Más, mint a többi 2. – A bosszú hálójában – 2. Otthon, édes otthon

Két évvel ezelőtt, amikor Cleót egyik napról a másikra betuszkolták egy taxiba, és elküldték Blackwoodba tanulni, még tátott szájjal bámult ki az autó ablakán az elsuhanó, meseszép tájat, a föléje tornyosuló felhőkarcolókat és a kéken csillogó folyókat figyelve. Minden annyira más volt számára, annyira újszerű, hiszen Liliomvölgyet egész életében csak egyszer hagyhatta el: amikor egy évig kint éltek Franciaországban Randolph munkája miatt. Akárhányszor elutaztak Richwoodék, őt mindig Bernardo és Clotilda gondjaira bízták, és sohasem vitték magukkal hosszabb nyaralásra. Most azonban Cleót cseppet sem érdekelték az egymást váltó gyönyörű vidékek, a nagyobb városok és a falvak. Attól a perctől fogva, hogy beszállt az autóba, magabiztossága egyik pillanatról a másikra megcsappant.

Jól tudta, hogy ha választ akar kapni, mindenképpen meg kellene találnia az édesanyját. De mégis hogyan? Hogyan vegye fel vele a kapcsolatot, ha még azt sem tudja, merre lehet, mi lett vele. Börtönben van, vagy már azóta el is tűnt a városból? Hiába próbálja majd megkérdezni Richwoodékat, hazudni fognak, mint mindig, sőt, ha megneszelik, mire készül, akkor lőttek a tervének. Aki az útjukba áll, kegyetlenül félreállítják. Nem válogatnak az eszközökben, hiszen még a rendőrséget is képesek voltak belevonni az egészbe, csakhogy az édesanyjától megszabaduljanak. De ha ezt megtették, akkor…

… akkor mi van ha, Bernardo korai elhalálozásához is közük volt? Cleo ereiben megfagyott a vér a gondolatra.
– Az nem lehet – suttogta megsemmisülten.
Két éve, azon az augusztusi napon is megfordult ugyanez a fejében, de csak keserű bánata mondatta ki vele az akkor még alaptalan rágalmat. Most azonban egészen biztos volt igazában. Jeges félelemhullám söpört végig rajta, amikor elképzelte, hogyan vetnek véget Elenáék Bernardo életének.
Úgy érezte magát, mintha valaki egy nagy törlőronggyal leseperte volna az eldugott emlékeire rátelepedett több centis porréteget.
– Természetes halállal, mi? – horkant fel Cleo, és gyorsan eltűntette a szeméből éppen kigördülő könnycseppjeit.
Bernardo majd’ kicsattant az egészségtől, tele volt energiával, mégis hogyan halhatott meg egyik napról a másikra természetes halállal? Ugyan már! Egy újabb hazugság, újabb színjáték. De mégis, hogy voltak képesek ilyen messzire elmenni? Mi vezetett odáig, hogy el kellett venniük egy ember életét?

Cleo úgy érezte, mintha több ezer tű szurkálná a szívét. Iszonyúan dühös volt, égett benne a bosszúvágy, de visszatartotta valami, és ez a valami nem volt más, mint a félelem. Bernardo akármivel is akart keresztbe tenni Richwoodéknak, nem volt elég óvatos, és ezért a lépésért a saját életével fizetett. De mi? Mi volt az, amivel így magára haragította Elenáékat?
Egyre szaporábban vette a levegőt, miközben agytekervényei lázasan dolgoztak. Emlékezett rá, hogy Lizzyvel a temetés napján vitába keveredett, és a lány valamilyen neki címzett levélről beszélt, amit nevelőszülei – elmondása szerint – meg is semmisítettek, mielőtt az eljutott volna hozzá. Erről lenne szó? Ezért ölték meg?
Túl sok volt a kérdés és túl kevés (szinte semmi) a nyom. Sokkal nehezebb lesz ez az egész, mint ahogy azt gondolta. Ha bármit is tenni akar, mindent észrevétlenül kell csinálnia, különben ki tudja, lehet, hogy ő lesz a következő, akit eltesznek láb alól.
A combján pihentetett kezei ökölbe szorultak a gondolatra.

