Más, mint a többi 2. – A bosszú hálójában – 4. Félhomály

Kis idő múlva már mindketten a Cherry Blossom Street poros járdáján lépdeltek szótlanul. A kertész, mióta elhagyták a házat, némaságba burkolózott, s bár nem látszott az arcán, Cleo tudta, hogy nem örül a Clotilda által kiadott új feladatnak. Úriember lévén, azonban nem hagyhatta cserben a cselédet. Cleo a zsebébe süllyesztette a gyertyát az öngyújtó mellé, és újfent megköszönte azokat.
– Igazán nincs mit – válaszolta Oliver kedvesen.
– Gyakran ugráltatja Clotilda?
Oliver arcán széles mosoly terült szét, mintha csak most jutna eszébe, hogy a boltig vezető utat akár kellemes csevegéssel is el tudná tölteni.
– Előfordult már párszor, hogy helyette kellett elvégeznem valamit, mert… – A kertész itt egy leheletnyi szünetet tartott. – …fontos dolga akadt.
– Csak nem az új fiújával volt éppenséggel randija? – szaladt ki a gúnyos kérdés Cleo száján.
– Azt én nem tudhatom.

Cleo nem hagyta annyiban a dolgot.
– Két éve dolgozik a családnak. Ne mondja nekem, hogy nem tud semmit Clotilda magánéletéről – rázta meg a fejét, és csípőre tette a kezét. – Legutóbb még a pizzás fiúval kavart…
– Nem szoktam beleütni az orromat mások dolgaiba. És igen, tudok arról, hogy jár valakivel, és nagyon örülök neki, hogy rátalált a szerelem Larry személyében.
Cleo felhúzta a szemöldökét, és kérdő tekintettel meredt Oliverre.
– Várjunk csak! De ha nem érdekli mások magánélete, akkor honnan tudja a nevét?
– Larry ennek a környéknek a postása, amióta nyugdíjba vonult az elődje. Amikor találkozok vele, mindig váltunk pár szót. Ha jól emlékszem, fél éve már, hogy tart a kapcsolatuk – felelte eltöprengve Oliver. – Ennél többet nem is akarok tudni, és remélem, hogy kielégítettem kíváncsiságodat.

A nap egyre lejjebb kúszott az égbolton, sugarai aranyszínbe vonták az utcákat, a házakat és az itt-ott felbukkanó autókat. Cleo töprengve nézett fel Oliverre, és azt kívánta, bárcsak beleláthatna a fejébe. Szerette volna még jobban megismerni őt, és valahogy úgy érezte, a kertész nem fog ennyire begubózni, ha nem Richwoodék vagy Clotilda kerül szóba. Nem akarta tovább faggatni a cselédről, egyszerűen elkönyvelte magának, hogy Clotilda megváltozásának oka (ha valóban megváltozott) nem lehet más, mint ez az új férfi, ez a Larry, vagy hogy is hívják. Inkább kellemesebb témát igyekezett felhozni.
– Meséljen magáról, Oliver! Már lassan fél órája ismerjük egymást, de én még mindig nem tudok semmit sem Önről, azon kívül, hogy kertész és szereti a munkáját.
Oliver ajkát egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Cleo hallotta a férfi szívéről leeső kő halk koppanását, és Clotilda nevét is felírta a képzeletbeli „Tabu témák” listájára.

– Pontosan mi érdekelne?
– Mit dolgozott ezelőtt, van-e családja, hol lakik… meg ilyesmi – válaszolta Cleo némi töprengés után.
– Ha hiszed, ha nem, fiatalkoromban szakácsként kerestem a kenyeremet – fogott bele a mesélésbe.
Cleo képtelen volt maga elé képzelni a fiatal Olivert, amint a konyhában tesz-vesz, forgatja a húsokat, szeleteli a zöldségeket, és keveri a fazékban fortyogó, forró levesek tartalmát. Hihetetlen volt számára, hogy korábban a természet lágy öle helyett egy pár négyzetméteres konyhában kellett töltenie ideje nagy részét.
– 1959-ben a McLean házaspár megnyitotta a város legelitebb éttermét. Ha jól emlékszem, „Gyöngyvirág Étterem” volt a neve. Eleinte még csak mosogatóként és kuktaként dolgoztam náluk, de nem bántam, mert nagyon sok mindent tanultam. Miután felmondott a szakács, aki nem mellesleg a mentorom is volt, nekem ajánlották fel a munkáját, én pedig készségesen elfogadtam. Így jutottam fel a csúcsra, és csak ezután kezdtem el komolyabban foglalkozni a kertészkedéssel.

