Más, mint a többi 2. – A bosszú hálójában – 17. Kegyelemdöfés

Cleo körül megfagyott a levegő, de csak egy másodpercre, amíg rá nem jött, hogy szükségtelen sorra vennie az összes lehetséges menekülési útvonalat és alternatívát, mert ez a valahonnan nagyon ismerős, lágy hang semmiképpen sem tartozhat Annabellhez. Meg sem lepődött, amikor meggyőződve elméletéről oldalra fordította a fejét, és meglátta a rikító vöröses hajú Filomenát.
– Megijesztett – mondta szemrehányóan Cleo, és érezte, hogy kezdeti vidámsága egyből tovaszáll a boszorkány felbukkanásával.
– Nem állt szándékomban rád hozni a frászt.
– Akkor miért van itt? – Hiába próbálkozott, egy csepp kedvességet sem tudott a hangjába erőltetni, pedig hálásnak kellett volna lennie a nőnek, hogy érkezése napján megmentette attól az Árny boszorkától.
– Hogy megvédjelek – jelentette ki Filomena, mintha ez magától értetődő volna. – És persze, hogy rajtad tartsam a szemem.
Cleo felnézett a nőre. Látszott, hogy komolyan gondolja, amit mond. Ruhája legalábbis arról árulkodott, hogy ő is ott szándékozik lenni Richwoodék második esküvőjén.

– Azt hittem, be akar szervezni, vagy mi a szösz.
– Hé, mondtam, hogyha nem akarod, mi nem kényszerítünk rá, hogy csatlakozz – rázta meg rosszallóan a fejét Filomena. – Nem vagyunk olyanok, mint az Árnyak. Ők akkor is átállítanak a saját oldalukra, ha akarod, ha nem. Ha egyik félhez sem akarsz tartozni, én segíthetek abban, hogy ez így maradjon. Ezért vagyok itt.
– Azt akarja mondani, hogy ennyi ember között sem vagyok most biztonságban? – Cleo jelen pillanatban képtelen ötletnek találta a sötét boszorka felbukkanását. – Miért próbálkozna Annabell tömegben?
– Egyszer már megtette. Csütörtökön, amikor a parkban voltál – tette hozzá komoran Filomena, amikor meglátta a lány értetlen tekintetét.

– Honnan tud róla?
– Mit gondolsz, miért ért véget a hallucinációd?
– Követett engem? – kérdezte kissé felháborodottan Cleo, és belül megint érezte, hogy talán nem így kellett volna reagálnia, és inkább meg kellett volna köszönnie, hogy egész végig vigyázott rá a boszorkány.
Filomena szoknyája hangosan susogott, miközben átkeltek az úttesten. Mereven előrenézett, mintha nagyon koncentrálna valamire, aztán megvonta a vállát.
– Igen, rajtad tartottam a szememet. És lám, milyen jól tettem!
– Akkor a sikátorban miért nem segített?
– Azt a fickót minek neveznéd, ha nem segítségnek? – kérdezte csípőre tett kézzel a nő, és rosszalló pillantást vetett a lányra. Minden bizonnyal már neki is kezdett elege lenni belőle, hogy még egy halk köszönöm sem hagyta el Cleo száját, amióta mellé szegődött beszélgetőtársnak.
– És miért nem maga jelent meg? Miért rejtőzött el?

