A sötétség angyala – 6. Ármin múltja

A gyűlésterem teljesen üres volt, csak mi ketten tartózkodtunk ott. Az egész terem úgy nézett ki, mint egy előadóterem az egyetemen, azzal a különbséggel, hogy itt nem volt világítás. Nincs rá szükség.
Ármin: Üljünk le!

Lejla: Szóval, mi történt?
Ármin: Jaj, nekem. Szóval, az egész még 1839-ben kezdődött, amikor egy szép tavaszi napon eljegyeztem életem szerelmét.
Lejla: Gratulálok hozzá!
Ármin: A későbbi eseményekhez nem kellene, de köszönöm.

Ármin: “A lányt Júliának hívták, és gyönyörű szép volt! Akár csak egy angyal! Én voltam a legboldogabb ember a világon, amikor igent mondott! De sajnos volt egy aprócska probléma.”

Lejla: A szüleivel?
Ármin: Talált süllyedt. Júlia apja egy gróf volt, én meg csak egy nem túl vagyonos polgári család sarja.
Lejla: És eltiltottak titeket egymástól?
Ármin: Nem kértünk engedélyt.

Ármin: “Tudtuk, hogy Júlia szülei sose adnák áldásukat, úgyhogy titokban kötöttünk házasságot. Csak Juliska dajkája és az én szüleim és testvéreim voltak ott, Júlia családjából senki.

Erzsébet (Ármin anyja): Jaj, fiam, úgy örülök, hogy találtál egy ilyen bájos feleséget.
Ármin: Én meg örülök a boldogságának, édesanyám, és természetesen a feleségem szerelmének.
Júlia: De persze senki se örül úgy, mint én.

Ármin: “De közben váratlan fordulat ért minket.
Lajos (Júlia apja): Júlia, lennél kedves idefáradni? Komoly dolgokról kívánok beszélni veled.
Júlia: Jó.

Júlia: Igen, édesapám?
Lajos: Remek hírem van a számodra. Anyád és én megtaláltuk számodra a tökéletes férjet. Nagyon befolyásos fiatalember az illtető, és nem utolsó sorban dúsgazdag. Hidd el, jó sorsod lesz neked mellette.
Júlia: De én… Nem is tudom, mit mondjak.

Lajos: Majd később meghálálod. Egy hét múlva érkezik, hogy hivatalossá tegye az eljegyzést.
Júlia: Ez valóban csábító ajánlat. Megyek is… elmesélni a barátnőimnek. Rövid időn belül ismét itthon leszek.

Ármin: “Júlia sírva rohant ki a házukból. Én éppen a közelben olvastam egy padon.
Ármin: Júlia! Szerelmem, mi bánt?

Júlia: Minden rosszra fordult. Apám férjhez kíván adni. De én magát szeretem. Fogalmam sincs, mit tegyek.
Ármin: Jól van, ne sírj! Majd kitalálunk valamit.
Júlia: De mégis mit?

Ármin: Szerintem valljunk be mindent.
Júlia: Ezt hogy érti?
Ármin: Bejelentjük a nászt. Ha kész tények elé állítjuk őket, idővel talán belenyugszanak.
Júlia: Apám meg fogja magát ölni.
Ármin: Engem te csak ne félts!

Lajos: Megöllek, te gazember! Még hogy te meg az én lányom!
Júlia: Apám, könyörgök, ne bántsa!
Lajos: Te csak maradj ki ebből! Veled még számolunk!

Lajos: Kész vagyok megvédeni a lányom becsületét. Kihívlak egy párbajra!
Júlia: Ármin, ne!
Ármin: Elfogadom.
Júlia: Maga megőrült!

Ármin: “A párbajt persze elvesztettem. Az apa lelőtt a feleségem szeme láttára. Júlia sikított, majd elájult.
Lajos: Ez majd megtanít, te mocsok!

Ármin: “Tehetetlenül gyengélkedtem. Azt hittem, meghalok, ám akkor jött valaki.
Ármin: Vámpír!

Vámpír: Nyugi, pajtás! Veled aztán jól elbántak, de ne aggódj, rendbe hozzuk a dolgot.
Ármin: Itt… már… nincs… mit rendbe hozni.
Vámpír: Ezt bízd csak rám!

Ármin: “A későbbi legjobb barátom mentette meg az életemet, ahogy én is a tiédet. Ahogy a mai fiatalok szokták mondani, a változás nagyon bejött nekem. Legalábbis az elején.

