Szappanbuborék a szerelem – 3. Van, ami nem változik
Talán nincs makacsabbul hozzánk ragaszkodó dolog az emberi természetnél.
Ma reggel korábban keltem, mint máskor, már délelőtt 10-kor talpon voltam. Hogy ne unatkozzak, míg apura várok, áthívtam Rékát egy csajos délelőtt reményében. Éppen Macival foglalkoztam, mikor megérkezett.
– Hello, Vivcsi! Nem fogod elhinni, mi történt tegnap!
Leültünk a nappaliban, és alig kérdeztem meg, mit is akar mesélni, már bele is kezdett.
– Szóval úgy volt, hogy ugye suli után szaladtam a fodrászhoz. Hiába siettem, az a dinka csaj megint eldumcsizta az időt a többi vendéggel, így épp hazaértem, mire jött elém, és átöltözni már nem is maradt időm. Jött a vacsi, meg a séta a csillagok alatt. Még a kabátját is odaadta, mert fáztam. Aztán felmentem hozzájuk, és nem hiszed el, mi történt – nem várta meg, hogy mit akarok tippelni, folytatta.
– Cuki volt, meg minden, felmentünk a szobájába, csókolóztunk meg ilyenek. Sose fogod kitalálni! – pirult el Réka, és izgatottan várta a reakciómat, de én csak bájosan mosolyogtam egyet, folytatásra bíztatva – Azt mondta, hogy szeret!
– És mit válaszoltál? – kíváncsiskodtam, bár teljesen biztos voltam Réka feleletében.
– Hát azt, hogy én is szeretem, imádom, és odáig vagyok érte! Olyan édes, nem? – hadarta izgatottan. Még jó, hiszen erre várt kerek egy éve…
– Ennyi idő után éppen esedékes volt, hogy felvállalja az érzéseit, bár lehet nem gondolta komolyan. Szerintem azért vigyázz ezzel a kijelentéssel, mégis csak Gergőről van szó…
– Olyan undok vagy – fintorgott Réka – őszintének tűnt, ilyenben biztosan nem hazudna.
– Akkor ezek szerint a szerelem készteti arra, hogy egyfolytában megbántson, és más lányokat bámuljon meg miközben kézen fogva sétál veled az utcán?
Szerelmes barátnőm szája lekonyult és szomorúan vetette rám barna tekintetét. Úgy éreztem azonnal témát kell váltanom.
– És hogy sikerültek a dogáid? A töri szerintem tök könnyű volt, meg a matek is, bár azt tudom, hogy te nem szereted…
Persze, jellemző! A suliról kezdtem el zagyválni, ami őt, cseppet se érdekelte – mint úgy általában. Nincs mit tenni, mostanában ez foglalkoztat engem a legjobban. A locsi-fecsi lányos dolgok egyébként se kötöttek le soha. Pedig Réka mellé minimum egy lexikonnyi divatház valamint márka nevét és pályafutását kellene fejből tudnom, hogy mindig sikerüljön elterelni a figyelmét Gergőről.
– Hát az irodalmat megsúgták a fiúk, a töri elég gáz lett, a matekot meg ne is említsük – felelte gyorsan ide-oda nézelődve, mint ha a szüleinek tartana beszámolót az iskolai teljesítményéről. Ennyire azért nem tűnhetek szigorúnak!
– Nem beszélhetnénk másról? – váltott csevegő hangra – Láttad már a SimTrend októberi számát? Állati cuki cipők vannak benne…
– Nem, de a neten láttam párat. Szerintem eszement lehetett az, aki megtervezte őket.
– Nekem az a kis rózsaszín a legszimpibb, amin kis virágok vannak, de a masnis se rossz!
– Melyikre is gondolsz? Volt pár masnis… – próbáltam vele csevegni.
– Hagyjuk a cipőket, beszéljünk másról! – javasolta. Már kezdtem örülni, mikor folytatta – Mi a helyzet a pasikkal? Eddig mindenkit elkergettél, aki próbálkozott volna.
Ez a kedvenc témám!
– Jaj, Réka! Tudod, hogy engem ez most egy cseppet se érdekel!
– Persze, persze! Úgy vettem észre, mintha mostanában Marci szemet vetett volna rád. Mindig olyan kedves, és Gergő nyakán lóg hetek óta, hogy a közeledben lehessen.
– Ó persze! Te meg a képzelgéseid! – hitetlenkedtem, mint ha érdekelne a dolog. Pedig nem érdekel!
– Ez nem képzelgés! Megjósoltam Zsoltit is. Nem emlékszel?
Szerencsére erre nem kellett válaszolnom, igaz, ahogy Rékát ismerem, költői kérdésnek szánta. Anya jött ki a szobájából csinosan és fitten, mint mindig.
– Sziasztok! Bemegyek a stúdióba, estefelé jövök haza. Ha még sokáig itthon lesztek, csinálhattok valami kaját, vettem zöldséget tegnap.
– Oké, anyu, azt hiszem, feltaláljuk magunkat.
– Akkor mentem! Pá! – kiabált vissza az ajtóból anya.
Közben feltápászkodtunk a földről, és eszembe jutott, hogy Réka lemaradt a tegnapi eseményekről, így suttogva elmeséltem neki, hogyan reagált anya apám e-mailjére.
Az osztálytársainkról kezdtünk pletykálni, aztán Réka elmesélte miket hallott a fodrásznál és mit látott a tévében tegnap este. Mikor már megtelt a fejem a sok felesleges információval, és kellőképpen hangoskodott a gyomrom az ürességtől, nekiálltam salátát csinálni, és hagytam, hogy barátnőm bömböltesse a zenecsatornát. A végén már ritmusra vágtam a répát, majdnem az ujjam hegye bánta…
– Felmondhatom neked a németet, ha befejeztük az evést? – kérdeztem reménykedve, mikor leültünk az asztalhoz.
