Más, mint a többi 2. – A bosszú hálójában – 13. Fekete Rózsa

Cleónak nem sok maradt meg a délelőttből.  Csak homályosan rémlettek neki részletek arról, mi történt azután, hogy kiléptek a sikátorból. Elena legalább harminc menyasszonyi ruhát felpróbált, majd Lizzynek és neki is néztek valami elegánsat az esküvőre, de igazság szerint, arra sem igazán emlékezett már, hogy végül melyik ruha mellett döntött. Lélekben teljesen máshol járt, agya folyton zakatolt, mert nem tudta kiverni a fejéből azt a nőt és Elena reakcióját. Hiába tagadta, hogy még életében nem látta őt, és nem tudja, miről beszél, Cleónak volt egy megérzése, hogy igenis tudja, és nevelőanyja rejteget valamit a múltjából.

– Rá kell jönnöm, mi az – mondta ki hangosan is a gondolatait.
Az étkezőasztal körül ülő családtagjai egyből rászegezték tekintetüket.
– Mire kell rájönnöd? – húzta össze a szemöldökét Elena.
– Arra, hogy mitől ilyen ropogós ez a csirke – vigyorodott el Cleo, és gyorsan a szájába lapátolt néhány krumplit.
– Kérdezd meg Clotildát, ha visszaért a nőgyógyásztól. Apropó, remélem, tudod, hogy ilyen esetekben, amikor nincs itt a cseléd, neked kell elmosogatnod.
– Értettem – morogta válaszképpen, és dühösen beledöfte villáját a húsba.

Az ebéd befejeztével mindenki szétszéledt. Egyedül Cleo maradt a helyiségben a koszos, zsíros edények halmazával együtt. Bár volt mosogatógép a Richwood házban, Elenának mániája volt, hogy legalább ebéd után a hagyományos módszerrel legyenek elmosva a tányérok.
Éppen a maradékok elrakásával volt elfoglalva, amikor csengettek. Hallotta, ahogy nyílik a nappali ajtaja, és Elena máris rohan, hogy beengedje a vendéget.
– Marina! Ezt a meglepetést! – kiáltott fel izgatottan.
– Szia! Rémes randin vagyok túl, gondoltam, benézek hozzád, hátha segítesz túltennem magam egy újabb csalódáson – sóhajtotta a nő szomorúan.
– Ez csak természetes!
– Annyira irigyellek téged. Randolph annyira csodálatos pasi. Másodszorra is elvesz téged, bezzeg engem még egyszer sem vezettek oltárhoz, és ha továbbra sem pártol mellém a szerencse, soha nem is fognak.
– Ó, jó, hogy eszembe juttattad! – csapta össze a tenyerét Elena, és a cipő kopogásából ítélve úgy tűnt, elszaladt valamiért. – Át akartam menni hozzád délután, hogy személyesen adjam át, de ha így alakult, tessék!

Cleo megengedte a csapot a konyhában, elnyomva az előszobából beszűrődő hangokat. Valahogy nem volt kíváncsi Marina katasztrofális szerelmi életének részleteire, sem pedig arra, hányféleképpen mondja el neki Elena vigasztalásként, hogy majd őrá is rátalál az igaz szerelem.
Már majdnem végzett a tányérok elmosásával, amikor valaki hisztérikusan és rettentő fülsértő módon felkiáltott. Abbahagyta a leveses tál súrolását, megtörölte a kezét, és kíváncsian kikukucskált, mi történhetett.
Elena egy gyűrött papírdarabot szorongatott a kezében, és a homlokára szorította a kezét, miközben olyasmit motyogott megsemmisülten, hogy „június-július”. Marina átölelte barátnőjét, és a fülébe súgott valamit, majd megindultak Cleo felé az étkezőbe. A lány nem volt rest, azonnal visszarohant a mosogatóhoz, és lélegzetvisszafojtva várta, mi kerekedik ki az egészből. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy Elena épp ebben a pillanatban szerzett tudomást a meghívón szereplő helytelen dátumról.