A sok és hirtelen jött információval megtelt agya fejfájás formájában jelezte Cleónak, hogy most már pihenjen, ő pedig engedve az egyre nehezedő szemhéjainak elszenderedett, és csak két óra múlva ébredt fel, amikor a taxisofőr kedvesen hátrafordult hozzá:
– Hamarosan megérkezünk a célállomáshoz.
– Köszönöm, hogy szólt – biccentett kissé álmosan Cleo, és kinézett az ablakon.
Ismerősnek tűntek neki a hatalmas bérházak, a színes épületek, a zöld dombok tele fenyvesekkel, az üzletek, az emberek, meg persze a szokásos dugók és a dudák egymást túlharsogó hangja. Kétsége sem volt afelől, hogy megérkezett Liliomvölgybe.

A taxi lassan lefékezett az egyik piros lámpánál, így Cleo jobban szemügyre tudta venni, pontosan hol járnak. Mosolyogva vette észre, hogy közvetlenül amellett a szupermarket mellett álltak meg, ahová annyiszor elküldték őt mindenféle csip-csup és nélkülözhető dolgokért. Az előbbi vidámság egyből eltűnt az arcáról, amikor megpillantotta a bolt előtt nevetgélő Clotildát egy ismeretlen férfi társaságában, akivel aztán a cseléd heves csókcsatába bonyolódott.
Cleo megütközve nézte a jelenetet, és azon kezdett el töprengeni, vajon mi történt Clotilda és a korábbi nagy szerelme között, hogy most egy másik férfi karjaiban vigasztalódik.
A lámpa zöldre váltott, a taxi pedig elindult éppúgy, ahogy Cleo fejében is útnak indult egy gondolat. Mi van, ha a cseléd is benne volt ebben az egészben? Mi van, ha ő is csak színészkedett, úgy tett, mint aki semmiről sem tud, de közben végig asszisztált Elenáéknak? Eggyel több, vagy kevesebb, az nem számít. Bárki, aki ártott a szeretteinek és neki, meg fog fizetni mindenért.

– Megérkeztünk – jelentette be vidáman a taxisofőr egy-két perc elteltével.
Cleo ijedten rezzent össze a férfi hangjára. Úgy elmerült gondolataiban, hogy csak egy kis idő múltán vette észre, az autó ismét álló helyzetben van. Megköszönte és kifizette a fuvart, majd miután a két bőröndje is előkerült a csomagtartóból, és a sárga jármű elhajtott, vonakodva elindult a rég nem látott Richwood rezidencia felé.
– Otthon, édes otthon – motyogta kelletlenül.
Kívülről a ház, mit sem változott azóta, mióta utoljára járt itt. De ugyanez elmondható volt az udvarról is.  Rendezettsége és ápoltsága láttán senki sem tudta volna megmondani, hogy a pár éve elhunyt Bernardo Cole helyett már más látja el a kertészi teendőket. A sövények egytől-egyig le voltak nyírva, a virágok csak úgy pompáztak, és dudvának sem volt nyoma. Az új kertész éppolyan precízen és alaposan dolgozott, mint egykoron Bernardo.

Cleo mielőtt újabb lépéssel megközelítette volna a házat, időhúzás gyanánt végigjáratta szemét a környező épületeken is, és csodálkozással konstatálta, hogy a jobb oldali szomszédházat időközben elbontották, helyére pedig újat emeltek. Egyik ámulatából a másikba esett, amikor lassan tudatosult benne, hogy a feljárón egy számára teljesen idegen, ezüst autó parkol. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, vajon mivel sikerült Elenának rávennie Randolph-ot, hogy lecserélje második legnagyobb szerelmét, vagyis a régi, fekete kocsiját erre a nagyszerű járgányra. Lehet, hogy fordult a kocka, és Elena végleg átvette a hatalmat a családban? Mi lett Lizzyből? Megváltozott volna azóta, vagy a nyáron egy újabb Elena hasonmással kell majd szembenéznie?
Annyi kérdés foglalkoztatta, hajtotta a kíváncsisága, és már cseppet sem ódzkodott attól, hogy belépjen a Richwood házba. Vett egy nagy levegőt, megragadta a bőröndjeit, és elindult a bejárati ajtó felé.

