Szerelem: A világ romjain – 9. A helyzet valódi súlya

– Milyen izgalmas,- motyogtam, miután agyonütöttem a zombit egy lapáttal.
Épp az udvaron voltam, amikor láttam, hogy kis barátunk bemászott egy nyitott ablakon. Így rögtön felkaptam az első fegyvernek is használható tárgyat, amit megláttam, és akcióba lendültem.

– Victor, te!- mondta Vince teljesen elképedve,- Nem is tudom, mit mondjak.
– Mondd azt, hogy „köszönöm, Victoria, örökké hálás leszek és szolgálni foglak, amiért megmentetted a lelkünket, és…”
– Azért ne túlozzunk,- állított le Harley.
– Mi van a jelmezbállal?- kérdezte Vince.

– Az emeleten találtam a ruhát,- feleltem.
– Remélem, gyűjtögettél is,- vágta rá Harley.
– Persze! Megnézitek?
– Mutasd!

Kipakoltam mindent az asztalra, és Harley rosszalló pillantást vetett rám.
– Könyvek,- mondta a szemét forgatva,- Mi ez… Jekyll és Hyde, Frankenstein, Dracula… Alkonyat.
– Meg persze egy csomó más is,- tettem hozzá,- Ugye nem baj, ha hozom őket?
– Hát, te cipeled. De legalább ételt is hoztál.

– Lányok, kezd sötétedni,- szakított félbe minket Vince,- Mi legyen?
– Én nem vagyok fáradt,- mondtam,- Mehetünk tovább.
– Nem az a baj.
– Hát?

– Sötétedés után veszélyesebb,- magyarázta a férfi,- A zombik többsége éjjel jön elő, nappal pedig elbújnak. Nem árt nekik, de a bőrük kissé érzékeny a napfényre.
– Szerintem vessünk tábort ebben a szobában,- javasolta Harley,- Van kandalló, csináljunk tüzet!
– De mi van, ha bejönnek?- aggodalmaskodtam.
– Nem fognak,- mosolyodott el Vince.

– Miből gondolod?- kérdeztem Vince-t. Nem értettem, miért vigyorog ennyire.
– Tudom,- felelte,- A zombik nem tudnak bánni a kilinccsel.
– Miért nem tudnának? Van kezük. Már amelyiknek.
– Van okunk tudni,- vágta rá a szintén mosolygó Harley,- Vince, ha letáboroztunk meséld el azt a vicces sztorit!

– Nos,- fogott hozzá Vince,- Tavaly valamikor, amikor beszerző úton voltunk, Harley, Bradley meg én, betértünk egy lakótelepre. Mindenki átnézett egy-egy lakást, de az enyémbe, ami a földszinten volt, követett az egyik csöves. Próbáltam rá lőni, de éppen kifogyott a lövedékem. Na, basszus, gondoltam, de aztán úgy döntöttem, cselhez folyamodok.

– Mit tettél?- kérdeztem izgatottan.
– Becsaltam a fürdőszobába,- folytatta Vince a történetet,- és miután tettem egy kört, ügyesen kimásztam és rácsuktam az ajtót. Nem zártam, csak egyszerűen becsuktam kilincsre. De a vicces rész csak ezután következett.

– Nyolc hónappal később ismét arra jártunk és kíváncsi voltam, mi lett a kis barátommal. Úgyhogy ezúttal töltött fegyverrel betértem a fürdőszobába, és sose találod ki mit láttam.
– Mit?!
– A kis buta még mindig ott körözött! Nyolc hónap után!

– Ugyanaz a zombi?- kérdeztem.
– Pontosan!- felelte a fiú,- 8 hónapig ott járkált fel-alá. Aztán persze azonnal lelőttem, mert támadt volna.
– Utána a nap hátralevő részében azt vitattuk, hogy vajon mit csinált ott annyi ideig,- tette hozzá Harley.
– Hát, biztos a Bergson féle időelméletről filozofált,- vágta rá Vince és mindhárman elnevettük magunk.

– De ha ilyen könnyű kicselezni ezeket a szörnyeket, miért vették át az uralmat?- értetlenkedtem teljesen jogosan.
– Szerinted kezdetben hány ember gyanakodott rájuk?- kérdezett vissza Vince,- Meg hány shotgun-os ürge rohangált akkoriban?
– Jó, úgy értem, miért nem zárt be mindenki minden ajtót-ablakot és maradt otthon? Több túlélő lenne.
– Akkor is ők győztek volna. Egyrészt nem élhet mindenki úgy, mint Anne Frank. Honnan szerezne mindenki ennivalót?

– Meg ne hidd azt, hogy egy ilyen ház olyan biztos rejtekhely,- tette hozzá Harley,- Az ablakot könnyen betörhetik, és nekik a szilánkoktól se kell félniük. A mi sulink is csak azért biztonságos, mert amikor Bradley Newcastle hallott az újraélesztésekről, rögtön kicserélt minden ablakot törhetetlen üvegűre. Titokban, amikor nyári szünet volt, és egy lélek se volt az épületben.
– Ez elég bizarrul hangzik,- jegyeztem meg.