– Ne haragudj, hogy összegyűrtem a meghívódat – szipogta Elena, miközben Marina leültette őt az egyik székre.
– Ugyan már! – legyintett a barátnője. – Én is ugyanígy kiborultam volna ezen.
– Nem is tudom, mi lett volna, ha nem szólsz. Igazából még most sem tudom, mi legyen. Hogy nem vettem észre, te jó ég! Most mit csináljak, Marina? Ma adtuk fel a meghívókat! – Hangja egyre feljebb szökött, ahogy a páni félelem eluralkodott rajta.
– Megmondom, mi lesz.

Cleo kezéből majdnem kicsusszant a tál, amikor Marina hirtelen megjelent mellette. Zöld szeme kíváncsian mérte végig a lányt, ami persze nem volt meglepő, hiszen két éve nem látták egymást.
Marina semmit sem változott ez idő alatt. Most is szoros lófarokba kötötte szőke haját, arcának fakó színét rózsaszínes púderrel próbálta eltüntetni, és most is igen erős színeket használt sminkeléskor. Külsőre abszolút szépnek és csinosnak volt mondható, éppen ezért nem értette Cleo sem, hogy egy ilyen vonzó hölgy, hogy lehet még ennyi évesen is egyedülálló. Persze számos kapcsolata volt már az elmúlt években, de egyik sem bizonyult tartósnak, talán mert mindegyik férfi rájött arra, hogy nem minden a külső, és a felszín alatt egy igazi fekete özvegy szunnyad.
– Szépen megnőttél – állapította meg Marina, miután végzett a lány felmérésével. – Anyád most nincs túl jó passzban. Ki tudnál minket segíteni némi alkohollal? Egy üveg vörösbor tökéletesen megtenné.
– Ő csak a nevelőanyám – vetette oda hűvösen, majd megtörölte a kezét, és eleget tett a kérésnek.

Mivel Cleo semmiről sem akart lemaradni, és a mosatlan edények is vészesen fogytak, lassított a tempóján. Volt, hogy egy tányért percekig is súrolt, de volt olyan pohár is, amit már harmadszorra mosott át. Világ életében utálta ezt a házi munkát, szeretett rajta hamar túlesni, de most azt kívánta, bárcsak több szennyes volna.
Elena sopánkodása, percenkénti kiborulásai olyan örömmel és elégedettséggel töltötték el, amit már régóta nem érzett. Alig bírta visszafojtani a nevetését, és csak akkor hervadt le az arcáról a mosoly, és akkor kezdett el ő is nevelőanyjához hasonlóan aggódni, amikor elképzelése veszélybe került. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy minél előbb tartsák meg az esküvőt, repüljenek el Ibizára, ő pedig végre ki tudja deríteni az igazságot. De hogy hogyan, arra még maga sem tudta a választ.
Terve dugába dőlni látszott, amikor Elena néhány pohár vörösbor után már nem látta annyira kilátástalannak a helyzetét, és már épp készült felhívni a postát, hogy intézkedjen a meghívókkal kapcsolatban.
Ekkor már muszáj volt közbeszólnia.

– És mi lenne, ha ehhez a dátumhoz igazítva tartanátok meg az esküvőt? Nem hiszem, hogy olyan nagy ügy lenne egy hónappal előrébb hozni.  Nektek ez nem jelenthet gondot. Kérdezd meg Abbyt, hogy szerinte meg lehetne-e valósítani.
Elena szemöldöke a homloka közepéig szaladt, mintha elámult volna azon, hogy Cleo még mindig a konyhában van. Ezzel szemben Marina egyetértően bólogatott.
– Mond valamit a kiscsaj. Nincs olyan, amit Elena Richwood ne tudna elintézni. Amúgy is szereted a kihívásokat, hát, íme, itt van egy.
Cleo szíve vadul kalapálni kezdett, ahogy Elena töprengő arcára nézett.
– Lehet, hogy igazad van. Nem tudom, ezt még nagyon át kell gondolni.

