Szappanbuborék a szerelem – 12. Szikrázó hóesés
Mikor ősszel elkezd lehűlni a levegő, már alig várom, hogy jöjjön a tél.
Idén gyorsan elteltek az őszi hónapok, hóeséssel köszöntött be a december. Ilyenkor minden olyan szép és csendes. Ahogy leesik az első hó, megszáll az ihlet, és téli képeket van kedvem festeni. Ma a vasárnapi pihenésemet feláldozva elbuszoztam a városközpontba, hogy a havas parkról csináljak pár képet.
Békésen fotózgattam, mikor valaki megszólalt a hátam mögött:
– Nagyon hangulatos képek lesznek! Fotóalbumba készül?
Ijedten fordultam hátra, meglepően ismerős férfi állt mögöttem, de nem emlékeztem hol találkozhattam vele korábban. Aztán beugrott. Két hónapja láttam utoljára, egykori apósom kávézójában.
Beszélgetésbe elegyedtünk. Már az első percben kiderült, hogy legalább annyira szereti a hóesést, mint én. Végtelenül kedves és udvarias volt. Egy darabig elkerült minden unalmas témát, amit az emberek feltétlenül szeretnek tudni egymásról, így meglepett, mikor a munkámról kérdezett.
– Esküvői fotós vagyok, és van egy stúdióm, ahol szintén fotózok. A festés számomra csak olyan hobbiszerű, de jól jön a hónap végén, mikor szükség van egy kis plusz jövedelemre.
– Akkor gondolom, teljes mértékben azt csinálod, amit szeretsz – állapította meg mosolyogva.
– Miért, te nem?
– Vigyázok a rendre. Nagyon szép szakma, szeretem is, csak nem én választottam. Apám erőltette rám, ő is rendőr volt, nekem is annak kell hát lennem.
Lassan két hónapja járunk Marcival. Sok időt töltünk együtt. Sétálunk, sütizünk, biliárdozunk, bowlingozunk és rengeteget beszélgetünk. Szeretek vele lenni, változatlanul aranyos, kedves és helyes. Határozottan tetszik, Réka szerint tök cukik vagyunk együtt. Tomi állítja, hogy totál belezúgtam. Anya csak mosolyogva hallgatja életem történéseit. Márk az egyetlen, akit nem érdekel a szerelmi életem. Viszont vele legalább készülhetek az órákra, és segít megcsinálni a leckét.
Ma délelőtt a játszótéren találkoztunk Marcival, mikor bejelentette, hogy ebédre várnak a szülei. Nagyon megijedtem. Azt már tudtam, hogy anya rendes és helyes srácnak tartja őt, már többször is nálunk vacsorázott, de én még sose találkoztam Kovácsékkal.
– Biztos, hogy tetszeni fogok nekik? – aggodalmaskodtam a lépcsőházajtóban. Csak egy utcányira volt a játszótér, de ez alatt a rövid séta alatt is vagy fél tucatszor tettem fel ezt a kérdést.
– Ők szerettek volna megismerni, kíváncsiak rád. Csak jót meséltem rólad, és anyukád is szimpatikus nekik a szülőikről. Szóval nem kell aggódnod.
Egy ölelés után bementünk a lépcsőházba. Kézszorongatások és bíztató mosolyok közepette eljutottunk az előszobáig, levettük a kabátunkat és egyenesen a konyhába mentünk.
– Hmm, anya! Milyen jó illat van – legyezte maga felé Marci a levegőt.
– Csókolom – köszöntem megszeppenve, mint egy szégyenlős négyéves.
Marci anyukája kedvesen köszöntött minket és jót nevetett a köszönésemen. Pillanatok alatt tálalni kezdte az ebédet, mi meg csak álltunk a konyha sarkában, mint két rakás szerencsétlenség.
– Jaj, gyerekek! Ne ácsorogjatok már ott! Csücsüljetek le, befejezem a terítést, aztán eszünk.
Sára mindnyájunknak szedett, majd nekiláttunk az ebédnek. Már az első falat után letegeződtünk, és hamarosan kiderült, hogy ez még csak a kezdet:
– …szóval karikára vágod a sárgarépát, és azt is belerakod, és akkor már nem is olyan sokára készen is lesz. A nagymamám titkos receptje, de mivel már te is a családhoz tartozol, nem baj, ha tudod.
