Szappanbuborék a szerelem – 21. Ajándék az örökkévalóságnak
A kellemetlen meglepetések miatt a mai napig rosszul érint, ha valami váratlanul ér.
Egészen másféle módon voltam izgatott tegnap este, mint a korábbi randijainkon. Zsuzsa irigykedve segített a tökéletes ruha kiválasztásában – mi más lehetett volna, mint amit tőlük kaptam -, és illedelmesen még az előtt haza indultak Tomival, hogy Endre megjött volna. Igazán rendes volt tőle, főleg hogy kifúrja az oldalát a kíváncsiság, ugyanis még nem mutattam be neki a páromat. Fogalma sincs, hogy ősszel már látta.
– Jó estét, szépségem – lépett be Endre az ajtón elegáns fehér öltönyben, mint egy herceg. Épp csak a szőkesége hiányzott, de hát annyi baj legyen!
– Hova tervezted a ma esti programot? Egy szót se lehetett kihúzni belőled – aggodalmaskodtam – attól féltem, túlöltözött leszek. Vagy alulöltözött…
– Pont tökéletes vagy! Lent vár a taxi.
A kocsiban se derült ki hová tartunk, valószínűleg a sofőrrel már korábban megbeszélte az úti célt. Odaérve azonban leesett az állam. Az étterem olyan mesésen szép volt, hogy még az ihlet is megszállt hirtelen, és festhetnékem támadt.
Gyertyafénnyel díszített, meghitt sarokba vezettek minket. Épp hogy helyet foglaltunk, már jött is a pincér.
– Remélem nem bánod, de már előre megrendeltem a vacsoránkat – szólalt meg Endre, amitől kicsit elszomorodtam. Már majdnem erős ellenkezésbe kezdtem, mikor folytatta – Állítólag itt készítik a város legjobb sült csirkéjét és salátaágyon tálalják. Fűszeres és zöldséges fogás. Pont, ahogy szereted.
– Van más választásom? – fordultam a pincér felé, és közben gyorsan elhessegettem az utolsó olyan randim emlékét, ahol a partnerem rendelte nekem a csirkét – Imádni való pasi igaz? A vesémbe lát! Hihetetlen!
Teljesen meghatódtam attól, hogy Endre tudja, hogyan szeretem a csirkét, pedig abban se voltam biztos, hogy valaha említettem volna előtte. Kinézem belőle, hogy esetleg kifaggatta a lányomat, ami már szimpatikusabb, mint hogy Melinda felkészítő tanfolyamot tartott belőlem Balázsnak a találkánk előtt.
A pincér elsietett, Endre pedig az asztalon pihentetett kezem felé nyúlt. Úgy nézett rám, mint ha a kívánságaimat várná. A ragyogó tekintete mellé édes mosoly párosult, amitől remegni kezdett a térdem, és idióta mosoly ült az arcomra. Menten olvadásnak indultam, és már a nyelvem hegyén volt, hogy kimondjam, amit érzek, de akkor jött a pincér, és elénk rakta az ínycsiklandó illatú fogásokat. Sose láttam még ilyen elegáns gyorséttermet.
– Jövő héten találkozok a kisfiammal. Az édesanyja megengedte, hogy velem töltse a születésnapját. Nem tudom mi üthetett belé, nem rég még a közelébe se akart engedni.
– Ez remek – lelkendeztem, mint egy idióta. Nevetségesen ütköztek ki rajtam az érzelmeim, kívülálló azt hihette, nem is örülök, pedig épp ellenkezőleg. Jó volt hallani, hogy végre nem választanak el egy szerető apát a gyerekétől.
– Arra gondoltam – folytatta Endre – hogy elviszem a vidámparkba, vagy az állatkertbe. Esetleg a cirkuszba. Mit szólsz hozzá?
– Csodás ötlet – pezsegtem tovább – Vivi is szerette kicsi korában az állatkertet, és a vidámparkot is azzal a sok forgó és ugráló szerkezettel. Bár engem elfog az émelygés, ha eszembe jut, hogy valaki egyhelyben forogjon, pörögjön és ugráljon egyszerre…
– Akkor marad a cirkusz vagy az állatkert, ugyanis én arra gondoltam, te is és Vivi is jöhetnétek.
