Szappanbuborék a szerelem – 4. Élénken élő emlékek
Gyakran félünk, hogy valóra válnak a rémálmok, de arra sose számítunk, hogy a fájó múlt jelenik meg álmainkban.
Órák óta tartott már az üvöltözés…
– Elegem van abból, hogy szinte sose vagy itthon, és ha mégis, akkor se foglalkozol a lányoddal! Elegem van az örökös munkamániádból és pénzügyi terveidből! Nem halnánk éhen, ha legalább vasárnap nem dolgoznál!
– Folyton csak azt hajtogatod, hogy miből van eleged! Csak tudod ahhoz, hogy ne csak most, hanem esetleg öt évvel később is biztosan megéljünk, nekem most kell sokat dolgoznom! Mellesleg te se vagy tökéletes…
– Na, mi a hibám? Had halljam? Mit csinálok rosszul?
– Örökösen vitatkozol! Mindenbe beleszólsz! Az én munkám időpazarlás, bezzeg ha rád vasárnap délután jön a festegetés, akkor azt lehet! Hivatkozol itt ihletre meg egyéb marhaságokra! Igazán megérthetnéd, hogy a művészek élete nem olyan jövedelmező, mint ahogyan azt Koncz Era húszévesen megálmodta! Nőj fel végre!
– Ó, még nekem kellene felnőnöm? Hát te aztán szépen felnőttél mondhatom! Engem hív fel az anyukád sírva, hogy tudja jól vagy-e, mert arra se vagy képes, hogy felemeld azt a nyüves telefont és közöld a szüleiddel, hogy élsz még! Nekem beszélsz megértésről, mikor benned a szikrája sincs meg? Azt se tudod, mit él át egy aggódó szülő, pedig elméletileg te is az volnál…
A veszekedés folytatódott, nem csitult és a felek se fogytak ki a mondandóból. Észre se vették, hogy egy ártatlan kislány könnyes szemekkel áll mellettük és cérnavékony hangon szólongatja őket.
Az anya eszmélt rá először, hogy gyermeke kétségbeesetten pityeregve figyeli őket, és gondolkodás nélkül feladta a vitát, hogy megnyugtassa lányát.
– Anyu, miért veszekedtetek apuval?
– Nincsen semmi baj, Kicsim, csak pár dologban nem értünk egyet – hazudta könnyű szavakkal, de nehéz szívvel az anya és szorosan magához ölelte a kislányt.
A nappaliból a tévé hangja szűrődött ki, a családfő türelmetlenül váltogatta a csatornákat, hátha talál valamit, ami leköti a figyelmét. Nem szeretett veszekedni a feleségével, de voltak dolgok, amiket úgy érzett, ki kell mondania, még ha fáj is.
A feleség főzéssel igyekezett elterelni gondolatait a felmerült problémákról. Sűrűn törölgette könnyeit, de nem hagyta, hogy úrrá legyen rajta a gyengeség. Tudta, erősnek kell maradni, hiszen csak akkor lehet megoldani a problémákat, ha kitartó az ember.
Aznap este vendégek jöttek a házhoz. A nagyszülők vidáman érkeztek, ám hamar lehangolta őket a fagyos légkör. A vacsoraasztalhoz nem mindenki ült le, és ezt senki se merte szóvá tenni. Csendben étkeztek és vacsora után elmaradt a meghitt beszélgetés.
Aznap este egy szomorú, kétségbeesett feleség sírva mosogatott, és azon gondolkodott, vajon férje sose tér jobb belátásra? Sose veszi észre, mekkora fájdalmat okoz azoknak, akiket szeret, és akik szeretik? Nesze neked nagy szerelem!
Rossz álom után az ébredés is rossz. Van, aki leizzad és reszket, én csak könnyezni szoktam és hatalmába kerít egy kellemetlen érzés. Főleg mikor a volt férjemmel való veszekedéseinket élem újra egy valótlan dimenzióban, a fejemben. Négy éve próbálom megszokni ezeket a kitörölhetetlen emlékeket, de nem megy.