– Köszönöm… izé… – hebegtem zavaromban, miközben Marci félve nézett az anyukájára. Két hónap nem a világ, és egészen biztos, hogy nem én vagyok a srác első barátnője. Tavaly tavasszal, az egyik évfolyamtársunkkal, Dettivel voltak összenőve. Tuti őt is hazavitte!
– Ugye érettségi után még lesz idő az esküvő megszervezésére? – váltott hirtelen témát Sára, igen aggodalmas fejet vágva hozzá – De ha nem, akkor már most elkezdem.
Marci elszörnyedt, velem együtt, majd inkább felém fordult, hogy más vizekre terelje a beszélgetést:
– Te már elkezdted kidolgozni a töri tételeket? Nekem már készen van pár.
– Igen, tegnap este Márkkal megírtuk a tízediket, ma este szerintem nekiesünk a következőnek. Bár nélküle még sehol se tartanék…
– Aha – bólintott a srác homlokráncolva.
Marci anyukája talán észrevette, hogy a fiát kellemetlenül érintette, amit mondtam, így a kedvenc tárgyamról kérdezett. Az irodalomról meg a költőkről kezdtem zagyválni, mikor megjelent Antal, a barátom apukája. Jókedvűen foglalt helyet az asztalnál, és közben kedvesen köszöntött, és biztosított róla, nyugodtan tegezhetem, csak a diákjai magázzák.
– Képzeld, Mackó! Vivike az irodalomért rajong! – szólalt meg ismét Sára.
– Nahát, egy irodalmár a családban! Bár jómagam a tudományok megszállottja vagyok, azért a szépirodalom is felettébb érdekes és szórakoztató lehet…
Csak mosolyogni tudtam. Sárával ellentétben Antal nem várt választ a kérdéseire. Csak mondta, és mondta a magáét, csillagokról és bolygókról beszélt, úgy éreztem magam, mint ha valamilyen csillagászati előadásra ültem volna be. Tágra nyílt szemekkel hallgattam, és úgy tettem, mint aki ért belőle akár egy szót is.
A hosszúra nyúlt előadást Marci anyukája szakította félbe. Egy puszit küldött férjének, miközben megjegyezte, mennyire odáig van érte, mikor a munkájáról beszél. A Kovácsszülők romantikázását kihasználva Marci is megfogta a kezem és rám villantotta azt az édes mosolyát, amibe teljesen beleszerettem az utóbbi időben.
– Jaj, de édesek vagytok! – fordult felénk Sára lelkesen – Ha befejeztétek az ebédet nyugodtan bemehettek ám a szobába.
Mivel már mindkettőnk tányérja üres volt, és Marcin láttam, hogy kezd elege lenni a szüleiből, jobbnak láttam én is, ha inkább bemegyünk. És az igazat megvallva nekem is elég volt mára a tudományokból, na meg az „anyósom” terveiből.
Csaknem másfél óra társalgás után már majd lefagyott a lábam a nagy hidegben. A hó nagy pelyhekben hullott, és úgy festett, nem hagyja abba még jó darabig. Endrével pedig olyan jót beszélgettünk… Vettem hát a bátorságot, és fölhívtam magunkhoz. Elbuszoztunk hozzánk, ám csak az ajtóban jutott eszembe, semmi értelmes sütemény nincs a hűtőnkben.
– Ne haragudj, csak gyümölcskocsonyával tudok szolgálni, a mai vacsorához szántam, szerencsére már megdermedt – mentegetőztem, miközben még mindig az egyforma pulcsinkon és pólónkon derültem.
– Semmi baj – mosolygott a konyha közepén állva – Már ez is felüdülés a mikrózott kaják után, amiket én csinálok.
Tányért és villát halásztam elő, majd leültünk az asztalhoz. Kakaóval is kínáltam, de azt mondta, nem szereti. A teával is bepróbálkoztam, de megkért, inkább üljek le, akkor is felmelegszik, ha nyugton maradok.
– Azt mondtad, van egy kisfiad – vettem fel a beszélgetés fonalát – És az édesanyja?
Tudom, jól belekérdeztem a közepébe, de rettentően kíváncsi voltam, hogy egy ilyen kedves férfinek miért nincs jegygyűrű az ujján. Közben persze rettentően aggódtam, hogy valami olyasmi történt a feleségével, ami miatt majd rosszul érzem magam, hogy megkérdeztem.
– Elváltunk az édesanyjával. Egyébként vele él a fiam, sajnos csak hétvégén láthatom.
– Ó, sajnálom – vágtam együtt érző fejet, pedig belül ujjongtam. Persze nem azon, hogy ritkán láthatja a gyerekét.