– Te mindig ennyit kérdezel? – forgatta meg a szemét. – Ha tudni akarod, rajtam kívül Annabell is ott ólálkodott a környéken. Ő intézte úgy, hogy megtámadjanak téged. Valószínűleg arra számított, hogy így majd megtörsz, és könnyebben rá tud venni, hogy állj az ő oldalára. Mivel nem akartalak magadra hagyni, odaküldtem azt a fickót, én pedig Annabell után eredtem, de megint meglógott előlem. Ma már nem úszhatja meg. Ha vele végeztem, egy Árny boszorkány sem fog zaklatni többé.
Cleo fülét megütötte az utolsó mondat.
– Hogyhogy? – kérdezte. Nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy végre békén hagyják, és arra koncentrálhasson, amire szeretne: Elenáék leleplezésére.
– Ez náluk egy szabály, egy törvény, vagy nem is tudom, minek nevezzem – fogott bele a magyarázatba Filomena. Mintha ő is egy fokkal lelkesebben állt volna már Cleóhoz, tekintve, hogy a lány is igyekezett visszavenni már-már számon kérőnek tűnő stílusából. – A lényeg, hogy aki talál egy tanácstalant, annak a feladata, hogy elfogja, és átállítsa a sötét oldalra. Az első pillanattól fogva kialakul köztetek egy kötelék, így nagyon könnyen rád tud bukkanni. Az egyetlen menedék, ahol biztonságban vagy, és sehogy sem férhet hozzád, az az hely, amit az otthonodnak tekintesz, ahová mindig hazatérhetsz.

– Richwoodék? Náluk nem érhet el engem? – kérdezett vissza Cleo.
– Igen – bólintott Filomena. – Teszem azt, ha most megjelenne a nagymamád, és azt mondaná, magához vesz, nála laknál, akkor az jelentené a védett helyet. Ott nem teheti rád a kezét Annabell. Ehhez persze kell egy bizonyos idő, sohasem egyik pillanatról a másikra történik ez az egész. Tulajdonképpen ezt a dolgot úgy kell elképzelni, mintha ő egy vadász lenne, te pedig a zsákmánya. Ha a vadász meghal, szabad vagy. Feltéve, ha csak egy Árny szemelt ki téged, ha többen voltak ott, az úgy nevezett felfedezés pillanatában, akkor természetesen nem elég, ha az egyik meghal. De a te esetedben nem kell ettől tartani.
– Szuper, akkor már csak el kellene őt intézni – húzta el a száját Cleo, mintha az olyan egyszerű lenne. Nem igazán reménykedett benne, hogy Filomenának sikerülni fog megszabadulni Annabelltől, ugyanis emlékezett még rá, mit mondott neki a boszorkány játszótéren: „Sikerült egy időre ártalmatlanná tennem, de közel sem vagyok olyan erős, mint ő.”
– Hé, ennél azért kicsit lelkesebben, elvégre elsősorban neked próbálok segíteni – pirított rá ingerülten Filomena.

– Bocsánat. Igaza van, csak annyira bosszant, hogy minden emiatt a rohadt boszorkányság miatt van!
– Halkabban, ha megkérhetlek – csitította a nő, és előre mutatott az előttük haladó idős házaspárra. – Nem hiányzik, hogy az öreg George bácsi és Martha néni megtudja, hogy mik vagyunk.
Cleo megrántotta a vállát.
– Nem érdekel. Semmi másra nem jó az erőm, csak arra, hogy bajt hozzon rám. Nem tehetem ki a lábam abból a házból, ahol az állítólagos családom a puszta pillantásával is képes lenne megölni, mert akkor átállíthatnak a sötét oldalra, és nem lehetek akármikor dühös, szomorú, vagy rettentően vidám, mert akkor minden a feje tetejére áll, és akkor száz százalék, hogy Elenáék nevelőotthonba dugnak – darálta mérgesen.
– Azt nem tehetik meg!
– Meg fogják. Tudják, mi vagyok, és már meg is fenyegettek, hogyha még egyszer használom az erőmet, akkor le is út, fel is út – tárta szét a karját Cleo. – De egyszerűen képtelen vagyok kordában tartani. Ha tehetném, megszabadulnék ettől az egésztől. Nincs valami varázsige, vagy valami kotyvalék, amitől újra normális, hétköznapi lány lehetek?