Ma vasárnap ellenére korán kellett kelnem, a nővérem tegnap vagy ötször felhívott, véletlen se felejtsem el, ma átjön Tomival. Élménybeszámolót akart tartani az utazásáról. Hát igen! Ő megcsinálta az életét! Eldöntötte, hogy utazni akar és utazik. Nem mellesleg lediplomázott, férjhez ment és szült két gyereket. Bőven elég volt, hogy 18 évesen észhez kapott, én meg végigtanultam a fiatalságom javát, és tessék! Üres ágyba fekszek, és egyedül ébredek… rossz álmokból…
Takarítás után nekifogtam a főzésnek. Szerencsére tegnap lefekvés előtt még kivettem a halat a fagyóból, így nem kellett olvasztgatni. A kaja elkészítése nem volt jó gondolatterelő, a konyhai feladatokat rutinból végzem, így ismét az álmom járt a fejemben. Jobban mondva a múltam. Az első olyan veszekedésünk Miklóssal, aminek Vivi is szemtanúja volt. Most is látom magam előtt azt a kétségbeesett, könnyes tekintetet, ahogy nézett ránk aznap délután. Szörnyű volt, hogy még csak meg se tudom neki magyarázni, mi történik..
Éppen kivettem a halat a sütőből, mikor csöngettek.
– Majd én megyek! – kiáltott Vivi, és már hallottam is az örömteli sikítást – Tomi! Hát te?
– Hello Vivike! A nagynénédnek már nem is köszönsz? – méltatlankodott Zsuzsa, mielőtt fia bármit is mondhatott volna. A vendégek érkezése elhessegette a szomorú gondolatokat.
Épp hogy leültünk ebédelni, és Vivi tudomására jutott, hogy Zsuzsa nem rég ért haza Twikiiről, máris dőltek belőle a kérdések. Olyan komoly tud lenni, de néha előbújik belőle a kíváncsi kislány, mint ha még mindig csak nyolc éves lenne.
– És tényleg olyan gondtalanok ott az emberek? Anya régen mesélt egy elhagyatott kalózhajóról, ott is jártál? Ugye majd mutatsz képeket?
– Persze, hogy mutatok…
– A képek! Csak képeket ne akarj! – szörnyülködött Tomi mellettem.
– Miért? Én szeretem a képeket! – nézett tágra nyitott szemekkel a lányom az unokatestvérére.
– Rémesen sok van! Apuval egy teljes szombatunk ráment, mire mindet megnéztük, nem is beszélve arról, hogy anya egyesével mindhez fűzött valami kommentet!
– Szegény gyerek! Miért kínzod a fiad? – kérdeztem kuncogva, mire nővérem elszégyellte magát.
– Lehet, hogy kicsit tényleg sok lett, de legalább van miből válogatni a könyvemhez… Egyébként se köteleztem arra, hogy végignézze!
– Erről vitatkozhatnánk – morogta Tomi, majd a továbbiakban a tányérjára és Vivire koncentrált, nyilvánvalóan nem akart többet tudni anyja útjáról.
Már szombaton is sejtettem, hogy nem az utazás volt a lényeg, amiért feltétlenül át kellett jönnie Zsuzsának. És az is túl cselesnek tűnt, hogy Tomit magával hozta. Tisztában volt vele, hogy a gyerekek úgyis elbújnak majd a szobába beszélgetni és gépezni. Feri se hiába maradt otthon, ha nem is állt szándékában, biztosan kapóra jött neki az elfoglaltság, vagy éppen a szabad vasárnap. Addig hagytam időt nővérkémnek átgondolni a mesélni valót, míg lefőtt a kávé, aztán lecsaptam:
– Ferit hogy-hogy nem hoztad? – kezdtem puhatolózni.