– De igaz!- mondta Vince,- Milyen fura, hogy az ilyen őrült, paranoiás emberek élnek túl mindent. Akik akkor is gyanakszanak, ha nincs semmi gyanús. Mindenki kineveti őket, én is kinevettem Bradley-t, amikor 7.-ben elkezdett arról beszélni, hogy nyakunkon a zombi apokalipszis, de hát csak neki lett igaza.
Vince hangjában mély tiszteletet éreztem a furcsa, de bölcs ember iránt. Bár ezt akkor még nem tudtam, az apám iránt.

Vince-nek igaza volt. Én is ennek az őrült, összeesküvéselmélet-gyártónak köszönhettem az életemet, bár ő maga volt az, aki nem élte túl végül. Azt se tartottam elképzelhetetlennek, hogy feláldozta magát. A társaiért halt meg. Ebben a pillanatban nem gondoltam, hogy én valaha is képes lennék erre, mégis ez tűnt a legnemesebb dolognak, amit egy ember tehet a másikért.

***

Reggel kicsit meglepett, hogy fájt a derekam, aztán eszembe jutott, hogy nem az ágyamban aludtam, hanem egy rossz kanapén. Harley és Vince már rég talpon voltak, a férfi a fegyvereket ellenőrizte, a nő pedig a poggyászunkat rendezgette.

– Jó reggelt, hétalvó,- köszöntött Harley, amikor észrevette, hogy én is ébren voltam,- Milyen volt az első terepen töltött éjszakád?
– Itt aludtunk a házban?!- eszméltem rá.
– Igen, Mr. Egyértelmű.
Én szerintem inkább csak Miss Egyértelmű lehetnék.

– De nem azt mondtátok, hogy a zombik ki tudják törni az ablakot?- pánikoltam,- Mi lett volna, ha álmunkban támadtak volna?
Nem kicsit estem kétségbe, pedig magam is láthattam, hogy nem történt semmi.
– De nem törtek be!- próbált Vince megnyugtatni.
– Jó, de mégis.

– Arra csak felébredtünk volna, hogy törik az üveg,- így Vince,- Meg itt a jó öreg gépfegyver. Portyázáskor mindig vele alszom. Megnyugodtál?
– A’ szem.
– Akkor álljunk tovább egy házzal!

Minden házban szétváltunk, hadd nézzen szét mindenki máshol. Persze én sose csak ételt találtam, hiszen mindig megakadt a szemem valami más érdekes dolgon. Többnyire valami jó könyvön, amilyen könyvmoly voltam.

– Victoria, ez már a 20. könyv! Tele van az egész csomagtartó. Ezekre nincs akkora szükség.
– Hagyjad, legfeljebb gyakrabban megyünk beszerzőtúrára,- csitította Vince.
– Azért ne bátorítsd!

Több könyvet egy idő után nem vittem, de így is mindig találtam valami érdekeset:
– Olyan cuki ez a maci, nem hagyom itt. Ilyenem még úgysincs.
– Jaj, drága Victor! Biztos kell ez neked?
– Ez nem foglal sok helyet, és majd viszem ölben.

Aztán egy másik házban:
– Nézzétek ezt a tök kafa gitárt! Milyen?
– Tök kafa,- vágta rá Harley flegmán és unottan.
– Vihetem?
– Ez már kicsit sok helyet foglal.
– Különben is van néhány otthon is,- tette hozzá Vince.

Azért átvette a férfi a hangszert és játszott rajta egy számot. Nagyon jól tudott gitározni, és meglepett, hogy én még nem is hallottam. Harley szerint pedig régebben is játszott, csak az elmúlt egy évben kicsit hanyagolta. Vince azt mondta, emiatt kicsit el is felejtett, de nekem nem tűnt fel.

A gitár végül szomorú véget ért, hiszen a zene odacsalt egy élőhalottat, akit Vince két gyors mozdulattal agyoncsapott a hangszerrel.
– Dögölj már meg, elrontod a produkciómat!- mondta, miután végzett vele.

Egy sokadik házban pedig gyönyörű ékszereket találtam. Természetesen azokat is felpróbáltam.
– Nem voltál te előző életedben szarka?- tette fel Harley költői kérdését.

Persze néhány nagyobb csata se maradt ki a napi programból. Nagyon élveztem az akciót, de persze nem kevés félelemmel csináltam végig. Tudtam, hogy bármelyik küzdelem lehet az utolsó, ezért nem vagánykodtam feleslegesen. A lövési technikámat viszont sikerült fejlesztenem.

Amikor éppen nem volt nagy „tömeg”, Harley felváltva órákat is tartottak, lövésből és vezetésből egyaránt. Mindketten nagyon türelmesek voltak velem és nem növelték bennem a feszültséget feleslegesen, bár miközben vezettem, látszódott rajtuk a halálfélelem. Vince valamikor azt mondta, nem számíthatok az állandó segítségére, mégis megmentette az életemet többször is. Persze én is az övét, és Harley-ét is.

Összegezve tudtam, hogy mindenhol halál vesz körül, és én magam se érezhettem magam soha biztonságban, mégis boldog voltam. Nem voltam soha egyedül, mellesleg mennyi kalandot átéltem! Csak sajnáltam és együtt éreztem minden emberrel, akik nem élhették túl. Valaha mindenki ember volt itt, akik túl sokat veszítettek. Bár mi még éltünk, nem voltunk kivételesek.