Reménykedve pillantott a boszorkányra, és közben azért imádkozott, hogy ne csak erre az Árny boszis problémára legyen megoldás. Egyből lelohadt kezdeti lelkesedése, amint rápillantott a fejét rázó nőre.
– Sajnos nincs, de mint már azt a találkozásunkkor is mondtam, nagyon szívesen segítek neked, és megtanítalak rá, hogyan uralkodj magadon. Amit most egyelőre jelen pillanatban tudnod kell, hogy a düh a legerősebb érzelem, amitől elszabadulhat az erőd, a félelem pedig elnyomja a képességed.
– Tehát mindig gondoljak valami félelmetesre, ha úgy érzem, hogy kezdek nagyon bepipulni?
– Valami olyasmi, de ez nem ilyen egyszerű – sietett leszögezni Filomena. – Mint említettem, minden hátsó szándék, vagy apró betűs szerződés nélkül segítek neked, persze ha szeretnéd, és továbbra is kitartasz a döntésed mellett, miszerint nem szeretnél se Árny, se Fény boszi lenni.
– Nem akarok, és igen, nagyon örül… – Torkára forrott a szó, és kíváncsian nyújtogatni kezdte a nyakát, miért állt meg hirtelen a násznép, és mi a meglepődött sutyorgásuk tárgya. – Bocsánat, meg kell néznem, mi történt.

Gyorsan átfurakodott a tömegen nem törődve a rosszalló pillantásokkal és a csípős megjegyzésekkel, milyen udvariatlan, hogy még elnézést sem képes kérni a tolakodásért. Nem volt nehéz megtalálnia Randolph-ot és Lizzyt. Egy hídon álltak, és elképedve bámultak valamit. Cleo felsietett hozzájuk, és már értette, hogy mi okozta az ünneplők döbbenetét: a munkája gyümölcse.
– Apu, biztos, hogy jó helyen járunk? – nézett fel aggódva Lizzy az apjára.
Hiába reménykedett a lány, hogy esetleg elnézték a „házszámot”, Cleo biztos volt benne, hogy a megfelelő helyen járnak.
– Ízléstelen – suttogta valaki a háta mögött pontosan kimondva mindenkinek a gondolatát.

Sárga szőnyeg vezetett a kék virágokkal díszített esküvői boltívhez, két oldalt pedig ugyancsak sárga szívecskés lufik libegtek a szélben. Olcsónak és nem túl kényelmesnek kinéző piszkos rózsaszín székek vették körbe a ceremónia helyszínét. Jobb oldalt egy ideiglenesen felállított kis pavilon alatt cukormázas (nem jutott más szó Cleónak az eszébe) székecskék, mosolygós léggömbök, valamint két lufis terítővel lefedett svédasztal és két italbár várta az éhes és szomjas vendégeket.
– Üdvözlöm önöket! – sietett az érkezők elé Abby egy csíptetős mappát a mellkasához szorítva. – Abby vagyok, az esküvőszervező. A szertartás kettő órakor kezdődik, addig elfoglalhatják helyeiket, vagy bátran fogyaszthatnak ételt-italt onnan a svédasztalokról. Kérem, érezzék jól magukat!
A tömeg újabb sutyorgások közepette megindult. Az egyik fele azonnal az italpult felé vette az irányt, míg a másik fele komótosan megindult az ülőalkalmatosságok irányába. Az egyik fekete hajú hölgyemény, aki vélhetőleg az egyik liliomvölgyi újságtól jött, nyelve hegyét kinyújtva, szorgalmasan jegyzetelgetett a magával hozott kis füzetébe, aztán ő is útra kelt, hogy terepszemlét tartson.

