Szerelem: A világ romjain – 2. Déja vu

– Ez a tusoló,- mutatta meg Harley a nekem szükséges helyiséget,- Ugye el tudod intézni?
Bólintottam, mire folytatta:
– Oké. Hoztam tiszta ruhát is.
– Köszönöm.
– Szívesen, Victoria. Na, intézd el! Ha bármi kell, szólj nyugodtan!- mondta a lány és azzal el is ment.

Minden egyszerre volt ismerős és idegen. Mintha már jártam volna itt. Van is erre egy kifejezés: déja vu. De persze fogalmam sem volt, miért kellene ennek a helynek vagy bárminek, bárkinek is ismerősnek lennie.

De a rejtélyek folytatódtak, megoldást pedig egyre se találtam. A következővel akkor találtam szemben magam, amikor megláttam a csupasz testemet. Az egész tele volt hegekkel, varratokkal, sebhelyekkel, csakhogy el se tudtam képzelni, hol szerezhettem őket. Ettől viszont még ijesztőbbnek tűntek. Miért nem emlékeztem semmire? Amnézia?

A tükörképemmel való találkozás szintén különös volt. Az arc, amit láttam, a hegek ellenére szép volt, de idegen. Legalább olyan idegen, mint a hangom vagy az első, gyerekkori emlék. Ugyan az abban szereplő Victoria arcát nem láttam, hiszen az ő arcán keresztül szemléltem a világot, de valószínűleg teljesen másképp nézett ki.

Próbáltam az emléket visszahívni, de nem ment. Csak az emlék emléke maradt meg, minden részlettől mentesen. A magamhoz térés, a „kórház” emlékét már könnyebben vissza tudtam hívni. Az én voltam. Ez a test, ez a lélek. De rájöttem, hogy nem érdemes most emlékekkel foglalkozni, úgyhogy felöltöztem és úgy döntöttem, megkeresem Vince-t és Harley-t.

Gyorsan meg is találtam őket. Egy teremben beszélgettek, és szerintem én voltam a téma.
– Az új vendégünkben nem fura egy kicsit valami?- kérdezte Vince.
– Mi?- förmedt rá Harley,- Neked mi nem fura?
A férfi Harley második kérdését figyelmen kívül hagyva kifejtette mondandóját:
– Amikor megemlítetted neki a nevemet, azt mondta rá: „Te vagy Vince?” Mintha ismernie kéne valahonnan.

Ne! Rájött a titkomra? Egyáltalán, miért zavar ez engem? Miért próbálok megvédeni egy idegen emléket? Szerencsére Harley most is megmentett:
– Túlreagálod,- mondta. Ettől fellélegeztem.

– Szerintem inkább olyasmi akart lenni, hogy „Szóval Vince-nek hívnak”,- folytatta a lány,- Hiába néz ki felnőttnek, sokban még kisded. Szinte természetes, hogy ejt hibákat a megfogalmazásban.
Nem értettem, miért lennék sokban kisded, és egy kicsit talán sértett is a feltételezés. Harley-nak amúgy se volt igaza. Nem megfogalmazási hiba volt, csak elcsodálkoztam, hogy Vince tényleg létezik. De ő jobb, ha azt hiszi, amit Harley mondott.

– Sziasztok,- köszöntem, ahogy közelebb léptem hozzájuk.
– Szia!- örült meg nekem Harley, és felkelt a székből.
Vince csak értetlenül motyogott valamit, és ez mélyen elszomorított.

– Éhes vagy? Kérsz enni?- kérdezte Harley, és hogy biztosan értsem még a szájába is mutatott.
Csak akkor vettem észre a gyomrom korgását. Öntudatra ébredésem óta egyszer se volt benne étel. Ismét bólintással feleltem a kérdésre.
– Akkor együnk!- kiáltotta Harley.

Ahogy leértünk az újabb helyiségbe, Harley nekilátott túravezetésének.
– Ez itt a konyha,- mondta,- Régen menza volt és utáltuk, de ma már a megváltás színhelye.
Nevetett, majd folytatta:
– Általában hónapokra feltankoljuk, de ha kifogy, el kell mennünk új élelmet keresni, ami mindig egyre nehezebb. Majd neked is megmutatjuk.
– De az még soká lesz,- mondta Vince.

– Igen,- így Harley,- Na, mindjárt dobok össze valamit. Ne számíts nagy dologra, csak úgy vészhelyzetből tanultam meg főzni.
Nekem teljesen mindegy volt, csak egyek végre valamit! Bármit! Meddig voltam kifeküdve?

Végül mind a hárman együtt ettük meg a zabkásaféleséget, amit Harley főzött. Nem tudom, milyen étkezés volt. Vacsorának késő, reggelinek korai. Harley elég sokat beszélt közben, szinte be nem állt a szája, nekem meg még mindig kényelmetlen volt a beszéd. Vince pedig… nehéz napja volt. Legalább is remélem, tényleg ezért volt most ilyen mogorva. Az emlékemben kedves volt. Nagyon kedves…

Este pedig Harley megmutatta a szobámat:
– Remélem, megfelel. Van itt ágy, asztal, ami kell! A szekrényekben lévő ruhákat is használd egészséggel!
– Köszönöm.
– Szívesen. Na, jó éjt!

