Szerelem: A világ romjain – 8. A nagy beszerzőút

Másnap valóban korai volt a kelés, hiszen még sötét volt akkor. Harley reggel szinte rám tört, amikor még édesdeden alukáltam. Mondjuk már többször is csinált ilyet, többnyire be is zártam az ajtót, de most nagy izgalmamban elfelejtettem.

Enni sem igazán tudtam, pedig az alapos reggeli kötelező volt. Alapból pedig ez a por alapú, instant műpalacsinta volt a kedvenc ételem.
– És ha nem vagyok éhes?- kérdeztem.
– Kint majd az leszel és nagyjából 2 hétig nem lesz alkalmad száraz kenyéren kívül mást enni,- felelte Harley,- Úgyhogy most tömd meg magad jól!
– De akkor a gyomrom hozzászokik a jó kajához, és számítani fog mindenféle nem létező étkezésekre és csalódott lesz, ha nem kap.

– Meg különben se akarja senki, hogy a gyomrom korgása odacsalja a zombikat,- tettem hozzá.
– Akkor maradsz itthon?- kérdezte Vince.
– Még szép, hogy nem! Mit kezdek itt magammal?
– Olvasol. Azt úgyis szeretsz,- vágta rá Harley.
– Ez költői kérdés lett volna,- dünnyögtem,- Na, akkor megyünk?

– Ellenőrzöm a járgányt, addig edd meg,- mondta Vince, és felkelt az asztaltól,- Utána azonnal indulunk. Úgyhogy élvezd ki azt a kis civilizációt, amit még tudsz. Soká jövünk haza.
Civilizáció. Érdekes, hogy ezt ez az elhagyatott iskola jelentette. De hát nem izgatott, mindennél jobban szerettem volna végre kimozdulni, és látni, hogy mi van odakint. Egyszerűen vonzott a veszély, na meg persze a friss levegő.

Vince nem sokkal később vissza is tért.
– A verda remek állapotban van,- kezdte,- És az üzemanyagkészletet is megnéztem. Ha jól számolom, még 3 ilyen kéthetes kiruccanásra elég Dieselünk van, de ha látunk egy napelemes járművet, azért vigyük el.
– Oké,- vágta rá Harley,- akkor indulhatunk?
– Gyerünk!- utasított Vince, és már mentünk is!

Még alig léptünk ki az épületből, de Harley már fel is tette kérdését:
– Na, milyen érzés először kilépni az iskola kapuján?
– Leírhatatlan!- vágtam rá rögtön.
Végre érezni a szellőt az arcomon, a napfényt a hajamon. Minden olyan békésnek és ugyanakkor izgalmasnak tűnt.

Persze első körben nem sokat élvezhettem a kint létet, hiszen gyorsan be kellett szállni az autóba.
– Most hová megyünk?- kérdezte Harley.
– Valahova, ahol még nem voltunk,- felelte Vince,- Szerintem ezúttal a skót határt is átlépjük.
– Király!- ujjongott a lány,- 10 éve nem voltam Skóciában!

– Én meg nem emlékszem, hogy valaha is mentem volna,- mondtam én is,- De Vince, te ugye skót vagy, onnan jöttél, ugye?
– Aha.
– Úgyhogy te akkor most hazamész.
– Igen, haza…
Vince 10 éves volt, amikor a családja átköltözött Angliából Skóciába, azóta csak nyaranta látogatott haza, a nagyszüleit meglátogatni. Minden esetre az akcentusát megőrizte, és nem igazán szerette volna látni, mit műveltek a zombik az ő hazájával.

A több órás autóút alatt végig a tájat néztem. Minden olyan szép volt. Ősz volt, sárgultak a levelek, az út mentén egy-két állatot is megláttam néha. Ők továbbra is élték az életüket, számukra a zombi apokalipszis nem változtatott semmit.

– Ugye állatokra nem fogunk vadászni,- kérdeztem aggódva,- Sajnálnám őket megölni.
– Ne aggódj,- nyugtatott meg Vince,- Amíg vannak a házakban ehető dolgok, nincs erre szükség. Bár azt nem garantálom, hogy pár év múlva is így lesz.
– Hát, akkor majd jobban kiveszem a részem a kertben,- ígértem.

Végül úgy döntöttünk, megállunk, és innentől gyalog folytatjuk az utat. Egy szép kertvárosi utcában néztünk szét, illetve az lehetett valaha, mert most inkább gaztenyészet. A romos épület, amit kinéztünk magunknak is egy szép családi ház lehetett valaha. Sajnos elég hideg is volt, ezért fel kellett venni a kabátot. Ez viszont önmagában nem zavart annyira, csak hiányoltam a Napot.

– Kár, hogy nem süt a Nap. Úgy napoznék egy kicsit, olyan hihetetlenül sápadt vagyok,- panaszkodtam.
– Ez legyen a legnagyobb bajod,- förmedt rám Harley.
– Neked könnyű, te télen-nyáron barna vagy.
– Nem erről van szó,- vágta rá a lány olyan hangon, mintha egy dedóssal beszélne,- Most nagy veszélyben van az életünk, bármikor ránk támadhatnak, úgyhogy még ha plusz 30 fok lenne, se tudnál nagyon napozni.

Már majdnem azért, hogy alátámasszák, amit Harley az előbb mondott, előbújt a ház mögül három élőhalott. Most láttam először zombikat, és bár már régóta vártam ezt a pillanatot, most őszintén szólva reszkettem a félelemtől. Meg volt rá az esély, hogy nem élem túl a találkozást.

– Ezek most meg fogják enni az agyunkat?- kérdeztem ijedten, miközben végigfutott a hideg a hátamon.
– Az csak egy városi legenda,- nevetett Harley,- De ha az lenne a helyzet, neked akkor se lenne félnivalód.
– Kösz,- mormoltam,- És most mi lesz? Futunk?