– Drágám – lépett be az étkezőbe Randolph zavart arckifejezést magára öltve. – Ó, szervusz, Marina!
– Hello, Randolph! – intett vissza a nő, és bujkáló mosollyal az arcán gyorsan lehajtotta a fejét.
Cleo úgy látta, mintha Marina elpirult volna egy pillanatra.
– Igen? Történt valami? – érdeklődött kissé rekedten Elena.
– Nos, igen – bólintott a férje. – Most néztem meg a közös e-mailünket, és láttam, hogy visszaigazolták a nászutas foglalásodat.
Tudta, mit fog mondani Randolph, és biztos volt benne, hogy ezek után Elena már döntésre fog jutni. Cleo szíve már a torkában dobogott.
– Minden tökéletes, csak az nem világos számomra, hogy dátumként miért júniust adtál meg július helyett?
– A pokolba már ezzel a két majdhogynem egyforma hónappal! – kiáltott fel Elena, és kezébe temette arcát.

***

Miután lecsitultak a kedélyek, Cleo gyorsan befejezte a mosogatást, felvonult a szobájába, és egész egyszerűen, mint egy krumplis zsák, bedőlt az ágyába. Azt hitte, megszűnik ez a szokatlanul nyugtalan érzés, ami hatalmába kerítette. Elvégre az ifjúnak már nem igazán mondható házasulandó pár közös döntésre jutott, hogyha Abby szerint is megvalósítható, akkor most szombaton kelnek ismételten egybe. Elena azzal vigasztalta magát, hogy majd a harmadik házasságmegerősítő esküvőjüknél jobban oda fog figyelni ezekre, mire Randolph-ot kisebb köhögési roham kapta el.
– Harmadik? – kérdezte elkerekedett szemekkel, miután újra levegőhöz jutott.
– Megmondtam, hogy tökéletes esküvőt szeretnék, és addig szervezem az újabbat, amíg az nem lesz – húzta fel az orrát Elena.
Hiába találtak vissza nevelőszülei a Cleo által kijelölt útra, nem hagyták őt nyugodni a délelőtti események.
Amint behunyta a szemét, agya ismét vad zakatolásba kezdett, ami elől nem tudott menekülni. Képek villantak fel előtte: Noah és ő a padon ülve, Lizzy gyilkos pillantása, a lepusztult sikátor, a beesett arcú nő… Aztán már nem csak képeket látott, hanem komplett jeleneteket. Tisztán rémlettek neki a mozdulatok, a szavak. „Maga határozottan ismerős nekem. Nagyon hasonlít valakire. Valakire, akit úgy hívtak, hogy Rózsa. Fekete Rózsa.”

Ha nem látta volna, hogy valami megváltozott nevelőanyja tartásában, ha nem lett volna olyan érzése, hogy Elenának igenis van fogalma róla, miről beszélt az a nő, el is felejtette volna már az egészet. De erre egyszerűen képtelen volt, hiszen minden gondolata e körül forgott. Lehet, hogy tényleg összekeverte valakivel, és most feleslegesen agyal azon, mit vagy kit takar a Fekete Rózsa elnevezés. De mi van, ha most végre valami fontos dologra bukkant?
Amióta visszajött, folyton azt mondogatja, hogy bosszút akar állni, rá kell jönnie a titokra, amit Richwoodék rejtegetnek, de mi van, ha ez az a titok. Vagy ha nem is pontosan az, egy szelet Elena múltjából, amit mindenáron el akar temetni.
Lehunyta a szemét, hogy tiszta fejjel át tudja gondolni a dolgokat, de nem bírta sokáig csukott szemmel. Olyan gyorsan pattant ki az ágyból, mintha dróton rántották volna. Vissza kellett mennie a városba. Vissza kellett mennie a nőhöz.