Cleo döbbenten nézett fel Oliverre.
– Otthagyta ezt a remek munkát, azért, hogy kertészkedjen?
A férfi megrázta a fejét. Ezúttal mosolyába szomorúság is vegyült.
– Nem, nem. A munkám hagyott el engem.
– Ezt nem értem – motyogta Cleo. – Csak nem kirúgták?
– Nem. Maximálisan meg voltak velem elégedve. Más történt – mondta fojtott hangon Oliver. – 1969-ben betörtek az étterembe, és felgyújtották az épületet. A tulajdonosok valamilyen megbeszélést tarthattak fent az emeleten, de már nem tudtak kimenekülni, mert a tűz villámgyorsan terjedt. Bent égett Mr. és Mrs. McLean és a sógoruk is, Ian Downey, aki az étterem könyvelőjeként dolgozott náluk.
– Ez szörnyű. Nagyon sajnálom.
– Szerintem erre menjünk – javasolta Oliver eleresztve a füle mellett Cleo mondatát.
A kertész már az út másik oldalán járt, amikor Cleo észbekapott, és elindult utána.
– Bocsánat, kissé elbambultam – pihegte, miután utolérte. – És mit csinált, miután munkanélkülivé vált?

– Értelemszerűen újabb állás után néztem, de nem jártam sikerrel. Senkinek nem kellettem szakácsként, sem pedig másként. Kristálykútra költöztem, megházasodtam, családot alapítottam. Hivatalosan még most is ott élek, de mostanában elég ritkán járok haza.
– És nem hiányzik a feleségének? – csodálkozott Cleo, mire Oliver keserű mosollyal pillantott le rá.
– Bertha tíz éve már, hogy meghalt – folytatta ügyelve arra, hogy Cleo ne tudjon részvétet nyilvánítani. – Tehetős emberek laktak a környékünkön óriási kertekkel, úgyhogy arra gondoltam, mivel úgysincs idejük gondozni azt, elvállalom az udvaruk rendbetételét. Így lettem kertész. A családom is érdekelt, ugye? Nos, van egy fiam, Victor és egy lányom, Ramona, meg egy unokám, aki olyan idős lehet, mint te. Biztosan jól kijönnétek egymással. Majd elhozom egyszer, és bemutatlak neki.
Cleo udvariasságból elmotyogott egy „rendben”-t, és megrándította a szája szélét, de nem sikerült meggyőző és örömteli mosolyt varázsolni az arcára.

– Azt hiszem, innentől elválnak útjaink. – Állt meg Cleo az egyik útkereszteződésnél.
– Hát persze! El is felejtettem, hogy a régi temetőbe mész – kapott a fejéhez Oliver. – Vacsoránál találkozunk!
Tényleg valami nagy dologra készülnek Richwoodék, ha még a kertészt is meghívták egy közös étkezésre, gondolta Cleo.
– Viszlát! – búcsúzott el ő is.
– Vigyázz magadra!
Még valamit mondott neki Oliver, de azt már nem hallotta. Sebes léptekkel elindult, miközben fél szemmel az eget kémlelte, és kereste rajta a napot. A hatalmas égitest azonban már olyan alacsonyan járt, hogy a fák és a házak teljesen eltakarták.

Mire Cleo odaért a temetőhöz, a nap már rég búcsút intett a világnak, majd átadta helyét a kifli alakú holdnak és a milliónyi, ragyogó csillagnak.  Sem a sötétség, sem pedig a kapu vészjósló nyikorgása nem tudta eltántorítani attól, hogy két év után újra visszatérjen oda, ahol örök nyugalomra helyezték Bernardót, és ahol rátalált az édesanyjára. De ahogy lassan bezáródott mögötte a sírkert kapuja, egyszeriben rátelepedett a félelem, és ezt csak még inkább tetézte a sok rideg sírkő, amelyet az elhunytaknak állítottak. Cleo erőt vett magán, és emlékeire hagyatkozva elindult abba az irányba, ahol Bernardo nyughelyét sejtette.

Nehéz volt minden egyes lépés, mert ahogy egyre közelebb ért a sírhoz, a szívét markolászó szomorúság kezdett elviselhetetlenné válni. Szaporábban vette a levegőt, próbálta legyűrni a torkát fojtogató sírást, de nem bírta tovább. Látását könnyfátyol homályosította el, lábai megremegtek, ő pedig térdre rogyott, miközben mellkasából hangos zokogás tört fel. Már nem fojtotta el érzéseit, szabadon eresztette a benne felgyülemlett fájdalmat, szomorúságot és dühöt. Nem tudta, mennyi ideje van már a temetőben, de érezte, hogy minden egyes könnycseppel lelke könnyebbé válik.