– Tegnap a főnöke születésnapját ünnepelték, kicsit nyúzottan ért haza, ha érted mire gondolok, így inkább hagytam aludni.
– Na és mi volt az a fontos, ami miatt feltétlen el kellett jönnötök?
Zsuzsa teljesen izgalomba jött, az arca kipirult és egészen úgy festett, mint körülbelül harminc évvel ezelőtt. Szokatlan volt, nem tudtam mire vélni a dolgot.
– Nem hiszed el kivel laktam egy szállodában!
Nagy szemekkel meredtem rá, tippem se volt, csak érzetem, hogy nem egy hírességről, vagy kutatóról van szó, annak nem kerített volna ekkora feneket.
– A szálloda, ahol megszálltam a tengerparton volt, és az érkezésem napján kiültem nézni egy kicsit a hullámokat, kis nyugalomra vágytam a hosszú repülőút után. Egy lélek se járt arra, se locsi-fecsi turista, se mesélni vágyó helybéli. Figyeltem a vizet és elkalandoztak a gondolataim, a szívem majd kiugrott a helyéről, mikor meghallottam a hangját.
– Kinek a hangját? – kérdeztem már kissé ingerülten a kíváncsiságtól.
– Hát Ádámét! – kiáltotta szinte sikítva, de egy röpke pillanatig nem akart leesni. Aztán koppant! Milyen okos ötlet, ha valaki a kamaszkori szerelméről nevezi el az első szülött fiát. Ha az egykori nagy Ő felbukkan a semmiből, vígan lehet róla beszélgetni bárki mellett, úgyis azt hiszik, a gyerekéről mesél…
– Odajött, megszólított, és megölelt, mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára. A nevemen szólított és a hogylétem felől érdeklődött. Meg Feriről, bár ez nem meglepő, hiszen megjelent az esküvőmön… emlékszem akkor is mekkorát dobbant a szívem, de nem is ez a lényeg…
– Beszélgetni kezdtünk, aztán lementünk a strandra fürdeni. Egymás mellett volt a szobánk is, képzeld! Homokvárat építettünk, megkérdezte mi járatban vagyok, én meg elmeséltem, milyen szakot végeztem az egyetemen, és véletlen az is kicsúszott a számon, hogy neki köszönhetem a munkám.
– Te nem vagy normális! Legalább azt is bevallottad, hogy abban reménykedtél, ha sokat utazol akár utazhatsz is vele?
Teljesen kiakadtam, Zsuzsa nem is mert felelni a kérdésemre, csak folytatta a mesélést.
– Este tábortüzet raktunk, beszélgetni kezdtünk a múltról. Harminc évet utaztunk az időben, elmesélte mennyire utálta, hogy az anyukája rángatta magával a világ körül. De mióta az anyukája meghalt, ez az első utazása. Szerinte a sors rendezte így, nekünk találkoznunk kellett. Mióta úgymond szakítottunk, nem talált magának egyetlen rendes nőt se, és rosszul érintette, mikor az oltár előtt látott egy másik férfival.
Rémes fejet vághattam. Legszívesebben leszidtam volna a mellettem ülő felnőtt nő bőrébe bújt kamaszlányt, de helyette csak elcsukló hangon ezt kérdeztem:
– Ugye nem dőltél be neki, hogy harminc évig csak rád várt?!
Zsuzsa csak fintorgott egyet, mielőtt újra beszélni kezdett.
– Meghívott vacsorázni, én meg nem tudtam nemet mondani. A munkájáról mesélt és a volt barátnőiről. Senkinél se érezte, hogy igazán szerelmes lett volna belé, volt, aki a pénzére hajtott, mások pedig csak a kalandot vagy a jó pasit látták benne. Olyan őszintének tűnt, mikor azt mondta, megbánta, hogy nem maradt az apjával. Én voltam az egyetlen, aki szerette őt, és azóta is értem fáj a szíve. Pont ezt kívántam azon a nyáron a romoknál…
– Milyen megható! – hüledeztem gúnyosan.