Leszaladt a lépcsőn, de alig tett néhány lépést, máris megtorpant. Elena az előszobában járt fel-alá, és a füléhez tartott telefonba beszélt.
– Rendben, Abby, akkor várlak! – Azzal letette a kagylót.
Próbált nyugodtságot magára erőltetni, és úgy kisurranni az ajtón, de Elena karja sorompóként állította meg őt.
– Hová-hová? – vonta fel a szemöldökét.
– Aaaa…. temetőbe.
– Ma semmiképpen sem – rázta a fejét Elena, és összehúzta a szemét, mintha nem hinne Cleónak. – Clotilda kivett egy nap szabadságot, ma már nem jön haza, hanem annál a senkiházinál alszik, úgyhogy lenne pár tennivaló a számodra.
Cleo megadóan felsóhajtott.
– Mit kéne megcsinálnom? – morogta, mire Elena szája gonosz félmosolyra húzódott.

***

Ahogy arra számítani lehetett, a pár tennivaló kitöltötte Cleo egész délutánját. Olyan dolgokat is el kellett végeznie, amikben biztos volt, hogy egy hét múlva is ráértek volna. Volt egy olyan rossz megérzése, hogy nevelőanyja szándékosan halmozta el házimunkával, nehogy esetleg eszébe jusson visszamenni a sikátorba. Ebben persze nem volt teljesen biztos, de ha a feltételezése helyes volt, akkor mindez csak még jobban megerősítette abban, hogy Elena valamit rejteget a múltjából, és azt minél előbb meg kell tudnia. Már csak az volt számára kérdéses, hogy a minél előbb az mikor legyen: még ma, vagy esetleg várja meg, hogy a boldog pár elrepüljön jó messzire?
Józan esze azt súgta, hogy legyen türelmes, és akkor kezdje el a nyomozást, ha már több száz kilométerre vannak tőle a nevelőszülei. Az ösztöne és az érzései viszont pont az ellenkezőjéről próbálták őt meggyőzni. Hevesen vert a szíve, az agya egyfolytában a sikátorban járt, és úgy érezte, hogy nehéz kövek mocorognak a gyomrában. Meg kellett szabadulnia ettől a nyomasztó tehertől, és erre csak egy gyógymód volt: vissza kell mennie, lehetőleg még ma.

Időközben Abby is megérkezett, akit Elena azonnal karon ragadott, és bevonult vele a nappaliba. Cleo gyorsan befejezte az előszoba felmosását, és odalopódzott az ajtóhoz, hátha meghall valamit, de vagy nagyon halkan beszélgettek odabent, vagy épp csendben törték a fejüket, mert egy árva hang sem szűrődött ki onnan.
Nem akart csak úgy rájuk törni, így más módszerhez folyamodott. Talált a konyha egyik szekrényében dobozos süteményt. Felbontotta, rárakta egy tányérra, és azzal kínálta meg Abbyt, amíg Elena a sarokban telefonált. Óvatosan odahajolt az esküvőszervezőhöz, hogy megérdeklődje, mire jutottak.
– Azt hiszem, megoldható – válaszolta a nő mosolyogva. – Most beszél a Rózsás tópart tulajdonosával, hogy…

– Igent mondott! Szabad a hely! – ujjongott Elena, és elégedetten levetette magát a kanapéra. – Igaz, hogy ötven százalékkal többet kért az eredeti árnál, de azt mondta, hogy megegyeztünk. Már csak egy jó étterem kellene…
Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki Cleóból, amivel felhívta magára Elena figyelmét is.
– Mi van? Nincs már munkád? – dörrent rá.
– Végeztem.
– Akkor hozz nekünk két bögre tejeskávét!