Randolph megbízta a lányokat azzal, hogy folytassák azt a munkájukat, amit már odahaza is elkezdtek, ő pedig addig félrevonta Abbyt. Nem lehetett hallani, miről beszélgettek, de a vőlegény heves gesztikulációjából és nem éppen vidám arckifejezéséből ítélve, úgy tűnt, magyarázatot követel a kissé megszeppent esküvőszervezőtől a rémes dekoráció miatt. A nő tanácstalanul széttárta a karját, mondott még pár lelkes szót, de Randolph-ot ez már nem igazán érdekelte, megindult az italpult felé, miközben nem túl kedvesen tudtára adta a közelében ólálkodó fotósnak, hogy most egyáltalán nem kér magáról fényképet.
– Pocsék ízlése van anyádnak – jegyezte meg Cleo rá sem nézve mostohatestvérére.
– Ó, igen? Én inkább… Noah! – kiáltott fel hirtelen a lány, amikor megpillantotta a feléje közeledő fiút.

– Sziasztok! Jesszusom! Azt hittem, itt esküvő lesz, nem pedig egy születésnapi buli – viccelődött Noah, és rávigyorgott Cleóra. – Jobban nézett ki tegnap, amikor még csak a székek voltak itt. Köszönök nagyapának, aztán foglalok nektek elöl helyet.
– Rendben – felelte a lány mosolyogva.
– Hiába csorgatod utána a nyálad – szólt Lizzy, miután hallótávolságon kívül tudta a fiút -, úgysem lehet a tiéd. Miből gondolod, hogy téged választ, amikor megkaphat engem?
– Majd meglátjuk.
Nem kívánt többet szólni a lányhoz, inkább az éppen érkező vendégek elé sietett, és ahogy otthon, itt is útba igazította őket. Valójában teljesen felesleges volt kettejüknek ott szobroznia a híd lábánál, hiszen már-már csodának számított, ha minden ötödik percben betoppant egy újabb meghívott. Ha valaki egy pillanatig is aggódott amiatt, hogy nem marad hely számára, annak most nagy kő eshetett le a szívéről, hiszen kedvére válogathatott a székek között.

Cleo nagy örömére megjelentek olyan vendégek is, akik eredetileg nem szerepeltek Richwoodék listáján, és csak neki köszönhetően kaptak meghívást erre az alkalomra. Betoppant ide a sarki kisbolt tulajdonosa, a villanyszerelő, az öreg, nyugdíjaztatott postás a szomszéd utcából, és még jó pár ember, akik nem csak nem éppen alkalminak mondható ruhájukkal hívták fel magukra a figyelmet, hanem a kissé zajos viselkedésükkel is.
– Az ott a suli egyik takarítónője? – hüledezett Lizzy.
– Úgy tűnik, de nem illik másra ujjal mutogatni. Erre nem tanítottak meg?
A lány mérgesen felhúzta az orrát, és hátat fordított Cleónak.
– Ó, fogd be! Inkább fogadd a vendégeket, én mentem leülni.
Cleo az éppen közeledőkre pillantott, és gonosz félmosolyra húzta a száját. Hát eljöttek, gondolta.
– Miért én? Ők a te barátaid.

Lizzy megpördült a tengelye körül, és majdnem elvesztette az egyensúlyát a magas sarkújában, de még az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia, hogy meglepetésében a földön találja magát.
– Mi a…? Tim, Roy, Kyle, ti meg mit kerestek itt?
A három srác arckifejezése, amint megpillantották a lányt, egyből átváltott „a hát hol a csudában vagyunk?”-ból „ja, jó helyen járunk” grimaszba. Egyikük sem erőltette meg magát túlzottan, hogy elegánsan nézzen ki, még a hajukat sem voltak képesek megfésülni, és az izzadsággal keveredett dezodoros szagból ítélve, Cleo arra a következtetésre jutott, hogy a zuhanyzásról is lemondtak.
– Megkaptuk az üzenetedet, hogy anyádék megint házasodnak – szólalt meg az egyik fiú. – Nem is tudtam, hogy elváltak.