– A desszertnél koccintottunk az egészségünkre, és gratulált a családomhoz.
– Ugye nem mondtad meg neki, hogy róla nevezted el a fiad!
– Nem, a gyerekekről nem beszéltünk. Azt mondta: „éljenek a régi szép emlékek”. Kedves volt és hiába mosolygott, én láttam a szomorúságot a szemében, hogy tényleg hiányzok neki.
Zsuzsa a szájába harapott, suttogva folytatta:
– Megérintettem a kezét, mikor az asztalon pihentette. Áramütésszerűen hatott rám a bőre érintése. Az ujjaink összefonódtak, éreztem, hogy elpirulok és esküszöm legalább olyan izgatott lettem, mint egy szerelmes kiskamasz. Vigyorogtam, mint a vadalma. Hihetetlen mennyire zavarba tudott hozni!
– Mondd, hogy bekanalaztad a desszertet és bezárkóztál a szobádba!
– Sajnos nem – nyögte kétségbeesve.
– Hát?
– Sokkal rosszabb!
– Csak nem…
– Sötétedés után lementünk a partra fürdeni, és megcsókolt – hadarta mielőtt folytathattam volna a gyanúm kifejtését.
Nagy kő esett le a szívemről, de nem az egész szikla.
– Ugye nem aludtál vele… – kérdeztem rá azért, hogy biztosan tudjam a választ.
– Azért nem őrültem meg teljesen! – háborodott fel, nem, mint ha lett volna oka rá. A meséjéből kiindulva nem volt alaptalan ilyesmit feltételezni róla.
– Azért ez is szép teljesítmény egy férjes asszonytól! Gondolom, Feri nem tud róla…
– Bolond vagy? Fogná a cókmókját és vissza se nézne!
– Meg is érdemelnéd, úgy viselkedtél, mint egy buta, naiv tini!
– Ha jól emlékszem, hallottam már ilyenről…
Sértőnek éreztem, hogy a 15 éves koromban elkövetett ballépésemhez hasonlítja a sajátját, de nem szóltam egy szót se. Az első barátom megcsalása inkább volt óvatlan butaság, mint ez, amit ő tett. Egy felnőtt, épeszű nőből többet néztem ki, mint hogy bedőljön egy olyan szélhámos szoknyapecérnek, mint Takács Ádám, aki az anyjára hivatkozva eltűnt mielőtt komolyra fordult volna köztük a viszony.
A délután hátralevő részében nem óhajtottam többet beszélni a történtekről, és Zsuzsa se hozta fel újra. A nap végére kicsit megenyhültem, hiszen mégse azért mondta el nekem, hogy leszidjam, mint egy dedóst. Búcsúzáskor biztosítottam róla, bármi történik, nyugodtan hívjon fel és sírja el a bánatát, ha arról van szó. Hiába értelmes a nővérkém, kicsit betett neki a harminc évvel ez előtti, romoknál tett kívánság…
A konyhába visszaérve szomorúan tapasztaltam, hátra van még a mosogatás. Egy darabig csak álltam és néztem a koszos tányérokat, és azon töprengtem, miért rendel az élet egy céltudatos nő elé megingató akadályt, és miért hétköznapi problémák miatt ér véget egy elméletileg nagy szerelem. De a legfontosabb kérdés nem ez volt. A leglényegesebb kérdés így szólt: miért kell, hogy minden nap a mosogatással érjen véget?
Már indultam volna, hogy összeszedjem a tányérokat, mikor Vivi szökkent a konyhába és pakolászni kezdett.
– Hagyd csak, majd megcsinálom – csicseregte angyalhangon és kedvesen rám mosolygott.
– Köszönöm – mosolyogtam vissza, és miközben a fürdő felé vettem az irányt, hálát mondtam a sorsnak, hogy minden lelki fájdalom ellenére egy ilyen talpraesett és okos lányt sikerült nevelnem, mint Szalai Vivien.