Amikor visszaért a gőzölgő forró italokkal, éppen a lehetséges éttermekről volt szó, ahol majd a vendégsereg elfogyasztja az ünnepi vacsorát, aztán pedig a boldog párral együtt mulatnak egyet.
– És a Wounder Wu étterem? – vetette fel az újabb ötletét Abby.
– Lehetetlenség azt a helyet lefoglalni. Mindenki azt akarja. Kizárt, hogy most szombaton szabad legyen – mondta csüggedten Elena.
– Nem biztos. Mi kaptuk Goldwarrenék eljegyzési partijának megrendezését, vagyis jobban mondva egy másik kollégám, és ha jól rémlik, lemondták az eseményt. A Wounder Wuban akarták megtartani, de valami közbejött. Egy próbát megér. Azt hiszem, megvan az étterem vezetőjének a telefonszáma. – Azzal előkotorta mobilját, és kutakodni kezdett a névjegyzékben.
Mielőtt Elena gyanakvóan hátra fordulhatott volna, Cleo addigra gyorsan kisurrant a nappaliból.

Legközelebb csak akkor merészkedett vissza, amikor úgy érezte, hogy már kiürültek a poharak, ő pedig rendes „cseléd” módjára megkérdezte, hogy újratöltse-e a bögréket.
– Nem, köszönöm – utasította vissza udvariasan az ajánlatot Abby. – Már menni készülök. Akkor minden egyéb megrendelés változatlan, ugye?
– Így van – bólintott Elena. – Hét órakor pedig majd találkozunk az étteremnél.
– Ott leszek.
Cleo értetlenül pislogott, de tíz perc múlva tisztázódott előtte, miről van szó.

***

– Randolph-fal hét órakor találkozunk a Wounder Wu étterem vezetőjével. Remélem, sikerül lefoglalnunk a helyet. Ha Lizzy hazaért a bowlingozásból, és keresne minket, mondd meg neki, hová mentünk, bár nem hiszem, hogy egy óránál tovább maradnánk – mondta hűvösen Elena, mire Cleo biccentett.
Már megint alig tudta leplezni izgalmát és örömét. Azt hitte, egy isteni jel volt, hogy Elena megállította őt délelőtt, de most egy másik jelet kapott, ami pedig pont azt súgta neki, hogy itt a remek alkalom.
Úgy tett, mintha minden életerejét kiszívta volna a délutáni munka, és ásítások közepette felsétált az emeletre, hogy inkább lefekszik aludni, ezzel is elaltatva nevelőanyja esetleges gyanúját.

***

Arcát az ablaknak nyomta, akár egy kisgyermek, amikor decemberben árgus szemekkel figyeli az utcát, hátha megpillantja a Télapót. Cleo azonban nem a Mikulást várta, hanem valami egészen mást.
A háznál parkoló autó fényszórói felgyulladtak, majd néhány másodperc múlva hátragurult, és egy bal kanyarral máris az aszfalton állt, hogy Randolph a gázra taposva útnak indítsa kocsiját. Már rég látótávolságon kívülre került a Richwood házaspár ezüst autója, de Cleo még mindig nem moccant az ablaktól. Teljesen megbénította őt az az érzés, hogy mielőtt eltűntek a szeme elől, Elena mintha egyenesen feléje nézett volna.

Mielőtt kiment volna a szobájából, a biztonság kedvéért kitömte a takaróját ruhákkal és plüssállatokkal azt az érzést keltve, hogy ő fekszik ott. Pont, mint amikor még kislány volt.
Gyorsan leszaladt a lépcsőn az ajtó irányába. Az előszobában azonban megtorpant egy pillanatra.
Belenézett a tükörbe.
Azt hitte, egy magabiztos és elszánt lány fog visszapillantani rá, de aki ránézett, nem volt teljes egészében bátor. Látta a bizonytalanságot és a félelmet a szemében, de ugyanakkor ott lángolt még valami más is, ami azt mutatta, hogy nem fog megfutamodni. Túlontúl kíváncsi volt és túlzottan bízott az ösztönében, ami azt súgta, hogy vissza kell mennie. Nem holnap, nem holnapután, hanem ma. Most!