– Mert nem is! – tiltakozott egyből Lizzy. – Csak így erősítik meg újra… Állj, állj! Milyen üzenet?
– Hát azt, amit küldtél. Mondjuk, szólhattál volna hamarabb is, épp edzettünk a kondiban, de úgy döntöttünk a srácokkal, hogy nem hagyhatunk ki egy ilyen bulit, ahol egy halom kaja meg pia van.
Lizzy egyre inkább hamuszürkévé váló arcát még a rengeteg púder sem volt képes elfedni.
– Figyeljetek, nem küldtem nektek semmilyen üzenetet. Ne haragudjatok, de nem maradhattok, el kell innen mennetek, mert ha meglát…
– Hohó! – mordult fel az egyik barna hajú fiú, és heves integetésbe kezdett. – Eszünk ágában sincs elmenni. Ha attól félsz, hogy mindent felfalunk, nyugi, tudjuk kontrollálni magunkat. Ja, és Thea és a többiek is jönnek, csak kicsit később. Nem akarják végigseggelni ezt a papos izébigyós dolgot, szal majd később csatlakoznak. Ott kell leülni, ugye? Na, akkor gyerünk! Viszlát, Lizzy!

Cleo végig kuncogott, még akkor sem volt képes abbahagyni a vigyorgást, amikor Lizzy paprikapiros arccal megállt előtte, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy meg fogja ütni.
– Te voltál! Te hívtad meg őket! – sziszegte dühösen.
– Én? És ugyan mi okom lett volna rá? – pislogott Cleo Lizzy hangját utánozva.
– Ne hidd azt, hogy jobb vagy nálam, te kis dög.
– Én nem hiszem azt, Lizzy – rázta a fejét somolyogva. – Én tudom. Remélem, ezúttal is érzed a kettő közti különbséget. És ha most megbocsátasz…
Be sem fejezve mondatát, hátat fordított mostohatestvérének, és igyekezett tőle minél messzebb menni, amikor a lány utána rohant, elkapta a karját, és durván visszarántotta őt. Az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy akár egymás szempilláit is meg tudták volna számolni.
– Nem, nem bocsátok meg, és anyáék sem fognak neked.
– Miről beszélsz? – lépett hátrébb Cleo, de Lizzy megint visszahúzta magához.
– Nagyon is jól tudod, miről beszélek. – Gonosz fény villant a lány szemében. – Minden a te műved.
– Mi minden? – értetlenkedett tovább.

– Nagyon jól csinálod, kicsi Cleo, de ez nem lesz elég ahhoz, hogy anyáék végül ne penderítsenek ki otthonról. Tudom jól, hogy te címezted félre a meghívókat, belenyúltál Abby laptopjába, átírtad a megrendelést, ráadásul ezeket a senkiházikat is te hozattad ide.
Bár Lizzy a karját szorongatta, Cleo mégis úgy érezte, mintha a torkát fojtogatná. Nehezére esett már a levegővétel is.
– Honnan veszed ezt?
Gúnyos félmosoly jelent meg a lány szája sarkában, miközben fejével oldalra bökött, pontosan oda, ahol éppen Noah segített egy öreg nénit a helyére kísérni.
– Végig nekem dolgozott – előzte meg Cleo kérdését Lizzy. – Csak nem gondoltad, hogy komolyan érdekled őt? Mindvégig csak azért volt veled, hogy kiszedje belőled, mire készülsz. És lám, bejött a tervem, mert daloltál neki, mint a kismadár.

