Szerelem: A világ romjain – 4. Szeretlek, de te utálsz

Harley végül nem csinált semmi rémisztőt. Sőt, még imádtam is, amit művelt velem, hiszen rajtam élte ki kreativitását, már ami a kozmetikát és a fodrászkodást illeti.
– Na, hogy tetszel magadnak?- kérdezte a lány miközben elém tolta a tükröt. Teljesen meglepődtem a látványtól.
– Jó ég, ez vagyok én? Nem sok ez egy kicsit?

– Dehogy! Nagyon csini vagy. Itt jön Vince! Gyere, kérdezzük meg tőle is!- és már meg is ragadta a karomat és húzott. Én pedig elég nehezen tudtam egyensúlyozni az új magassarkúban, de nagy nehezen utánatipegten.
– Inkább ne!- vágtam rá kétségbeesetten, de a lány már kiáltott is Vince felé:
– Hé, Vince!

– Kicsinosítottam Victoriát,- újságolta Harley,- Mi a véleményed?
– Nos,- gondolkodott el Vince, de a lány rögtön félbeszakította, kicsit gúnyosan:
– De tudd, hogy rosszat nem mondhatsz, mert akkor velem gyűlik meg a bajod.
– Azt hittem, a véleményemre vagy kíváncsi.

– Figyelj,- förmedt rá Vince-re Harley,- Így is eléggé zavarban van szegény, nem kell még fokozni is! Örülök, hogy lány. Ha elriasztod a kozmetikai készségeimtől, hol találok másik lányt?
Ezt igazán nem kellett volna, és nem csak azért, mert elég kicsinyes volt.
– Nem tudom,- vágott vissza Vince indokolatlanul cinikus hangon,- Talán ments meg még egy szegény amnéziást a zombiktól!
– Olyan szívtelen vagy!- reagált rá Harley, én pedig jobb ötlet híján elfutottam. Talán ez a magassarkú dolog mégse annyira vészes.

– Victoria, most meg hová mész?- szólt utánam a lány, de választ nem kapott.
Nem volt mit válaszolnom, és az igazat megvallva nem is akartam válaszolni.

Az érkezésem csak gondokat okozott. Vince és Harley előtte nagyon jól elvoltak, aztán most miattam összevesztek egy apróságon. Nem értettem, Vince miért utál ennyire. És ha már ő utál, nem utálhatnának inkább mind a ketten? Azt könnyebb lenne elviselni, mert legalább nem választanám szét őket.

A nap hátralevő részében messziről figyeltem Vince-t. Valami már az első nap hozzáláncolt, és képtelen voltam elszakadni. Ő pedig persze észre se vette, milyen hatással van rám a puszta jelenléte.

– Szóval ott vagy!- hallottam egyszer csak Harley hangját a hátam mögött. Csak egy pillanatra pillantottam hátra, majd néztem tovább a férfit, akit szerettem.
– Miért bujkálsz?- kérdezte a lány.
– Vince,- súgtam halkan, a hangomban minden fájdalommal.
– Jaj, vele ne foglalkozz!- nevetett Harley.
Úgy tűnik, ő is rájött, hogy hülyeségen vesztek össze, bár engem Vince a hozzászólásával végtelenül megbántott.

– Az összes pasi ilyen,- folytatta Harley,- Hülyék. De azért van szíve neki is, csak jól titkolja.
– Tudom,- sóhajtottam fájdalmasan.
Az álmaimban legalább is volt neki, de még ha azóta el is veszítette, kész lennék neki adni az enyémet, akár az életemmel együtt.

– Te,- kiáltott fel egyszer csak Harley,- ez a nap már nagyjából el is ment a bujkálásoddal. Mi lenne, ha csinálnánk is valamit? Például megtaníthatnálak aerobicozni. Egy ilyen világban kell testedzés.
– Mi az, az aerobic?- kérdeztem. Ismerősnek tűnt a szó, de úgy éreztem, sose volt része az aktív szókincsemnek.
– Majd meglátod! Nagyon jó szórakozás. Na, benne vagy?
Bólintottam, és Harley már vezetett is a lépcső irányába.

Én azonban problémába ütköztem: útközben szembe jött velünk Vince, és vele együtt a lelki fájdalom is. Nem szólt semmit, de a pillantása mindent elárult, és ismét sírhatnékom támadt. Persze, ha tényleg sírtam volna, Harley leszidott volna, amiért tönkreteszem a szép sminket, amin annyit dolgozott.

De nekem nem a sminkem volt a legfőbb problémám. Én csak egy dologra tudtam gondolni: miért nem tud Vince legalább tolerálni engem?

***

Másnap reggel arra ébredtem, hogy minden tagom sajgott a fájdalomtól. A szívem az újabb álomtól és a tudattól, hogy igazi, minden más pedig az előző napi kemény tornától. Harley keményen megdolgoztatott, az biztos, úgyhogy megfogadtam, hogy ezt soha többé nem fogom csinálni. De Harley esetében ez természetesen nem így működik.