Cleo tudta, hogy szednie kell a lábát, ha Elenáék előtt akar hazaérni. Sebes léptekkel indult meg a város felé, és bár kedve lett volna megállni egy percre és csak úgy a lenyugvó nap vörös fényeiben fürdő házakat megcsodálni, tudta, hogy ennek nem most van itt az ideje. Mire felért a dombon, a nap már alig látszott a horizonton, és amikor Cleo befordult az egyik mellékutcán, az utolsó sugarai is eltűntek a földről. Nem számított rá, hogy ilyen hamar besötétedik, és ez csak még inkább táplálta a benne megbújó félelmet.

Már legalább öt perce menetelt előre egy viszonylag jól kivilágított utcán, amikor megállt. Fogalma sem volt róla, merre kellene mennie. Bízott a memóriájában, hitte, hogy pontosan emlékezni fog arra, merre jártak, de csak foszlányok maradtak meg benne egy éjjel-nappali boltról, egy STOP tábláról, ami már félig ki volt dőlve, és egy graffitis falról, amin két név szerepelt egy szívecskébe foglalva: Peter és Bella. Világosban nem lett volna gond a tájékozódással, de így, hogy mások voltak a fények, minden annyira ismeretlen volt számára.
Cleo legszívesebben visszafordult volna, és elindult volna hazafelé, de már abban sem volt biztos, hogy merről jött, merre kellene mennie. Szándékában állt megkérdezni valakit, hátha útba tudja igazítani, de az illető vagy sietős léptekkel igyekezett valamerre, vagy túl ijesztő és feltűnően gyanús alakokba botlott bele. Az egyik mintha Annabellre, arra az Árny boszorkára hasonlított volna még tegnapelőttről.

Cleo gyomra öklömnyire szűkült. A benne mozgó kövek mintha összepréselték volna egymást. Már ezerszer megbánta, hogy útra kelt, és szidta magát rendesen, amiért nem hallgatott a józan eszére. Nevetségesnek érezte, hogy szinte tálcán kínálja fel magát a boszorkánynak, vagy ha nem neki, a város azon lakóinak, akik általában csak esténként merészkedtek elő.
A kétségbeesés már a torkát égette, amikor az egyik utcán befordulva észrevett egy padot, mellette pedig egy hatalmas nagy fát. Elnézett jobbra, és hihetetlen megkönnyebbülés járta át a testét. Még soha nem örült ennyire egy szürke téglájú épületnek, ami azt hirdette, hogy a harmadik emeleten ügyvédi iroda működik. Határozottan emlékezett erre az utcarészre.

Megvárta, amíg az egyik autó elmegy előtte, aztán átszaladt az úttesten, és elhaladt az épület mellett. Innen már csak jobbra kellett fordulnia, hogy ott találja magát, ahol emlékezete szerint egy órajavító áll, mellette pedig a már ismerős nonstop bolt. Ha onnan átlósan a túloldalra nézett, megpillanthatta az omladozó falú rideg épületek között a sikátort, ahol ott lapult a válasz a kérdésére.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor az ismerős utca képe megjelent előtte, bár ez csak inkább tetettet reakció volt a részéről, mert minél közelebb ért a sikátorhoz, a félelem annál jobban fojtogatta, így amíg tudott és tehette, a másik oldalon haladt végig.
Hallotta, hogy egy autó közelít felé hátulról, de nem suhant el mellette, hanem lassított. Cleo halálra rémült, ahogy egyszeriben rémisztő képek villantak fel az agyában különféle rablóbanditákról, de az is megfordult a fejében, hogyha hátrafordul, Elenáék szürke autóját fogja megpillantani.

Az autó azonban nem azért lassított, hogy egy maszkos alak kiugorjon belőle, és megragadva Cleót betuszkolja a kocsiba.
A jobb index lámpája hármat-négyet villogott, jelezve kanyarodási szándékát, és áthaladt a járdán alig három méterre a lánytól, hogy leparkoljon az éjjel-nappali bolt mellett. Nem sokkal később kiszállt belőle egy meglehetősen jóképű férfi, aki nyájasan és annyira szeretetteljesen pillantott a hátsó ülésről kikászálódó szőke kisfiúra, mintha a világ legszebb gyerekét látná maga előtt.