“Néhány nap múlva, amikor már hozzászoktam az új életemhez, és éppen nem voltam szomjas, úgy döntöttem, meglátogatom Júliát. De amikor meglátott a hatalmas fogaimmal és a világító szemeimmel, azt hittem, szörnyethal.
Ármin: Nyugodj meg! Én vagyok az! Ármin! A férjed!

Júlia: A férjem halott! Maga egy szörny, az ő alakjában!
Ármin: Juliskám, kérlek!
“Amikor megpróbáltam hozzáérni, ellökött. Nem tudott… képtelen volt így elfogadni.

Lejla: Láttad azután?
Ármin: Többször is! A tudta nélkül végigkísértem az egész életét!

Ármin: “Hamarosan hozzáment ahhoz a dúsgazdag báróhoz, és nem soká született két gyermekük: 1841-ben Kornél, 1845-ben pedig Annamária. Mindketten hasonlítottak az anyjukhoz, nagyon szép gyerekek voltak, csak hát nem az enyémek.

“1849-ben Julcsi férje elesett a szabadságharcban. Ekkor támadt az, az önző ötletem, hogy meglátogassam.

Ármin: Szervusz, Júlia. Hallottam, mi történt és részvétemet szeretném nyilvánítani. Tudom, nagyon magányos lehetsz, de én mindig itt leszek melletted. Lehetünk ismét te meg én, mint a régi szép időkben, azzal a különbséggel, hogy most örökké fog tartani. Ha iszok a véredből, te is örökké fiatal leszel, mint én. Valóra válthatjuk az álmainkat, nem fog minket korlátozni se ember, se tér, se idő. Júlia, kérlek, szólj valamit!

Júlia: Kérem, ne kísértsen tovább! Békében akarom gyászolni a férjemet és nevelni a gyermekeimet.
Ármin: Rendben. Ha nem kívánsz látni, én elmegyek. De tudd, hogy sírig kitartok melletted.

Ármin: “Innentől kezdve csak távolról figyeltem. Sose házasodott újra, a gyerekei meg mindketten szépen felnőttek. A fia ügyvéd lett, a lánya pedig hozzáment egy tábornokhoz. Eleinte Julit boldogította tíz unokája, de ahogy ők is felnőttek, végül magára maradt.

“Én voltam az egyetlen, aki a sírig kitartott mellette, de ezt sose ismerte el. 96 évet élt, szép, hosszú élet egy embernek.

“A sírját még ma is látogatom évente háromszor: egyszer a születésnapján, egyszer az évfordulónkon, egyszer halottak napján.”

Ezzel a története végére ért. Sajnáltam. Ármint és a Júliáját is. Igaz, Juli saját maga taszította el Ármint, de Május Zsolt lányaként ezt sajnos meg tudom érteni. De mégis milyen igazságtalan, hogy mindketten magányosak voltak, pedig ott lettek volna egymásnak. Miért történik ilyen?

Bár kicsit féltékeny is lettem. Kezdtem beleszeretni Árminba, de tudtam, hogy élő vagy halott, esélyem sincs Júlia mellett. Ők egymásnak lettek teremtve, legalább is Ármin története alapján.

Lejla: Sajnálom.
Ármin: Ne tedd! Én sajnálom, hogy untattalak ezzel a réges-régi történettel.
Lejla: Nem, én szívesen meghallgatlak. Bármikor itt vagyok, ha szükséged van rám.

Tényleg ezt mondtam? Ez akár szerelmi vallomásnak is elment volna. De Ármin szerencsére nem vette annak, csak elmosolyodott.
Ármin: Köszönöm.
Lejla: Ugyan, nincs mit.

Igen, megöleltem. Egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon! Még jó, hogy viszonozta az ölelést. Hahó, Lejla, Jani! Illetve Jani csak tetszik. És Ármin? Fogalmam sincs. Nem tudok és nem is akarok tudni semmit. Egyszerűen jó Árminnal lenni, bár tudom, hogy ő sose fog viszontszeretni.

Közben betoppant Kata is, aki valószínűleg már hiányolt bennünket.
Kata: Oké, örülök, hogy így szeretitek egymást, de gyertek már bulizni!

Az éj hátralevő részében nem esett több szó Júliáról. Inkább csak folytattuk a bulit, ami egész jól sikerült. Akár második születésnapi bulinak is elment volna, bár nem mondtam el senkinek, hogy Ármin éppen a születésnapomon harapott meg. Így napra pontosan húsz éves leszek az idő végezetéig.