Szerelem: A világ romjain – 12. Senki se ismer igazán

Már több mint egy hónap telt el az új lakótársak érkezése óta, tehát már november volt. És istenemre mondom, milyen nehéz hónap volt!

Először is továbbra is jelen volt a megszokott Vince probléma. Messziről figyeltem, miközben fogalma se volt arról, hogy mit érzek. Reménytelen plátói szerelem, de erről már túl sokat meséltem, így etéren nincs új a Nap alatt.

– Victor, ide tudnád adni a kiskapát?- kérdezte titkos szerelmem.
– Rögtön hozom,- mondtam.
– Ott van a kisasztalon.

Megfogtam a tárgyat, és szótlanul átadtam.
– Köszönöm,- mondta Vince,- Nem is tudod, hol lennék nélküled.
– Hát, ha visszatekintünk másfél hónappal ezelőttre, valahol zombifalván.
–  Milyen igaz!- nevetett- Te vagy a szerencsetalizmánom, húgom.

Húgom. Persze, mi mást várhatok? Mondjuk még mindig jobb, mint a Victor. És egyáltalán nem szemétség, a rosszalló pillantásokkal ellentétben, amiket vonzottunk. Tényleg, mi bajuk volt velem? Nem ismertek, de sokszor úgy éreztem, senki se ismer.

Bár hogy is ismerhettek volna meg, ha ennyire elzárkóztam mindenkitől? Mondjuk, ha nem lettek volna ennyire ellenségesek, nyilván én is nyitottabb lettem volna. De most úgy éreztem, nem tartozok sehova.

Persze, a helyzetem nem volt teljesen sötét és reménytelen. Izzy-t például kimondottan érdekelte a társaságom. Minden éjszaka átlopakodott a szobámba, amikor már mindenki aludt. Eleinte mindig visszazavartam a saját szobájába, hisz, ha bárki rájön, én iszom meg a levét, mint mindig.

De végül olyan kitartó volt, hogy hetente párszor egy-egy órát megengedtem neki, csak maradjon a mi titkunk. Vince és Harley se szerezhetett róla tudomást. Tehát időnként átjött a kislány, és olyankor általában meséket mondtam neki, amiket olvasmányaimból vettem. A boszorkány lett végül a kedvence.

– Tudod, a boszorkány nem volt igaziból gonosz.
– Nem?- kérdezett vissza Izzy meghökkenten.
– Nem hát. Jóra tört mindig, csak mindenki félreértette.
– Pont, mint te!
– Igen,- nyögtem ki akaratlanul. Utáltam, ha rám terelődött a téma.

Napközben Izzy mindig csendben volt, ahogyan én is. Az asztalnál folyó beszélgetésekbe általában egyikünk se kapcsolódott be, bár Harley néha engem is kérdezgetett. Ilyenkor általában egy-két válaszokban feleltem.

A felnőttek közül Zeinab mintha egy-egy pillanatra kedves lett volna, de utána mindig észrevette magát.
– Victoria, ideadnád a sót?- kérdezte.
– Tessék,- nyújtottam át kedvesen.
– Kö…- kezdte el mondani, majd mordult egyet, és kitépte a kezemből.

Persze Vince és Harley az egészből nem vett észre semmit- vagy legalább is struccpolitikát folytattak. Harley pedig néha még próbált is bevonni a közösségi életbe- nem sok sikerrel.

– Mit olvasol?- kérdezte Harley egy szép napon.
Mielőtt feltette a kérdését, majdnem felbotlott bennem. Régi szokásom volt a ház különböző pontjain ledőlni olvasni, főleg amikor Mike épp a délutáni sziesztáját tartotta.
– Mary Shelley-től a Frankensteint,- feleltem Harley kérdésére alig felnézve a könyvből.

Legnagyobb meglepetésemre a lány teljesen meghökkent a válaszomtól.
– Biztos ezt akarod olvasni?- kérdezte zavarodottan,- Olyan… szomorú.
– Igen, de szerintem jó mű. Meg már úgyis a vége fele tartok.
– Akkor majd befejezed máskor. Gyere, segíts mosogatni!

– Ne már!- tiltakoztam,- Most izgi rész van.
– Spoiler: mindenki meghal, na, most gyere!- utasított a lány.
– Argh! Na, jó!
Még elszívtam a cigimet (az utóbbi időben engem ért stressz hatására sajnos rászoktam), majd követtem.

– Itt aztán jó sok koszos edény van,- állapítottam meg a konyhában.
– Ilyen az, ha nyolcan élnek egy fedél alatt, és még hozzá elővadászom a kéthetes tányérokat, amiket különböző helyeken széthagysz. Úgyhogy nagyjából a te hibád,- gúnyolódott a lány, de csak kedveskedve.
– A számtech teremben Izzy hagyta ott,- vágtam rá ártatlanul.

– Jól van, Vic, fogd rá a kisebbre!
– Akkor Vince!
– Szép próbálkozás,- nevetett Harley.

Ezután fél perc csend következett, amit végül én törtem meg:
– Szerinted lehetséges?
– Micsoda?- kérdezte Harley.
– Élettelen anyagokból létrehozni egy embert. Vagy ahhoz hasonló lényt. Mint a Frankensteinben!
Harley elejtette a kezében lévő tányérokat, amik ezer darabra törtek.

– Túl sokat olvasol,- mondta a lány enyhén megvetően.
Nem értettem, miért kifogásolja mindenki, hogy olvasok. Az elviekben jó dolog, nem?
– Szerintem ez izgalmas!- mondtam lelkesen,- De annyira azért nem szeretném, hogy igaz legyen. Éppen elég negatív következményről olvastam, és én se akarnék úgy élni, mint a szörny. Senkinek se lenne szabad.
– Nem beszélhetnénk inkább valami normális témáról?- akadt ki Harley.

– Nekem ez elég normális,- vontam vállat.
– Nekem nem. Tudok egy jobbat! Miért nem megyünk bulizni?
– Bulizni!?- kérdeztem vissza.

Harley szerint a bulizás ugyanis azt jelentette, hogy bemegyünk a klubterembe, és fülsüketítően hangos zenét hallgatva (amivel Harley zenei ízlésétől eltekintve nincs is baj) hányásig isszuk a különböző alkoholos italokat- nekem pedig a legtöbbnek már a szagától hányingerem van. Mellesleg elég részeg kalandja volt már Harley-nak, ami utólag akármennyire is viccesnek tűnik, nem akarnám megismételni.
– Nincs kedvem.

– Dehogy nincs!- kiáltotta Harley a karomat megragadva.
Ellenkezni nem tudtam, mert már régóta tudjuk, mi történik, ha Harley valamit egyszer a fejébe vesz.

Legnagyobb pechünkre a szobában pont ott ült Jake és Zeinab, és együtt söröztek. Amint megláttak minket, rögtön felálltak.
– Maradjatok nyugodtan!- szólt Harley.

A pár azonban nem szólt semmit, hanem egyszerűen kisétáltak. Már hozzá voltam szokva az efféle reakciókhoz, mégse értettem.

Fél karomat odaadtam volna, hogy megtudjam, mi a bajuk velem. Akkor még nem tudtam, hogy másnap rájövök, és akkor bánni fogom. Mindent bánni fogok.