– Kevin, anyádtól kapni fogok, ha nem viszlek vissza időben hozzá. Tudod, hogy mennyire utálja, akárha csak egy percet is kések.
– Tudom, tudom, apu – legyintett Kevin. Cleo úgy saccolta innen távolról, hogy nem lehet több kilencévesnél.– Gyorsan megveszem azt a képregényt, aztán már mehetünk is.
– A gyorsanból valahogy mindig tíz-tizenöt perc lesz. – Összeborzolta kisfiú amúgy is kócos haját, aki kissé bosszúsan lapította vissza szőke tincseit.
– De olyan nehéz a választás – sóhajtotta szomorúan.
– Majd én segítek dönteni – ajánlotta fel a férfi, és finoman az ajtó felé terelte a fiát.
– Apu, te ehhez nem értesz. Nem úgy van, hogy…

Cleo azonban már nem tudta meg, hogy mit akart mondani a kisfiú, mert abban a percben bezáródott mögöttük a bolt ajtaja. Ő pedig csak állt, és nem mozdult a helyéről. Vágyakozással teli tekintettel nézte a reluxás ablakon át apa és fia sötét sziluettjét. Az édesanyjára gondolt. Vajon, ha a sors másképp rendeli, és együtt maradtak volna, ilyen boldogok lennének együtt, mint ők?
Keserű ízt érzett a szájában, és fejét lassan a sikátor irányába fordította. Behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és megpróbálta a lehető legmélyebbre ásni magában a félelmet, és a határozottabb, mindenre elszánt énjét felébreszteni.

Észre sem vette, mikor kelt át az úttesten. Egyszeriben ott találta magát a betonból készült kerítés előtt, és már érezte a régi, ősöreg épületekből áradó dermesztő hideget. Még egyszer utoljára körülnézett az utcán. Ijesztően néptelen volt, pedig még talán nyolc óra sem lehetett. Egy árva autó sem járt arra, egyetlen embert sem látott száz méteres körzetben. Egyedül a szemben lévő éjjel-nappali boltban volt mozgás, de Cleo sejtése szerint, ők sem maradnak soká, és hamarosan továbbállnak.
Nyelt egyet, hátha le tudja gyűrni a torkában az egyre növekvő gombócot, de az mintha megakadt volna. Még mielőtt meggondolhatta volna magát, elszántan belépett a két épület közötti sikátorba, és szinte futva rohant végig rajta, hogy aztán a teraszon megállva bekopogtasson a piros ajtón.

Odabentről mulatós zene és vidám kurjongatás szűrődött ki. Cleo először értetlenül állt a dolgok előtt, aztán szépen lassan eszébe jutott, hogy a nő erre az épületre bökött a fejével, amikor azt mondta, hogy kocsmában dolgozik. Csak remélni merte, hogy sejtése szerint a krimó hátsó ajtajánál áll, nem pedig a bejáratánál.
Újra bekopogott, aztán ismételten várt. Nem történt semmi. Amikor harmadszorra próbálkozott szinte már dörömbölt. Kezdett elkeseredni, hogy eljött egészen idáig, nem fordult vissza, és semmivel sem lett okosabb. Nagy valószínűséggel nevelőszülei számon fogják kérni rajta, merre járt. A semmiért kelt útra…
Az ajtó ekkor azonban hangos nyikorgással kitárult, és megjelent a küszöbön egy rideg, cseppet sem jókedvű nő, akinek beesett arca most még nyúzottabbnak tűnt, mint délelőtt.

