látni, hogy jól van.

Ezekkel a gondolatokkal és egy fegyverrel léptem ki a lakásból az utcára. Az előző napi invázió óta úgy tűnt, kissé lecsendesedtek a dolgot, de nem hagytam, hogy ez a látszólagos nyugalom megtévesszen. Így indult annak idején az apokalipszis is: átlagos emberek élték békésen unalmas hétköznapjaikat, nem számítva arra, hogy bármi megszakíthatná.

Egy lélek volt most is az utcán, Kyle, széles vigyorral az arcán. Remek, már csak az a nyálgép hiányzott! Mégis, mit akarhatott tőlem?
– Haver! – kiáltotta messziről, de én magam nem alkalmaztam volna rá efféle megszólítást.
Először úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, de ő egyre csak közelített.

– Igaz, hogy megvolt az a teremtmény csaj? – kérdezte lelkesen.
Nem akartam élménybeszámolót tartani éppen ennek a lúzernek, és különben se sok köze volt hozzá.
– És, ő hány nőnek számít? – kérdezte tovább.
Eddig bírtam idegekkel.

Magamat is meglepve behúztam egy hatalmasat a helyi nőcsábásznak. Nem éreztem olyan hű, de nagy cselekedetnek, de ha látta volna bárki is, biztos hatalmas tapsvihar keveredett volna.
– Ő egy nő – mondtam neki,- És ha csak gondolni mersz rá, bezárlak a zombik közé!

Nem vártam meg, hogy tudomásul vegye, csak a Bradleytől kapott kulccsal elindultam a metró felé. Mély levegőt vettem. Az elmúlt hét évet nagyjából zombik között töltöttem. Ez se lehet annál sokkal rosszabb. Nos, ne aggódj, Victoria, jövök érted!