A sötétség angyala – 7. Fátylat a múltra?

Napkelte előtt nem sokkal értünk haza, és rögtön be is sötétítettünk. Mindenki, engem is beleértve megfürdött, anya pedig adott egy hálóinget. Kicsit nagy volt rám, de legalább volt mit felvennem.

Árminnak büntetésül, amiért átváltoztatott, nekem kellett adnia az ágyát, míg ő kiköltözött a kanapéra. Hát, így járt.

Pontban hajnali fél hétkor mindenki aludni tért. Volt időszak, amikor ilyenkor keltem! Rávetettem magam az ágyra, és gondolkodóba estem.

Eszembe jutott Balogh professzor jó tanácsa. Élvezzem ki a fiatalságomat, mert bizony gyorsan elszáll. De a vámpírok halhatatlanok, így örökké fiatal leszek. Tudom, az örök ifjúság mindenki vágya, mégis ijesztőnek tűnik ez az örökkévalóság. Mi van, ha elunom magam?

Persze ott van még a családom! Biztos hiányolnak. Eltűntem teljesen nyomtalanul, és nem mehetek haza soha többé. Jobb esetben elzavarnának, mint Ármint a felesége. Rosszabb esetben pedig… De ha sikerül is csodával határos módon elfogadtatnom magamat, akkor pedig nekem fog fájni, hogy egyszer mindenki meghal. És még persze számos más hátrány is van.

Kiültem az ablakba. A tízedik emeleten volt a lakás, így nagyszerű kilátás tárult a városra. De egy dolog zavart. A Nap csípte, irritálta hófehér bőrömet. Szinte hihetetlen, hogy egykori szövetségesem ilyen gyorsan legfőbb ellenségemmé lett. Gyorsan be is csuktam az ablakot.

Lefeküdtem az ágyra és sírtam. Megint sírtam. Régebben utáltam sírni, mert az a gyengeség jele. De most egy kis lelki gyöngeség nem zavart, mert örültem, hogy ennyi emberi még maradt bennem. De nem tudtam ezen tovább gondolkodni, mert közben álomba sírtam magam.

***

Kata: Ébredj már fel!
Lejla: Hmm?
Kata: Adjak időt? Még öt perc?

Lejla: Á, nem, kelek. Hány óra van?
Kata: Este hét. Már megy le a Nap. Az éjszaka pedig a miénk!

Az első utam a fürdőszobába vezetett. Ott hevertek még a szakadt, véres ruháim. Megtaláltam a mobilomat is, ami sajnos nem élte túl a balesetet. Már csak hulladéknak jó, mellesleg a SIM kártya is kiesett. Dühösen vágtam a telefont a sarokba, amitől eltört egy csempe. Időbe fog telni, mire hozzászokom az erőmhöz.

Kata pedig adott ruhát, szerencsére ezúttal normálisabb viseletet.
Kata: Akkor indulhatunk?
Lejla: Hova?
Kata: Bevásárolni, mégis hova? Szükséged van egy-két ruhadarabra, fogkefére. Ilyesmikre.

Tényleg nem hordhatom az ötszázadik világvégéig más ruháit, tehát vele mentem. A dzsekit anyától kaptam, a napszemüveg pedig Katáé. Igaz, éjszaka van. Kezdem úgy érezni magam, mint Küklopsz az X-menből.

Lejla: Nem hatkor zárnak a boltok?
Kata: Néhány nagyáruház éjfél utánig nyitva van. Olyan helyeken szoktunk vásárolni.
Lejla: Ezt nem is tudtam. Mondjuk eddig mindig nappal vásároltam.
Kata: Eddig.

Közben két részeges alak kinézett minket maguknak.
Egyik fiú: Szia, cica, van gazdád?
Kata: Elintézem.

Valóban jól “elintézte”. Nem igazán nézett ki emberinek, ahogy a szemfogait láthatóvá téve vicsorgott, és fújt, mint egy macska. A fiúk ijedtükben el is futottak.

Lejla: Nem arról volt szó, hogy nem reklámozzuk magunkat?
Kata: Nem láttad, mennyire részegek voltak? Holnap másnaposan azt fogják hinni, hogy hallucináltak a piától. De így legalább megtanulják, hogy tisztelettudóan beszéljenek a hölgyekkel.
Lejla: Akik rajuk bírnának borítani egy egész telefonfülkét és ki tudnák szívni a vérüket, ha nagyon akarják.
Kata: Ja, de halkabban.

Nem sokkal később a nagyáruház ruházati osztályán voltunk. Kata rögtön a legcsicsásabb ruhákat akarta rámaggatni, hiába tiltakoztam. Én csak hétköznapi dolgokat akartam, mint póló meg farmer.

Ki is néztem egy kopott, fekete farmert, ami meg Katának nem tetszett. Igaz, hogy ükanyám lehetne, de azért zavart, hogy ennyire nem egyezik a stílusunk. Végül kompromisszumos megoldás mellett döntöttünk.