– Ha nem tudnád, a bejárat az utca másik oldalán van – dörrent rá, amikor megpillantotta. – De ott se próbálkozz! Kiskorúakat nem szolgálunk ki, akármennyire is elbánt veled az élet.
Cleo résen volt, és kezével megállította az ajtót, mielőtt a nő becsaphatta volna az orra előtt.
– Nem akarom leinni magam. Magához jöttem. Feltétlenül meg kell kérdeznem valamit.
– Reyna, hozz már majd a raktárból két üveg whiskyt! – kiáltotta valaki túlharsogva a bent mulató emberek fülsértően hamis énekét.
– Rendben. Tudnád tartani a frontot? Kiszellőztetem egy kicsit a fejem, mindjárt jövök! – Azzal behúzta maga mögött az ajtót, és kotorászni kezdett felsője zsebében.
Cleo megrémült egy pillanatra, de aztán rájött, hogy csak a cigarettás doboza után kutat.
– Nem lehetne, hogy nem gyújt rá, amíg beszélünk? Nem szeretem a füstöt – motyogta zavartan, miközben kezével felsője szegélyét kezdte el babrálni.

– Nem – felelte hűvösen Reyna, és máris hallatszott az öngyújtó kattanása, Cleo orrát pedig másodpercek alatt megcsapta a szúrós füst szaga. – Mit akarsz tőlem kérdezni?
–  Délelőtt találkoztunk. Nem tudom, emlékszik-e rám.
Mélyet szívott cigarettájából, és közben résnyire szűkült a szeme, mintha töprengene.
– Veled volt az a hisztis liba, meg az a pökhendi nő is. Ő az anyád, igaz?
Cleo köhögni kezdett a tömény orrfacsaró szagtól.
– Igen, vagyis nem. Velük voltam itt, de ő csak a nevelőanyám – szólt kissé rekedten. Ki nem állhatta, ha az emberek azt hitték, hogy bármilyen rokoni szál is fűzi őt ahhoz a nőhöz. – Tulajdonképpen vele kapcsolatban szeretnék kérdezni valamit.
Reyna kíváncsian felhúzta szemöldökét, és most először nézett a lány szemébe.

– Azt mondta, ismeri őt.
– Azt hittem, ismerem, de valószínűleg tévedtem.
Cleo ökölbe szorította a kezét. Szíve egyre hevesebben vert.
– És mi van, ha mégis igaza van? Ha hazudott, amikor letagadta? – kérdezte komor magabiztossággal.
Reyna szája hűvös félmosolyra húzódott.
– Mi lenne? Én is letagadtam volna a helyében. Nem lennék túlzottan büszke a múltam ezen részére.

Egy hosszú pillanatig egymásra néztek. Cleo szája kiszáradt, szíve pedig már szinte döngette a bordáit. Izgatottság lett úrrá rajta, ahogy lassan megfogalmazódott fejében a következő kérdése.
– Azt mondta, hogy hasonlít egy régi ismerősére, akit úgy hívtak, hogy Fekete Rózsa. Mit jelent ez a név? Ki volt ő?
Reyna lassan fújta ki a füstöt, miközben halkan felnevetett.
– Ha valóban helyes a feltételezésem, akkor az anyádat hívták így. Bocsáss meg, a nevelőanyádat – javította ki magát gúnyos mosollyal az arcán. – Tulajdonképpen mi adtuk neki ezt a nevet, amikor még nagyon, nagyon régen… – Itt megállt egy pillanatra, és harsányan felnevetett. – … együtt dolgoztunk. Vagy jobban mondva, együtt űztük az ipart.
– Miről beszél?
– Hát még mindig nem egyértelmű? – Úgy tűnt, Reyna rendkívül szórakoztatónak találja a helyzetet.
– Nem – vágta rá Cleo ingerülten. – Mondja már el, mire célozgat!
Reyna ajkain ördögi vigyor futott végig, amikor rápillantott a zavarodott tekintetű lányra.

– Arra célozgatok, kisszívem, hogy a nevelőanyád tizenöt évvel ezelőtt nem volt más, mint egy olcsó kis szajha.