Vince néhány gyors lövéssel elintézte mind a hármat.
– Szerinted akkor miért hoztuk ezeket?- kérdezte a fegyvere csövét paskolgatva.
– Jogos,- vontam vállat,- Akkor mi a terv?

– Bemegyünk a házba!- vágta rá a férfi.
– És ha ott bent lesz több?
– Ne legyél már ilyen betoji!- szólt rám Harley és megragadta a karomat.
Valahogy így se éreztem magam biztonságban, csak akkor, amikor Vince megfogta a szabad kezemet

Az ajtó be volt zárva, de erre is megvolt a terv: ledönteni az ajtót fizikai erő és fegyverek segítségével, mint a kommandósok. Vince-nek úgy tűnt, volt gyakorlata ilyen téren.
– Szabad a járás, hölgyeim!- intett, és mindhárman bementünk.

– Teendő a következő,- kezdte Harley,- Járd körbe a házat, és ha bármi ehetőt találsz, rakd el!
– És ha találok zombikat?- kérdeztem vissza aggódva.
– Ott a fegyvered,- mondta Vince,- Ha bármi mozgást észlelsz, habozás nélkül lőj!
– És ha ti vagytok?
– Akkor szólj valamit, és ha válaszolunk, mi vagyunk. Élőhalott barátaink nem tudnak beszélni. Na, sok sikert!

Egy darabig kételkedve néztem a fegyvert, de aztán úgy döntöttem, csak szétnézek. Biztos érdekes lesz, hiszen erre vágytam, nem?

Az emeleten kezdtem. Igaz, hogy logikusabb dolog a konyhában és a kamrában tartani az ételt, de azért a hálószobákban se hülyeség szétnézni. Magamból indultam ki: mindig is szerettem bevinni a kaját a szobámba, hátha mások is így voltak vele. Meg különben is, más érdekes dolgokat is találhat az ember.

Számításaim beigazolódtak. Rögtön az első szoba tulajdonosa elég egy trehány valaki lehetett, hiszen itt aztán minden volt! Rögtön találtam is egy még félig teli chipses zsákot. Kicsit penészes volt ugyan a tartalma, de még ehető. Aztán ott volt még pár szelet pizza. Lehet, hogy a 2 éves pizza nem túl egészséges, de én bízok a 22. századi tartósítószerekben. Amúgy se jó válogatni.

Volt ebben a szobában még több tucat számítógépes játék is, Vince biztos örülni fog nekik. A szoba alapján nem volt nehéz összerakni, milyen ember lehetett egykori tulajdonosa: tipikus kocka, aki egész nap ült a gép előtt és tömte a fejét. Valószínűleg nem minden lány álma. De legalább voltak képregényei is, tehát bezsebeltem egy kis olvasnivalót is.

Amikor kiürítettem az első szobát, átmentem a következőbe. Biztos itt laktak valaha az előző szoba lakójának szülei, akik sokkal rendesebbek voltak, mint a fiuk, így náluk semmi ételmaradékot nem találtam. Viszont voltak könyveik, amikből lenyúltam egy párat. A suli könyvtárából már úgyis elolvastam szinte minden normálist és szórakoztató irodalomban nem bővelkedett. Úgy tűnik, ezek az emberek, szerették a horror történeteket, ami a suliban egyáltalán nem volt, még igényesebb se.

Miután mindent összeszedtem, elkezdtem felpróbálni a nő ruháit és ékszereit a szekrényből. Egész jó ízlése volt, ruhából meg mindig jó, ha van. Úgy érzem, már egész profi gyűjtögető lettem.

***

Eközben a földszinten:
– Hű, itt mennyi konzerv van,- örült meg Harley,- Azok akár egy évtizedig is kibírják. Legalább Victoriának se kell aggódnia, hogy vadásznia kelljen.
Egy évtized. Nem volt nap, hogy a fiatal nő ne gondolt volna arra, mi lesz annyi idő elteltével. Vajon továbbra is életben lesznek?

Harley szerette magát mindig vidámnak és energikusnak mutatni, de, mint mindenki mást, őt is aggasztották a dolgok. Lesz-e valaha ellenszer? Megmenthető-e még a világ vagy örökké gyűjtögető életformát fognak folytatni? Személyesebb jellegű aggodalmaiba az is beletartozott, hogy mi lesz 10 év múlva közte és párja, Vincent Dawson között.

Fél évvel azelőtthöz képest viszont újabb gond is akadt: meddig fogja tudni fenntartani a hazugságot, amiben Victoria él? Szinte már húgaként szerette a teremtményt, de tudta, hogy az igazság hatalmas lelki sebeket okozhat. Ezért Victoria sose tudhatja meg származása történetét!
– Én még jobbat találtam!- szakította félbe Vince barátnője ábrándozását.

– Mit találtál édesem?- kérdezte a lány.
– Whisky-t! Házi készítésű, 2091-es évjárat. Az nagyon jó év.
– 2091-ben 9 éves voltál. Honnan tudod, hogy jó pia készült akkor?
– Tudom, és kész. Ma este ünnepelünk!
– Vince, hol a fegyvered?- kérdezte Harley teljesen váratlanul.
– A másik szobában, miért ké…

– Zombi!- kiáltotta el magát a hirtelen megforduló férfi.
– Tudom. És sajnos az enyém sincs nálam,- felelte a nő, majd mélyet sóhajtott,- Vince, hogy lehettünk ennyire hülyék?
– Nem tudom.

– Harley, arra az esetre, ha most meghalunk, tudd, hogy…
A mondatot azonban nem tudta befejezni. A két fiatal hirtelen zajt hallott, mire mindketten megfordultak.