Ki tudja miért, nagyon fáradt voltam, ezért úgy dőltem az ágyba, mint a zsák. Alig telt el idő, és már mélyen aludtam. Álmomban újabb képek jelentek meg. De csak álom vagy újabb emlék? Ki tudja?

Egy erdőben voltam (vagy volt ő) és ott volt Vince is, de már valamivel idősebben, mint az előző emlékben. Olyan 14-15 éves lehetett.
– Ne foglalkozz Jessicával, csak egy hülye liba,- mondta.
– Ebben egyetértünk,- feleltem.

– Kekszet kérsz?- kínált meg Vince.
– Köszi, elfogadom,- mondtam, és vettem.
– Nem fázol?
– Én?- értetlenkedtem, de mire észbe kaptam, már rám is terítette a kabátját.

– De akkor mi marad neked?- kérdeztem, de még mielőtt válaszolni tudott volna, feltűnt Harley.
Igen, ez Harley volt kamaszként.
– Szia, Harley! Mi újság?- kérdezte Vince.
– Segítenél?- kezdett hozzá a lány, köszönés nélkül,- Találtam egy kutat, de egy kicsit beragadt. Kéne egy erős férfiember, aki segít megtölteni a kulacsom.

– Az vagyok én!- vállalkozott Vince, majd felém fordult,- Várj egy percet, Vic! Rögtön jövök.
Még mielőtt bármit szólni tudtam volna, elment. Együtt Harley-val.

Akkor hirtelen felébredtem, de még tisztán emlékeztem az álmomra. És nagyon dühös voltam Harley-ra, amiért elszakítottam tőlem Vince-t. Erős férfiember? Na, nem rá terített a kabátját, hanem rám! Meg nekem adott kekszet! Jó, tudom, ez mind gyerekes hülyeség, mivel csak álmodtam az egészet.

De nem is akartam tovább álmokkal foglalkozni, így felkeltem, felöltöztem, és kimentem a folyosóra. Szép márciusi reggel volt, az ablakon besütött a Nap. Úgy szerettem volna kimenni, de Vince és Harley valami miatt úgy védték az épületet, mint egy erődöt. Azóta már tudom, megvan rá az okuk.

Véletlenül kihallgattam Vince és Harley értelmetlennek és jelentéktelennek tűnő beszélgetését, amire a közelmúltig nem is gondoltam.
– De a zombik nem tudnak aludni és enni se!- értetlenkedett Vince.
– Nem bizony,- mosolygott Harley,- Nincs is szükségük rá, halottak!
– Akkor a jó öreg Bradley valamit nagyon jól csinált.
– A zombik is csak a baktérium mutálódása miatt ilyenek. De most itt van Victoria.

– Szép jó reggelt, Victoria!- köszönt rám Harley,- Kialudtad magad…? Látom, ma se vagy valami beszédes hangulatban.
De ahogy elnéztem, Vince se. Talán még mindig rossz volt a hangulata? Talán engem okolt valami miatt? De amúgy nagyon jól nézett ki. Miért vert gyorsabban a szívem, akárhányszor megláttam?
– Nem eszünk valamit?- kérdezte a férfi.

A reggeli alatt Vince továbbra is távolságtartó volt, nem úgy, mint az álmomban. De Harley-ra továbbra is a beszéd indokolatlan mennyisége volt jellemző:
– Az utolsó kiruccanásunk, illetve az azelőtti óta van nálam egy csomó mag és palánta. Talán még jók is. Talán, ha valahogy termeszthetnénk saját növényeket, mindig lenne itthon friss zöldség és gyümölcs. Igaz, nőnek máshol maguktól is, de ha a miénk lenne… kevesebb kockázat, mellesleg mindig a hazai a legjobb. Mit szóltok?
– Jó ötlet,- fejeztem ki véleményemet.
Valóban érdekes ötletnek tűnt és nagyon lelkes voltam.

– Remélem, hogy tetszeni fog,- mosolyodott el Harley,- Vince, te segítesz?
– Felőlem,- motyogta a férfi,- Úgysincs jobb dolgom.
– Remek,- jelentette ki a nő,- Akkor jobb most rögtön munkához látni!

Otthon volt egy kertészkedésre fenntartott terem. Harley pedig nagyon jól értett a növényekhez.
– Ezek pár napon belül kicsíráznak, és…- magyarázta,- Hahó, Victoria! Itt vagyok! Miért bámulod állandóan Vince-t?

Neki is feltűnt? Vége az életemnek! Zavarba jöttem. Ilyenkor talán jobb, ha témát váltok. Úgyis volt egy dolog, amire végtelenül kíváncsi voltam. Itt az alkalom feltenni a kérdésemet!
– Tegnap véletlenül meghallottam valamit, amit Vince-nek mondtál,- kezdtem,- Miért mondtad azt, hogy hiába nézel ki felnőttnek, sokban még kisded vagyok? Egyáltalán, ki vagyok és miért nem emlékszem semmire?
A kérdésem őt hozta zavarba. Valamit titkolni akart? Nincs jogom tudni, ki vagyok?