Hirtelen a semmiből termett oda a pincérlány, és pezsgőt öntött nekünk két talpas pohárba.
– Igyunk kettőnkre – javasolta a párom, és én beleegyezően bólintottam, majd koccintottunk.
Nem tudtam levenni róla a szemem. Egyszerűen elállt a szavam tőle. Mi bizonyítaná jobban, hogy ő is hasonlóképpen érez irántam, mint az, hogy be akar mutatni a kisfiának. Tagadhatatlanul szerencsésnek éreztem magam tegnap este.
Desszertnek gyümölcskosarat rendeltünk, és bár hagyta, hogy én válasszam ki, tudta jól, hogy így döntök majd. Úgy ismer, mint a tenyerét. Pár hónapja még támadási felületnek éreztem volna, ha valaki ennyi mindent tud rólam, de most biztonságban vagyok, tudom jól. A saját süteményemből etettem, és ő viccesen megállapította, bár mindkettő barackos, az enyém édesebbre sikerült, mert én úgy szeretem.
Viccből megkóstoltam az övét, és bár nem volt igaza, jól esett az újabb megállapítás az étkezési szokásaimat illetően. Felhőtlen társalgásba fogtunk a desszert mellett, és már éjfél is elmúlt, mikor Endre kérte a számlát. Már az étterem előtt várt minket a taxi.
A belváros egyik parkja volt a cél.
– Miért jöttünk ide? – kérdeztem kíváncsian, mikor megálltunk a hinta mellett.
– Itt találkoztunk másodjára – suttogta mosolyogva – ám én már a kávézóban kiszúrtalak. Jelnek tekintettem, hogy másodszorra is beléd botlok az egyik kedvenc helyemen. Muszáj volt, hogy leszólítsalak.
Nem hagyott időt meghatódni, a karjaiba kapott és beleültetett a hintába, majd ő is leült a másikba. Hintázni kezdtünk, mint a gyerekek, és a nevetésünkkel telt meg a park. Idejét se tudom, mikor ültem utoljára hintán. Felszabadító érzés volt, ahogy a szél az arcomba csapott. Önfeledt szórakozásunknak egy gyors nyári zápor vetett véget.
Nem áztunk el nagyon, hiszen a taxi a park bejáratánál várt minket. Onnan már egyenesen haza jöttünk. Endrét beinvitáltam a lakásba, bár úgy festett, mint aki számított erre, sőt, talán még várta is. Kávét akartam főzni, de ő kézen fogva a nappaliba vezetett és letérdelt elém.
Ismerősnek kellett volna lennie a jelenetnek, de nem esett le mi történik, míg elő nem rántott egy kis fekete dobozt egy ragyogó gyémántgyűrűvel. Akkorát koppant a felismerés, hogy még az alsószomszéd is biztosan hallotta. Csak álltam ott megkukulva, tágra nyitott szemekkel, és nem is hallottam, mint mondott a lábam előtt térdepelő álmaim férfija.
A logikus lépés egy határozott „igen” vagy „akarom” vagy esetleg „oh, anyám” felkiáltás lett volna, ám belőlem a nevetés tört ki. Vissza akartam fojtani, de a szám elé tett kezem nem segített, menthetetlenül kuncogni kezdtem, és ettől még jobban zavarba jöttem, ha ez lehetséges, mikor már amúgy is lángol az ember feje. Váratlanul megkérték a kezem, és én ezt tényleg nevetségesnek találtam?
– Mégis csak a Mini egeres gyűrűt vettem meg? – mosolygott szerényen Endre a doboz mögött, s bár viccelődött, a szeméből csalódottságot olvastam ki.
– Tudom, nem így kellett volna – állt föl, hogy egy vonalba kerüljön a szememmel – Még a parkban akartam, de sajnos hiába rendeltem jó időt, ezt az egyet nem sikerült mára tökéletesen elintézni…
– Jaj, nem! A hely tökéletes, meg az idő is és az alkalom is – kezdtem őrült mentegetőzésbe – Csak bennem van a hiba! Egyszerűen nem állok készen arra, hogy ismét papírral pecsételjek meg egy szerelmet. Tisztában vagyok vele, kicsit bután reagáltam le a helyzetet, de…
– Szeretsz? – vágott a szavamba, és közben elkapta a derekam, hogy magához húzzon.