Első sorban olyan ruhákat vettünk, ami nekem tetszik, de vettünk három alkalmi ruhát is. Nem tudom, mikor fogom hordani, de hát Katának nagyon tetszik mind a három. Talán neki is adok kettőt. Úgyis azonos a méretünk.

Kata minden ruhához fűzött kommentárt, de egy idő után már nem igazán érdekelt, mit mond. Én jobban ismerem a saját stílusomat!

Igaziból a fogkefe volt az egyetlen, amin nem vesztünk össze, mert Katának a fehérnemű se volt mindegy! Még jó, hogy végül a pénztárig is eljutottunk. A pénztáros fiú nagyon unott képet vágott. Biztos az járt a fejében, hogy már rég otthon nézhetne a TV-ben valami baromságot, ha ennek a két libának nem késő este jut eszébe 153.890 Ft-ot elütni ruhákra.

Lejla: 153.890?! Tényleg ennyit költöttünk ruhákra és egy fogkefére?
Kata: Nyugi már! Egyszerre vettük meg az összes ruhádat. Gondolhattad, hogy nem két fillér lesz.
Lejla: Jó, de vehettünk volna jóval olcsóbb dolgokat. Például minek az a három alkalmi cucc? Még jó, hogy menyasszonyi ruhát nem vettünk!
Kata: Majd legközelebb azt is veszünk. A három ruha amúgy azért, hogy néha én is kölcsönkérhessem.

Lejla: Te kis cseles!
Most már mindketten nevettünk. Kata egész jó társaság, mintha a nővérem lenne. Egy értelemben mondjuk fiatalabb nálam, egy másikban idősebb. Pontosabban kifejtve 92 éve 19 éves.

Kata: Egy dologra még szükséged lesz! Mobilra! Majd én beszélek. Van már 92 év tapasztalatom.
Lejla: Mobilvásárlásban?
Kata: Nem. Abban, hogy feltűnés nélkül beszélgessek emberekkel.

Lejla: Feltűnés nélkül?
Kata: Ne lássák, hogy mi vagyok.
Lejla: Mint azzal a két részeggel.
Kata: Hahaha!

Kata: Jó napot kívánok. Mobilt szeretnék venni a hölgynek.
Árus: Melyik tetszik?
Lejla: Az szép.
Árus: Jó választás.

A csaj elkezdte mondani, hogy hány megapixeles kamera, milyen beépített mp3 lejátszó, és előre telepített alkalmazások vannak rajta.
Kata: Ez mind szép és jó, de telefonálni lehet vele?
A lány teljesen ledöbbent a kérdéstől, majd mosolyogva közölte, hogy lehet. Meg is vettük a készüléket.

Lejla: Ezt amúgy mivel érdemeltem ki?
Kata: Hát, Ármin tönkretette a régit, így kellett egy új.
Lejla: Bárcsak minden veszteségemet ilyen könnyen lehetne pótolni. De vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. Azt hiszem, továbblépek, és az új mobil az első lépés. Úgy imádlak titeket.
Egy pillanatra kibújt belőlem a szentimentalizmus.

Kata: Jézusom, Lejla, te mit szívtál? Sose hallottam még olyan drogról, ami vámpírokra is hat, úgyhogy adj egy kicsit nekem is, légyszí’!
Természetesen viccelt.

Otthon éppen arra léptünk be, hogy Terézia és Oli vitatkoztak. Oli éppen tévét nézett, amit a grófnő nem helyeselt, ezért néhány dolgot szétcsavarozott rajta. Oli káromkodott egyet, ahogy a grófnő eltűnt a szobájában.

Lejla: Mit követett el már megint a jó öreg Terike?
Oli: Tönkretette a tévémet! Pedig most megy éppen a kedvenc műsorom.

Volt a sarokban egy szerszámosláda. Előkaptam és elkezdtem javítani a tévét.
Oli: Mit csinálsz? Az drága volt!
Lejla: Tudom, tudom.

Lejla: Kész. Otthon is mindig én javítottam meg a dogokat, ha elromlottak.
Kicsi koromban mindig szétszereltem az elektromos játékaimat, hogy megnézzem, hogyan működnek. Csak aztán nem tudtam összerakni őket, de végül abba is belejöttem. Apa gyakran nevetett is, hogy elmehetnék szerelőnek. De régen is volt!

Kata és én is leültünk Kata testvérével nézni a műsort.
Lejla: Ez nem egy kórházas sorozat?
Oli: Nem. Ez egy főzőműsor, aminek története is van.
Lejla: Morbid. Nagyon morbid álláspont.

Oli: Jól van, na! Szerinted mégis min élek már közel száz éve? Happy meal-en? Néhány év és te is ilyen könnyen fogsz ezzel viccelődni.
Lejla: Hát, remélem nem.