Az autó után azt hitte, nem érheti újabb meglepetés, de miután belépett a házba, leesett az álla. Új padló, új tapéta, új függönyök, új bútorok.
– Hol vagyok én? – tette fel magának a kérdést, s ezzel egyidőben átfutott agyán az a gondolat, hogy talán elköltöztek innen Richwoodék, neki pedig erről egyáltalán nem szóltak. Rögtön elvetette ezt a képtelen ötletet, mihelyst megpillantotta a telefonasztalon a „mintacsaládról” készült fotót, így Cleo csak egyetlen épkézláb magyarázatot talált arra, hogyan és miből tudták felújítani a lakást nevelőszülei: bankot raboltak.
S bár a felvetés még pár napja nevetségesnek hangzott volna, mostanra azonban már teljességgel elképzelhetőnek tartotta. A gyilkosság és a hamis vád mellé ez a bűncselekmény passzolt a legjobban. Ahhoz azonban már egyáltalán nem volt kedve, hogy kitalálja, mi célból foszthatták ki a bankot, ha Randolph annyit keres egy évben, mint egy tanár egész életében.

Letette az esernyőtartóhoz a két bőröndjét, és felfedező útra indult. Elsőként a nappalit vette célba, és újfent csak elámult, amikor belépve a szobába, nem a megszokott világosbarna szín fogadta. A helyiség minden zegzugát bejárta, alaposan szemügyre vette a legújabb holmikat, a különféle dísztárgyakat, végül azonban a falra akasztott családi portrénál állapodott meg, ahonnan egy jó darabig nem tudott elmozdulni.

Ha ránéz valaki erre a képre, rögtön azt állapítja meg, hogy a fotóalanyok egytől-egyig boldogok. Cleo azonban egészen máshogy érzett a portréval kapcsolatban, ő átlátott a három Richwood hamis mosolyán. Minél tovább bámulta a tökéletes famíliát ábrázoló képet, annál erősebb émelygés fogta el, és közben azon tűnődött, vajon hol lehetnek most a drága nevelőszülei.

***

Elena és Randolph Cleótól nem is olyan messze, a fürdőszobai jacuzziban romantikázott, nem is sejtve, hogy a mai napon ismételten kibővült a család. Turbékolásuknak végül a pulton heverő mobiltelefon csörgése vetett véget.
– Hagyd csak! Most nem vagyunk elérhetők – búgta Elena fülébe Randolph, és szorosan átölelte nejét, nehogy eszébe jusson egy nem is olyan fontos hívás miatt félbeszakítani együttlétüket.
– Nem, drágám! Mára elég volt – jelentette ki szigorúan. – Egész nap erre a hívásra vártam.
Lerázta magáról Randolph kezeit, kikászálódott a jacuzziból, és elindult a telefonért, miközben gyorsan rácsavarta meztelen testére törölközőjét.

– Ez egyáltalán nem fair – fakadt ki Randolph csalódottan. – Az utóbbi hetekben alig volt egymásra időnk, folyton teszel-veszel, intézkedsz, aztán persze estére teljesen elfáradsz. Most végre, amikor együtt lehetnénk egy kicsit, megint közbe jön valami. Nem lehetne…
– Igen, tessék? – szólt bele a telefonba Elena, nem törődve férje panaszkodásával. – Igen, én vagyok. Tényleg? Ez nagyszerű. Akkor még ma elmegyek érte. Igen. Köszönöm, hogy hívott. Viszonthallásra!
– Ki volt az? – érdeklődött Randolph.
– A gyógyszertárból kerestek, hogy megérkezett végre az a kenőcs, amit még májusban rendeltem meg.
– Még egy? – nyögött fel. – De hiszen már alig látszik a heg.