– Ugyan nem ez szűrhető le az iménti mondjuk azt válaszomból…
– Szeretsz? – kérdezte újra, ismételten a szavamba vágva.
– Persze hogy szeretlek! – simogattam meg kicsit borostás arcát, és mélyen a szemébe néztem – az egész hátralevő életem veled szeretném tölteni.
– Jó hallani – suttogta a csuklómat simogatva – Ha veled tölthetem a jövőben minden percemet, megoszthatom veled az örömöm és a bánatom, és te is megosztod velem a tiéd, akkor kinek kell a papír? Ami azt illeti, nekem se jött be igazán ez a dolog, de reméltem, veled más lehet. És ha ettől lesz más, állok elébe!
Az este fantasztikusan folytatódott tovább. Egymás karjaiban aludtunk el, ahogy mostanában midig. Végtelenül nyugodt és boldog voltam, és könnyen elaludtam, ám valamikor hajnalban kipattant a szemem és nem bírtam visszaaludni. Nem álmodtam rosszat, nem szorongtam, nem kísértett a múlt, és nem kerített hatalmába semmilyen kétség. Egyszerűen csak felébredtem.
Felkaptam egy pólót, és hogy ne ébresszem fel Endrét, kiültem a nappaliba olvasni. Egészen belemélyedtem az izgalmas regénybe, így nem csoda, hogy a szívbajt hozta rám Vivi, mikor megszólított:
– Miért olvasol a nappaliban hajnalok hajnalán?
– És te miért mászkálsz a lakásban hajnalok hajnalán?
Egyből megenyhült a szívem, mikor közölte, hogy éhes. Hátra hagyva a könyvet, elővettem a délutánról maradt, kicsit már megszikkadt melegszendvicseket, és leültünk falatozni a konyhában. Evés közben elmeséltem neki, merre jártunk este Endrével, majd szépen lassan rátértem a lényegre. Meglepően lelkesen fogadta, hogy megkérték az anyja kezét, és rögtön az volt az első kérdése:
– Mikor lesz az esküvő?
– Nem is csodálkozol? – döbbentem meg én helyette.
– A ballagási buli után Endre a konyhában volt, mikor haza jöttem. Tőlem már korábban engedélyt kért, bár úgy tudom, ezt fordítva szokták – kacagott fel kislányosan – Áldásomat adtam rátok, de azért nem szóltam, mert gondoltam meglepetésnek szánja. Szóval, mikor leszek koszorúslány?
– Hát ő…
– Nem leszek? – bámult rám hatalmas szemekkel – A gyűrűket vihetem én? Vagy fényképezzek?
– Az a helyzet, kislányom, hogy nemet mondtam.
– Mi?! – akadt ki a hír hallatán, és kétségbeesve meresztette rám kék szemeit. Esküszöm legalább úgy nézett, mint az apja, mikor végleg kitettem a szűrét.
– Nyugi – szólaltam meg gyorsan és ijedten, mielőtt nekem esik – nem szakítottunk, csak nem házasodunk össze. Attól még családtag lesz, és bemutatja nekünk a kisfiát.
A lányom láthatólag megkönnyebbült a hír hallatán, és így már én is le mertem venni róla a szemem. A szendvicsemért nyúltam, mikor egyszer csak egy darab sajt csapódott az arcomhoz. Nem tudtam mire vélni a dolgot, kérdőn néztem Vivire miközben letöröltem a kemény falat zsíros foltját, és ő ujjal mutogatva nevetett rajtam.
– Ezt azért kaptad, mert nem mész feleségül a világ legkedvesebb és legtökéletesebb férfijához!
Ma hajnalban másodszorra tört ki belőlem a nevetés. Sose gondoltam volna, hogy a lányom ilyen jól fogadja az új szerelmet az életemben. Láttam mennyire fennakadt Miklós barátnőjén, és féltem nem fogja elfogadni Endrét sem, de tévedtem. Az én Vivim úgy fest felnőttebb, mint gondoltam. De hát ez önmagában is nevetséges megállapítás, hiszen mindig is érettebb volt a korához képest.