– Nincs ezen mit sajnálni – legyintett vidáman – megcsalt.
Tágra nyitottam a szemem, majd biztosított róla, hogy nem akar untatni.
– Untass csak – kértem.
– Ha szeretnéd – mosolygott, majd belekezdett – Minden tökéletes volt. Erik nemrég töltötte be a kettőt. Aznap is közösen reggeliztünk, megbeszéltük a napi teendőinket. Dorottya úgy tervezte, leviszi a fiúnkat a játszótérre, majd elmennek bevásárolni, és este megnéznek valamilyen mesét, amit már régen szerettek volna.
– Arra számítottam, még filmeznek, mikor hazaérek. Vagy ha már Erik alszik, akkor a feleségem olvas, netezik, mosogat, ilyesmi. Hát egészen mással foglalta el magát. A hírhedt nőcsábász felsőszomszéd karjaiban találtam.
– Először kétségbe estem, aztán elöntött a düh. Pusztítani tudtam volna, de igyekeztem magam türtőztetni. Egy rendőrnek mindig higgadtnak kell maradnia. A fickó persze magyarázkodás nélkül, a lehető leggyorsabban távozott. Dorottya ezzel szemben azonnal mentegetőzni kezdett, arról zagyvált, mennyit dolgozok, pedig mióta a fiam megszületett otthon töltöttem a hétvégéket, és az ünnepeket is. Igaz, szűkösen éltünk kissé, de megérte.
– Onnantól kezdve mindenen összekaptunk. Én nem bíztam benne, és ez őt zavarta. Végül már annyit veszekedtünk, hogy jobbnak láttuk, ha külön utakon folytatjuk. Azóta persze együtt vannak a fickóval, bár nem tudom mi lesz velük. Korábban se volt túl szimpatikus, minden nap más nőt vitt fel magához…
– Ez rémes! – sajnálkoztam, és közben Zsuzsán járt az agyam. Sajnos megeshet, hogy az ő házasságuk is tönkre megy, ha kiderül, hogy titokban találkozgat Ádámmal.
– És te? Hogy-hogy nem vagy férjnél?
– Hát ő… – tértem vissza szellemileg is a konyhába – Én se szeretnélek untatni.
– Kérlek…
– Esős nap volt, mikor Miklós elköltözött otthonról. Gyakorlatilag ő is megcsalt, csak nem egy másik nővel, hanem a munkájával. Teljesen szükségtelen túlórákat vállalt, dolgozott ünnepnapon. Egy nyavalyás karácsonyunk se volt nyugodt, miután a vezetőség tagjává vált.
– Aznap is kiabált velem. Egy több napos megbeszélésre kellett repülnie az ország másik felébe, pedig közeledett az őszi szünet, és megígérte, hogy elviszi Vivit az állatkertbe, és ha már nyáron nem sikerült, nyaralni is elmegyünk valamerre. Ehhez képest ott kiabált velem a nappaliban, hogy el kell minket tartani, nem mondhat csak úgy le egy tárgyalást.
– Makacs voltam, mint mindig, és ragaszkodtam a véleményemhez. Kifejtettem, mennyire nem értek egyet a nézeteivel, és hogy képtelen vagyok elhinni, hogy a főnöke már évek óta nem képes adni neki egyetlen szabadnapot se. Idegességemben járkálni kezdtem a házban, így végül minden helyiségben szidtuk egymást.
– Aztán végül az előszobában kötöttünk ki. Annyira felidegesített, hogy elküldtem. Közöltem vele, menjen csak, de akkor soha többet nem is kell visszajönnie. Így is történt. Aznap elindult a tárgyalásra, és pár nappal később csak a ruháiért jött vissza. Gyorsan váltunk el, semmire nem tartott igényt a közösen vett holmikból, ahogy én se. Eladtunk mindent, és megfeleztük az árát. Végre volt némi tőkém beindítani az áhított vállalkozásomat…
Miközben meséltem, a villát is letettem, a kezem az asztalon pihent. Endre hirtelen megérintette a kézfejemet, majd ujjait rázárta a kezemre és rám mosolygott. Hihetetlenül kellemes érzés volt, visszamosolyogtam.
– Akkor gondolom te is tudod, milyen mikor az ember magányos…
– Évek óta te vagy az első, akinek be merem ismerni – pirultam el, majd a tenyerembe vettem a kezét és hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a megkönnyebbült boldogság.