Elena megpördült a tengelye körül, és mikor pillantásuk találkozott, Randolph azonnal lesütötte szemét.
– Én azt akarom, hogy egyáltalán ne látszódjon! El akarom tüntetni addigra, akár egy újabb, drága krémmel, akár egy kilónyi alapozóval. És nem, még mindig nem áll szándékomban kés alá feküdni emiatt! – előzte meg férje közbeszúrását. – Nem kellene már két éve ezzel szenvednem, ha akkor férfiként viselkedsz. Miattad történt ez az egész – sziszegte összeszorított fogakkal, miközben kezével alkarját simogatta.
Randolph megütközve nézett feleségére.
– Miattam? Te akartad felgyújtani Rose házát.
– Mit gondolsz miért vittelek magammal? Hogy aztán valami hülye ürüggyel ott maradj a kocsinál? – fakadt ki Elena felháborodva. – Amikor azt mondtad, rám számíthatsz, az azt jelentette, hogy drágám, csináld egyedül, addig én itt megvárlak?
Bár Randolph nyelve hegyén már ott volt a válasz, de nem merte folytatni a vitát, hiszen tudta, úgyis ő maradna alul, akár igaza van, akár nem.
– Aki tűzzel játszik, az hamar megégeti magát – motyogta magának, mialatt kezével apró köröket írt le a vízben.

Amíg Randolph a vízzel játszadozott, Elena pillanatok alatt megtörölközött, és magára kapta ruháit – férje nem kisebb bánatára.
– Hé, már nem jössz vissza? Tudod… hogy folytassuk, amit abbahagytunk – bökte ki csábító mosollyal az arcán.
– Mondtam, hogy mára ennyi volt – zárta le a témát Elena, majd gyorsan megigazította sminkjét és frizuráját a tükörben. – Különben is, csak azért csábítottalak be a fürdőbe, hogy Lizzy és a barátja felosonhasson az emeletre.

Randolph döbbenten meredt sunyin mosolygó feleségére.
– Micsoda? Nem, nem, Elena! Megmondtam, hogy ide fiú nem teheti be a lábát, amíg a lányunk be nem tölti legalább a tizenhatot! – fortyant fel.
– Itt már rég nem te diktálod a szabályokat, drágám. Különben is, ilyen a szerelem! Mit lehet tenni ellene? – vonta meg a vállát. – Egyébként látod, pont emiatt titkolózik előtted, és ezért fordul hozzám, mert tudja, hogy én más vagyok, mint a legtöbb szülő. Nem vagyok olyan szigorú és konzervatív, mint te. Ez már egy más világ, szívem. Te folyton üzleti úton vagy, hazajössz egy-két napra, esetleg egy hétre, abban a kis időben pedig vajmi keveset foglalkozol a lányoddal, hiszen csak rám vágysz, be akarod pótolni az összes napot, amíg távol voltál.
Elena belepillantott a tükörbe, hogy megkeresse benne férje pillantását, de Randolph nem figyelt rá. Meredten bámulta a vízfelszínt, és mély hallgatásba burkolózott.
Elena arca mosolyra rándult. Telibe talált.

***

Cleo a nappali után a konyhába sétált át, de ott nem érte akkora meglepetés, mint az előző szobában, ugyanis ez a helyiség szinte ugyanolyan maradt, mint volt. Leszámítva persze az új burkolatot, a tapétát, és néhány új festményt a falon. Nem akart több időt fecsérelni a konyhára, kíváncsi volt a lakás többi részére is, főként a saját szobájára. Nem fűzött hozzá nagy reményeket, hogy azt is átalakították, sőt szinte biztos volt benne, hogy egy ujjal sem nyúltak a szobájához, és ugyanazok a bútorok fogadják majd, mint régen. Titkon persze reménykedett benne, hogy ezúttal téved.
Dübörgés és kiabálás zökkentette ki mélázásából, ő pedig gyorsan odalapult az étkezőasztal mögötti falhoz, mivel nem akarta még jobban felborzolni a kedélyeket azzal, hogy hirtelen előugrik egy felkiáltással: amúgy megjöttem. Így hát, csendben próbálta megvárni, míg elül a kitörni készülő vihar.

– Tudod mit, Blake? Elizabeth Amelia Richwoodot senki sem dobhatja! Én szakítok veled, hallod, Carett? – üvöltötte a srácnak, miközben sebesen trappolt utána, és vadul rázta felé mutatóujját.
– Tőlem – vonta meg a vállát a fiú, és nem törődve a hisztérikusan ordítozó Lizzyvel, elindult a bejárati ajtó felé.
A lány azonban láthatóan nehezen viselte, hogy így kikosarazták, és csak még jobban felbőszítette őt Blake flegmasága.