Zsebkendő után kezdett el kutatni, de nem talált mást, csak egy gyertyaszálat és egy öngyújtót. Felsője ujjával letörölte arcáról bánatának nedves jeleit, és közelebb húzódott a sírkőhöz, hogy egy gyertya meggyújtásával tisztelegjen Bernardo emlékének.
Némán figyelte a láng békés lobogását, és azt kívánta, bárcsak sohasem aludna ki, és megállíthatná az időt. Ujjaival végigsimított a sírkőbe vésett feliraton:
Bernardo Cole… 1936-2005 … „Nyugodj békében!”
Ijedten kapta el kezét, mintha valami forró dologhoz ért volna, és szívére szorította mindkét tenyerét.

– Hogy is nyugodhatnál békében? – motyogta szomorúan Cleo, és letelepedett a sír mellé.
Először rá sem ismert sírástól meggyötört hangjára. Megköszörülte torkát, és mikor újra megszólalt, megpróbált több életet vinni belé.
– Szia, Bernardo! Hát újra itt volnék… visszatértem. Kimerítő volt ez a nap számomra. Te jó ég, el sem hiszed, mi mindenre rájöttem! Még nekem is olyan hihetetlen az egész… Tudom, ki az anyukám, és azt is tudom, hogy kik vették el az életedet. Nem volt joguk hozzá Richwoodéknak, kioltani egy… – hangja hirtelen elcsuklott. Összepréselte az ajkát, kellett neki néhány másodperc, amíg újra úgy érezte, képes folytatni monológját. – Még nem tudom, miért teszik azt, amit, és hogy mégis mi a jó fészkes fene folyik itt, de rá fogok jönni. Ezt eldöntöttem… viszont az a nagy helyzet, hogy… – A hangok nehezen formálódtak szavakká, így Cleónak megint szüksége volt néhány másodperces szünetre. – Nagy fába vágtam a fejszémet… és még csak most kezdődik az igazi küzdelem számomra… de úgy érzem, hogy nem fogom bírni. Annyi… annyi minden nehezedik rám, és nincs senki, aki levenné a vállamról ezt a terhet, vagy könnyítene rajtam. Akarom, mindennél jobban akarom, de fogalmam sincs, hol kezdjek neki, mit csináljak. Nincs senki, aki iránymutatást adna, érted? Nem vagy itt velem – szipogta. Sűrűn kellett pislognia, hogy visszaszorítsa az újabb könnyáradatot a szeméből.

– De ugyebár nem torpanhatok meg, te is biztosan ezt mondanád. Nem olyasfajta lány vagyok, aki könnyen feladja. Kinyílt előttem egy ajtó, eldöntöttem, hogy belépek rajta, csak tudod, most mégis hezitálok, és folyton visszatekintgetek, mert… az az igazság, hogy… félek.
A sírkövön pihenő gyertya lángja vad táncba kezdett a hirtelen feltámadt széllel, de szerencsére nem oltotta ki a fényforrást.
– Félek, hogy veszélyes útra léptem, és bár látom az ösvény végét, attól tartok, nem lesz elég erőm végigmenni rajta, és végül elbukom. Hiszen ki vagyok én? Egy gyenge bárány a sok vérszomjas farkas között. És ez a bárányka hiába próbál farkasbőrbe bújni, és hiába próbálja eljátszani, mennyire erős és elszánt, belül továbbra ugyanaz a törékeny, védtelen állat marad, amilyen volt. – Ismét érezte szemében a szúró könnyeket. Gyorsan összeszorította a szemét, nehogy egy is kigördüljön, de elkésett: a sós nedv vékony csíkokban most végig mosta az arcát.

– Úgy érzem magam, mintha félhomályban tapogatóznék. Nagyon halványan, de látok, tudom, merre van a kijárat, a fény, mégis félek elindulni abba az irányba, mert a köd miatt fogalmam sincs, milyen akadályok gördülnek majd elém. Néha elönt a düh, a bosszúvágy, azt akarom, hogy Richwoodék bűnhődjenek meg mindazért, amit tettek, nemcsak velem, vagy anyával, hanem amit veled is. Egyszer elszánom magam, mutatom kifelé a kemény lányt, de közben belül marcangol a bizonytalanság és a félelem.