– Anyám! Mondd, hogy németből nem írunk dogát hétfőn! – nyitotta kerekre szemeit Réka.
– Nem, csak át akarom nézni… – fintorodtam el, és a számba tömtem annyi répát és uborkát, amennyi a villámra fért.
– Akkor meg minek stréberkedsz? – vonta fel szemöldökét.
– Tudod! Május! Érettségi! Dereng valami?
– Ne izélj már! Az még messze van. Amúgy tök fini ez a sali.
Kétségbeesésemben rákérdeztem az ősszel divatos ruhákra, és még azt is felajánlottam, hogy jövő hétvégén elmegyek vele vásárolgatni, csak ne lássam azt a rémesen idegesítő nyugalmat az arcán. Lehet, hogy én fújom fel, de nekem ez akkor is nagy dolog!
Sokáig pletyiztünk, több tál saláta is elfogyott, és be is esteledett. Teljesen kiment a fejemből, hogy mire is vártam egész nap. Csak akkor döbbentem rá, hogy apám nem hívott, mikor Réka a sajátjáról mondott valamit.
Barátnőm elment, és anya épp akkor ért haza, mikor csörgött a telefon.
– Szia! Semmi érdekes… Értem. …Szörnyű! Persze!
A hátamon éreztem anya tekintetét, és tudtam, hogy tudja kivel és miről beszélek.
– Oké, akkor majd legközelebb – feleltem tettetett lelkesedéssel – Oké! Oké! Jó! Szia!
Hallottam, ahogy anya mély levegőt vesz mögöttem és tudtam jól, hogy kínlódva, de magába folytja a mondani valóját. Csendesen mentem el mellette a szobámba igyekezve, és úgy tettem, mint ha nem vennék tudomást az arcára kiült dühről.
A szobám magányába burkolóztam, mikor egyszer csak kopogtak. Anya csendesen nyitott be. Egy valamiben egészen biztosan nem hasonlítok a mai kamaszlányokra: szeretem megosztani szülőanyámmal a lelki bánatomat, és szívesen meghallgatom az övét is. Jól esik, hogy mindig mellettem van a legjobb barátnőm. Viszont az apámmal kapcsolatos gondjaimat inkább magamban tartom, tudom, milyen rosszul érinti a téma.
– Nézd! – kezdett bele egy nagy sóhaj után – Nem szeretném, ha utálnád emiatt Miklóst, ő egyszerűen csak ilyen. Nem tud még mindent. És ez alatt nem azt értem, hogy nem elég okos egy család eltartásához. Erre képes, hiszen nem éltünk vele rosszul. Viszont valamit elfelejtettek neki megtanítani… Bár lehet, hogy ezt nem tanítani kellene… A szeretteid mindennél fontosabbak. A mai világban nem egyszerű talpon maradni, meg kell dolgozni az anyagi biztonságért, de ami sok, az sok. Nem mondom, hogy fontosabb neki a munkája, vagy a pénz, mint te. Egyszerűen csak nem tudja, hogy milyen értékes időt veszít el, mikor bent marad túlórázni, hogy ne csak a rezsit fizethesse ki és a kaját vehesse meg, hanem jusson nagyobb tévére és új szőnyegre is…
Szinte fájt látni, hogy védi. Húsig mart és a csontomig hatolt, hogy még mindig védi, pedig annyira felesleges! Nem az esett rosszul, hogy engem cserbenhagyott az apám, hanem az, hogy anyunak ezzel mekkora fájdalmat okozott. És még csak nem is tud róla. Könnyekkel telt meg a szemem.
– Nem érdemes sírni, idővel úgyis rájön, mit hagyott ki. Addig pedig megmaradunk egymásnak.
Kitöröltem a le nem gördült könnyet a szememből, és elgondolkodtam azon, amit anya mondott. Majd rájön, minek nem volt részese az elmúlt… sok évben… Újra fellángolt bennem a düh, de most nem a kétségbeesett, elgyengítő, hanem a vihart kavaró, zúzni vágyó harag. Felpattantam és a számítógép elé vágódtam.
Pillanatok alatt beléptem az e-mail fiókomba, és újságba nem való levelet kezdtem fogalmazni Szalai Miklós részére. Beleírtam minden keserűségem és bánatom. Nem csak szemtelen voltam, hanem cinikus és lekezelő is. Egy szóval mérges. Iszonyúan mérges. Anyu végignézte, hogyan püfölöm a betűket a billentyűzeten, és nem állított meg. A látszatát se keltette annak, hogy közbe szeretne szólni, pedig tudta jól mit csinálok.
Vivi becsukta a naplóját, felrakta az ágya feletti legfelső polc tetejére, majd bebújt a takarója alá. Egy darabig a konyhából kiszűrődő víz csobogására koncentrált, majd szépen lassan elnyomta az álom.
Ez alatt Erika a konyha sötétjében mosogatott, és voltférje járt az eszében:
Direkt csinálja? Vagy komolyan ennyire idióta még mindig? Legalább ne ígérné meg. Tűnne el és jönne évente egyszer, de akkor tényleg jönne, és nem csak ígérné. Hihetetlen, hogy bele se gondol, mekkora fájdalmat okoz a lányának. A mi lányunknak… Vivi az egyetlen, aki összeköt még minket. Nesze neked nagy szerelem!