– Jó reggelt, álomszuszék,- köszöntött amint kiléptem a szobámból,- Mi a helyzet?
– Mit tettél velem?- vontam kérdőre,- Fáj mindenem!
– Ezt hívják izomláznak. Nem vagy hozzászokva az edzéshez, a tested így jelez. De ne aggódj, a mai alkalom sokkal jobb lesz.
– Mai alkalom?

– Utállak!
Ezt valóban nem úsztam meg! Ez a lány kezdett nagyon elviselhetetlen lenni. Lehet, hogy kellett neki egy új legjobb barátnő, akivel mindent együtt csinálhat, de én ebből azért már nem kérek.

– Ugye nem is volt olyan rossz?- kérdezte utána ártatlanul.
– Á, nem,- ironizáltam,- Csak kiköpöm a tüdőmet.
– Akkor nyeld le, tusolj le és megcsinálom a külsőd.
– Hurrá,- motyogtam egykedvűen.

De végül tényleg szép lettem és Harley segített megtalálni a stílusomat. Még régebben szétszedett pár ruhát, hogy varrjon nekem újakat. Azt nem tudom, hogy tényleg kedvességből, vagy csak hogy teljen az idő. Minden esetre:
– Köszönöm,- mondtam neki.

***

– Szia, Vince! Mondom, szia!- próbáltam köszönni a folyosón szembejövő Vince-nek, aki természetesen ügyet se vetett rám.
– Ö… helló neked is,- nyögte ki végül.
Hiába a bájos külső, Vince továbbra is átnéz rajtam.

Összeszedtem a bátorságomat, és úgy döntöttem, végre számon kérem rajta a viselkedését:
– Elárulnád végre, mi a bajod velem?
– Ki mondta, hogy bármi bajom van?- kérdezett vissza
– Ilyen goromba vagy velem állandóan.
– Nem vagyok goromba, csak… Tudod mit, kopj le!- mondta, és azzal el is ment, én meg ott álltam nagy bután.

Milyen kedves! Először megsértődik, amiért megjegyzést teszek a viselkedésére, aztán csak azért is folytatja. Harley erre azt mondaná, hogy tipikus férfi! Nem is tudom, miért foglalkozok vele még mindig.

Nem igazán akartam látni senkit, így félrevonultam. Mindig örültem, ha egyedül lehettem. Vajon csak a két „lakótársam” társasága volt ilyen nehézkes, vagy régen másokkal is ilyen voltam? Annyi biztos, hogy bár állandó szeretethiányban szenvedtem, remekül éreztem magam magányosan is.

A szobámban magamra zártam az ajtót. Úgy örültem, amikor rájöttem, hogy van kulcs. Elég ciki volt aznap korábban, amikor Harley rám nyitott sírásroham közben. Még egyszer nem fordulhat elő!

Most, hogy egyedül voltam, próbáltam rendet tenni a fejemben. Szóval, amit tudtam: kitört a zombi apokalipszis, a múltam szempontjából lényegtelen, miért. Legalább is remélem. Lényeg az, hogy én is majdnem áldozat lettem, de megúsztam kómával és amnéziával, na meg jó pár sebhellyel. Ezt rég tudjuk, de mi történt előtte? Végül nem jutottam semmire, csak arra, hogy szükségem volt a mellékhelyiségre.

Ha nem hívott volna a természet, valószínűleg sokat filozofáltam volna még a szobában. Bár szerintem úgyse jutottam volna semmire, és az nagyon idegesített volna, úgyhogy jobb is így.

Kifele jövet viszont kit látnak szemeim? Vince és Harley?
– Nem láttad Victoriát?- kérdezte a nő. Nem bújtam elő.
– Biztos elment valahova duzzogni,- mosolygott Vince.
– Mi van?
– Á, semmi.

– Figyelj,- mondta a férfi,- szerintem nem hagysz neki levegőt.
– Ezt nem értem.
– Tudom, hogy úgy érzed, van egy új legjobb barátnőd, de ez nem így működik. Szerintem neki is kell egy kis egyedüllét.
Úgy néz ki, Vincent mégis csak megért!

– Szerintem hagyjuk kicsit magára, és csináljunk valamit kettesben,- javasolta a férfi.
– Jó ötlet, úgyis olyan régen volt már olyan.

– Találkozzunk az igazgatóiban!- javasolta Harley miközben elfutott.
– Hé, várj meg!
– Akkor fuss gyorsan!

Behúzódtam a férfimosdóba, hogy ne lássanak meg, ahogy felém futnak. Vince-nek teljesen igaza volt. Talán mégis csak megért valamennyire. Úgyhogy a nap hátralevő részét úgy töltöttem, ahogy akartam: egyedül.