Felpillantott a végtelen számú csillagnak otthont adó égboltra, és megkereste a legfényesebben ragyogót mindközül.  Szinte biztos volt benne, hogy Bernardo odafentről figyeli őt, és ettől a gondolattól lelkét csendes derű árasztotta el. Mikor újra megszólalt, hangja egy leheletnyivel vidámabban csengett.
– A bizonytalanság csak felemészt, igaz? Valami ilyesmit mondanál most. – Szája sarka önkéntelenül apró mosolyra rándult. – Majd hozzátennéd, hogy próbáljam meg, harc nélkül ne adjam fel a küzdelmet, ne meneküljek el. Győzzem le a félelmemet, mert csak így kaphatok válaszokat. És én erre azt felelném, hogy igazad van, nem fogok megfutamodni. El akarom tüntetni az engem körülölelő félhomályt, fényt akarok gyújtani, és egyszerűen végigmenni az ösvényen.  És sejted, hogy miért? Mert bár már nem vagy köztünk, tudom, hogy mindig itt leszel mellettem, fogod a kezemet, és segítesz eljutnom az út végéig. Egyedül nem menne, éppen ezért, nagy szükségem van most rád, és az kell, hogy ott légy velem mindenhol.  Ugye megteszed?

Hirtelen jött nyári szél kapott Cleo hajába, ő pedig behunyt szemmel élvezte a hűs fuvallat játékát az arcán. Halvány mosollyal pillantott le a kialudt gyertyára, amelynek füstje kígyózva szállt fel a levegőbe.
Ez az apró jel minden kétséget kiűzött belőle, a szívébe befészkelődött félelmet a nála jóval erősebb bátorság érzete emésztette fel. Átjárta az egész testét ez a hihetetlenül bizsergető melegség, és szinte meg sem fordult már a fejében, hogy kudarcot vallhat. Nem, most hogy Bernardo a tudtára adta, hogy támogatni fogja, nem fog megtorpanni.
– Én pedig megígérem, hogy megbosszulom a halálodat, és kiderítem az igazságot – mondta csendesen Cleo, és felállt a sír mellől.

Lábai teljesen elzsibbadtak a sok üléstől. Megtámaszkodva térdén, megmasszírozta kellemetlenül bizsergő végtagjait. A fájdalomról pillanatok alatt elfeledkezett, mihelyst alaposabban végignézett a sírhanton.
A hold sápadtan világított az égen, sugarai halvány derengésbe vonták a temetőt, és annak összes sírját, így Cleo a gyertya fénye nélkül is tökéletesen látta, hogy Bernardo nyughelye gondozva van. A földbe gyökereikkel görcsösen kapaszkodó virágok összecsukott szirmokkal várták a napfelkeltét, hogy reggelre teljes pompájukban tündököljenek. Gyomnövénynek nyoma sem volt – legalábbis Cleo egyet sem vett észre. Biztos volt benne, hogy egyedül csak Clotildának juthatott eszébe néha ránézni a volt kertész sírjára.

Már éppen menni készült volna, amikor furcsa jelenségre lett figyelmes. A félhomályba borult sírkert néhány másodpercig ragyogó aranysárga fényben úszott, de mire kettőt pisloghatott volna, megszűnt a hirtelen jött világosság, és ismét sötétség honolt mindenhol.
Cleo teste megfeszült, szíve pedig az ijedtségtől egyből a torkába ugrott, mikor ezzel egy időben halk lépések zaja ütötte meg a fülét. Nem mert hátrafordulni, nem is tudott, teljesen lebénult, lábai pedig mintha földbe gyökereztek volna, akár a Bernardo sírján lévő virágok. Megreccsent egy ág, és ekkor már biztosan tudta, hogy rajta kívül más is van még ebben a temetőben.

Cleo továbbra is ledermedve állt, és fülelni próbált, de nem hallott mást csak szitkozódáshoz hasonlító susogást, amit minden bizonnyal a hűs szélben zizegő falevelek keltettek.
Egy röpke gondolat suhant át az agyán. Normális, hétköznapi emberek azt a pár órát, ami még maradt ebből a napból, általában nem a temetőben szokták eltölteni, hanem valószínűleg ezekben a percekben fogyasztják el a vacsorájukat családjuk körében, esetleg valami vicces vígjátékot néznek a tévében, vagy már ágyba is bújtak, hogy reggel frissen és üdén indulhassanak munkába.
Nem, kizárta annak lehetőségét, hogy a város valamelyik lakója nézett ki a temetőbe, és azt a képtelen ötletét is elvetette, hogy egy őrült gyilkos, vagy egy zombi mászkál a sírkertben. A testét lebénító félelem, mintha lassan oszlani kezdett volna benne, ő pedig örömmel konstatálta, hogy ismét visszanyerte az irányítást testrészei felett.