Az egy pillanatra beálló néma csend rosszat sejtetett a sráccal, és mielőtt végleg kilépett volna a Richwood ház ajtaján, még egyszer utoljára hátrapillantott Lizzyre, akinek ökölbe szorult kezei figyelmeztették a fiút, újabb, minden eddiginél nagyobb dühkitörésre számíthat. Blake szemeiben félelem csillant, és mikor újra megszólalt, hangja remegett.
– Figyelj, nekem ez nem megy! Mondtam már, hogy ennél több szabadságra van szükségem… Amikor veled vagyok, néha úgy érzem, megfojtasz… – mentegetőzött, és közben megpróbálta kitapogatni a kilincset a háta mögött. – Biztosan találsz mást, aki…
– Elég! Tűnj ki a házból, Carett! Takarodj innen! – förmedt rá Lizzy, és megindult a srác felé, de mire kettőt pislogott, már hűlt helyét találta Blake-nek.

Cleo egy pillanatig azt hitte, mostohatestvére sírva rogy majd össze a földön, de egy árva jelét sem mutatta annak, hogy hamarosan könnyekben fog kitörni, amiért szakítottak vele, és megalázták. Egyet biztosan tudott, s bár külsőleg teljesen más lett a lány, még mindig ugyanaz a Lizzy volt belülről.
– Lizzy, drágám, jól vagy? – rohant oda hozzá Elena, aki mintha a semmiből bukkant volna elő.
– Tudtam, hogy ez lesz. Megmondtam előre.
Kihasználva az alkalmat, hogy Elena és Lizzy háttal álltak neki, Cleo még jobban kidugta a fejét, hogy megnézze, honnan jött a hang. Csak egy másodpercre, de látta, hogy nevelőapja arca megfeszül a szomorúsággal vegyes dühtől, ezután se szó, se beszéd megfordult, és visszacsoszogott a fürdőszobába, hogy a gyorsan magára kapott fürdőköpenyét rendes ruhára cserélje át.

– Semmi bajom – felelte Lizzy, hangja azonban nem erről árulkodott.
Elena mosollyal nyugtázta lánya válaszát, észre sem vette, hogy nem mond igazat, és igenis baj van. Pedig látszott az arcán, hogy nagy szüksége lenne most az édesanyjára.
– Örülök, hogy minden rendben. Tudod, hogy sok hal úszkál még a tengerben. Ez csak egy kis küsz volt – legyintett Elena. Cleo pedig azon kezdett el agyalni, mi a fene lehet az a küsz. – Hidd el, következőleg egy cápa akad a horgodra – bólintott elégedetten, és ezzel lezártnak tekintette Lizzy vigasztalását. – Nekem még el kell ugranom a patikába. Kell neked onnan valami?

– Ha van, akkor gyógyszer a szívemre – motyogta magának.
– Tessék? – nézett rá Elena.
Cleo viszont tökéletesen hallotta, mit mondott mostohatestvére. Beletelt néhány másodpercbe, mire tudatosult benne, hogy igazából sajnálja Lizzyt.
– Nem kell semmi – vágta rá azonnal, majd morogva hozzátette. – Talán egy jó nagy tapasz, amivel magamhoz ragaszthatom a fiúkat. Mindegy, felmentem a szobámba.
– Elena, megtennéd, hogy hozol nekem fejfájás-csillapítót? – lépett ki Randolph a fürdőszoba ajtaján.
– Csak nem fáj?
– Nem, de szerintem a következő napokban biztosan fog. Elővigyázatos vagyok – magyarázta Randolph.

– Hé! – kiáltott fel hirtelen Elena, és az ajtó felé mutatott. – Elköltözik innen valaki?
Cleo arca grimaszba torzult, amikor rájött, hogy Elena a két bőröndjére figyelt fel. Kellett neki otthagynia azokat az esernyőtartónál.
– Nem az enyém – fordult vissza a lépcsőről Lizzy.
– Randolph, csak nem el akarsz hagyni engem? Ha így van, legalább ne ilyen feltűnően tedd! – tárta szét a karját Elena.
– Ugyan drágám, miért tennék ilyet? Boldog, felhőtlen kapcsolatban élünk – felelte kissé gúnyosan, de a felesége nem figyelt fel az epés megjegyzésre.
– Akkor mégis kié ez a két bőrönd?
– Az enyém – motyogta Cleo, és kelletlenül előlépett rejtekéből.