– Az… az nem lehet – lehelte megsemmisülten.
– Honnan máshonnan tudhatnám?
Cleo gyorsan végigpörgette agyában az összes lehetőséget, de nem talált egy ésszerű magyarázatot sem arra, miként szerezhetett tudomást ezekről Lizzy. Külön odafigyelt rá, hogy még a naplójába se tegyen említést arról, mire készül, mert bár mindig igyekezett rendesen elrejteni, félő volt, hogy a lány megtalálja, és beleolvas.
Nem akarta elhinni, egyszerűen képtelen volt ésszel felfogni, hogy Noah, akiben az elejétől fogva megbízott, és akinek elmondta ezt a titkot, így elárulta őt. Érezte, hogy valami ott belül megreped, és apró szilánkokra törik.
Szúrt a szeme, kapart a torka, mintha homokot nyelt volna. Ránézett a fiúra, az örökké vidám, angyali mosolyú fiúra, és egyszeriben görcsbe rándult a gyomra. Mindvégig hazudott neki, csak kihasználta… Ha észrevette volna a jeleket, ha nem homályosítja el a látását valami, ami mindig akkor szállt rá, amikor meglátta a fiút, akkor rájöhetett volna, hogy egyáltalán nem az, akinek hitte. Most, hogy belegondolt, az utóbbi időben elég sokszor látta Lizzyt és Noah-t együtt.
Undorodva kapta el a pillantását a fiúról.

– Látom, hiszel nekem – suttogta negédesen mostohatestvére.
Cleo érezte, hogy gyengült Lizzy szorítása, így gyorsan elrántotta a karját, és dörzsölni kezdte azon a ponton, ahol a lány körmei belevájtak a bőrébe.
– Ha rendes lennék, most hagynám, hogy békében visszavonulj nyalogatni a sebeidet, de sajnos nem vagyok jó kislány – gügyögött tovább Lizzy.
– Mit akarsz még? – sziszegte összeszorított fogakkal.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt jó móka veled harcolni, de most már belefáradtam. Azt akarom, hogy eltűnj otthonról. Ha magadtól nem mész el, nincs más választásom, minthogy elmondjam anyának, mit tettél.

– És tönkretennéd az esküvőjét?
– Arról már te gondoskodtál – felelte a lány. – Én csak magyarázatot adok neki arra, ki a felelős azért, hogy élete legszebb napja a legborzasztóbb lett.
Cleo szíve a torkában dobogott, miközben jeges borzongás futott végig rajta. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy nincs Lizzy birtokában semmilyen bizonyíték, amivel alá tudná támasztani az állítását. Ez az apró reménysugár azonban nem sokáig pislákolt benne. Elég volt csak ránéznie a lányra, rögtön eszébe jutottak a ma délelőtti szavai: „És te mikor tanulod meg végre, hogy sohasem nyerhetsz ellenem?” Ebben teljes mértékben igaza volt. Mindig ő győzött, akár hazudott, akár nem. Még el sem kezdődött a csata, amikor azt már rég elvesztette.
– Nem mered megtenni.
– Fogadjunk? – vonta fel vékony szemöldökét.

Paták dobogása hallatszott az utca végéről, amely minden egyes megtett méterrel hangosabb lett.
– Jön a menyasszony! – kukucskált át a kerítésen Abby, és gyorsan akcióba lendült.
Minden vendég figyelmét felhívta arra, hogy most már foglalják el a helyeiket, mert rövid időn belül kezdetét veszi a ceremónia. Elkapta Randolph zakóját, és finoman az esküvői boltív felé lökdöste, ahol már mosolyogva várta őt a pap. A nő rámordult még egyszer a fotósra és a videósra, és valamit odasúgott a fehér zongoránál ülő fickónak.
Cleo torkában egyre nagyobbra nőtt a gombóc. Lizzy után akart nyúlni, aki időközben elindult az anyja elé, de valaki közéjük lépett.

– Ha jól tudom, csak egy koszorúslány van – szólt Abby, és megragadva Cleo vállát, a székek felé kezdte el terelni. – Ülj le valahová, mert mindjárt kezdődik.
– De én… nekem még mondanom kell…
– Most nem, biztosan ráér majd az esküvő után is.
– Akkor már késő lesz – sóhajtotta csüggedten Cleo, ahogy egyre messzebb került a hídtól és a kerítéstől, amely mögött eltűnt Lizzy.