Felsejlett előtte az az augusztusi nap, amikor fogta magát, és megszökött a Richwood házból, azzal a szándékkal, hogy nem tér vissza oda soha többé. Ekkor jött rá, hogy Cleo Willard a neve, és ezen a nyomon elindulva az első útja ide vezetett. És itt… itt találkozott életében először az édesanyjával, aki valószínűleg nem is sejtette, hogy 12 éve nem látott lányával sodorta össze a sors.
Cleo nem merte magát abba a hitbe ringatni, hogy édesanyja van a háta mögött mindössze néhány méterre, de érezte, hogy szívében már nyiladozik a remény virága. Tudta, hogyha nagyon beleéli magát, annál fájdalmasabb lesz a csalódás. Nem töprengett azon, mit fog csinálni, mit fog neki mondani, ha esetleg valóban őt pillantja meg magával szemben. Nem várhatott tovább. Muszáj volt megfordulnia.

A temető azonban éppolyan üres és csendes volt, mint amikor először lépett be remegő lábakkal a kapun. Szomorúan, a csalódottság keserű ízével a szájában végigpásztázta szemével a sírkertet. Hiába keresett a fák, bokrok mögött megbújó árnyékot, arra a következtetésre jutott, hogy egy árva lélek sem tartózkodik itt rajta kívül.
A lábai mintha önálló életre keltek volna, és egyenesen oda vezették, ahol legelőször elegyedett beszélgetésbe az édesanyjával.  Csiklandozta az az emlék, és ezzel együtt melegség töltötte el testét, ha csak arra a napra gondolt.

A fejébe vésődött minden egyes mondat, ami akkor elhangzott kettejük között. Pontosan fel tudta eleveníteni, mennyire megrémült tőle, amikor megpillantotta őt a csillogó bőrével együtt – amire azóta sem jött rá, mitől volt olyan. Emlékezett rá, hogy miután meghallotta a hangját, egyszeriben elpárolgott belőle a félelem, és olyan nyugalom telepedett rá, amilyet még sohasem érzett egy idegen ember közelében. Határozottan fel tudta idézni, mi volt az édesanyja válasza arra a kérdésre, hogy mit keres ilyen későn a temetőben. Lassan elfordította a fejét, és tekintetébe fogta a mellette lévő sírkövet.

„Hoztam pár friss virágot az édesanyám sírjára. Valójában nem az édesanyám, ő volt az a nő, aki felnevelt engem, miután a szüleim meghaltak. Ezért nagyon hálás vagyok neki.” Cleo mereven bámulta a nyughelyet, és hirtelen olyan érzés tört rá, mintha elvettek volna tőle valamit, ami kedves volt a számára. Mióta megtudta az igazságot az édesanyjáról, minden gondolatát csak az ő megtalálása töltötte ki, és eszébe nem jutott elmélkedni az édesapjáról, a nagyszüleiről, egy lehetséges testvérről…

A hold ragyogó fénye rávetült a sírkőre, de Cleo még ennek ellenére sem látta tisztán a belevésett nevet és a dátumot. Az idő múlása túlságosan megkoptatta a feliratot, amit másképp nem tudott elolvasni, csak úgy, hogyha közelebb hajolt hozzá. Visszafojtott lélegzettel próbálta meg kibogarászni a betűket és a számokat:
Celeste Degrey, 1902-1990.  „Szeretetünk őrzi álmodat!”
Cleót furcsa érzés kerítette hatalmába, a szívéig hatolt ez a néhány sor, és egyúttal eszébe juttatta édesanyja hálával és fájdalommal teli arcát, amikor a nevelőanyjáról beszélt.
Nyárhoz képest szokatlanul hideg szél söpört végig a temetőn, felkapva néhány lehullott falevelet és virágszirmot. Cleo megpróbálta kidörzsölni a szemébe ment porszemet, de csak azt érte el vele, hogy az még jobban szúrta. A néhány másodpercig tartó elszánt küzdelem után végre enyhülni kezdett a fájdalom, újra visszanyerte a látását, de egy kis ideig még káprázott a szeme, és úgy tűnt, hogy ismét aranysárga fényárban úszik a temető.
Hideg borzongás futott végig a gerincén, a tarkóján érezte, hogy valaki figyeli őt, de nem tudta volna megmondani, miért gondolja így. Kősziklaként állt a sír mellett, és szinte meg sem moccant.

Már megint béklyójába zárta a félelem, de csak akkor hullottak földre a testét gúzsba kötő láthatatlan kötelek, amikor egy meleg és gyengéd kéz szorította meg a vállát.