Más, mint a többi 2. – A bosszú hálójában – 11. A mártír

Fém csikordult a hideg, poros kövön, és egy vörös hajú, csillogó bőrű nő széles mosollyal az arcán megindult Rose felé, hogy karjaiba zárja rég nem látott barátnőjét. Hosszú perceken át ölelték egymást, mintha minden külön töltött időt ebben az érintésben akartak volna bepótolni.
– Még most is alig hiszem el, hogy megint itt kell találkoznunk. Reménykedtem benne, hogy a keresőbűbáj tévedett. No, hadd nézzelek csak meg jobban! – Filomena finoman eltartotta magától Rose-t, és fintorogva mérte őt végig. – Drágaságom, azt kell mondjam, határozottan árt neked az itteni levegő. Koszos, nyúzott és rettentően sovány vagy.  Mikor szöksz már meg végre?
Rose ijedten pillantott a háta mögött álló fegyőrnőre, de úgy tűnt, nem hallotta meg Filomena megjegyzését. Túlságosan el volt azzal foglalva, hogy árgus szemekkel figyelje az egyik szőke rabot, aki feltűnően hangos szóváltásba került a látogatójával.
– Cssss! Halkabban! Ilyenről itt nem beszélünk! – pirított rá Filomenára, és a sarokban álló asztal felé kezdte el terelni a barátnőjét.

– Nos? Miért nem vagy hajlandó lelépni innen? – szegezte neki újból a kérdést, miután mindketten helyet foglaltak. – Megvan hozzá a képességed. Egyáltalán mit keresel még mindig itt? Határozottan úgy rémlik nekem, hogy folyamatban volt a szabadlábra helyezésed, amikor elváltunk.
Rose fáradtan sóhajtott, és a pólója végéből kilógó cérnaszállal kezdett el játszani.
– Igen, kiengedtek, de aztán visszakerültem. Ez a sors keze, még nem bűnhődtem meg a tetteimért.
– Most hülyéskedsz? Jaj, istenem, ez annyira jellemző rád! Játszod itt a mártírt, jössz ezzel a bűnhődéses szöveggel. Én komolyan nem értelek téged. Jó pár éve ismerjük már egymást, a barátnőd vagyok, de úgy érzem, mintha egy idegennel ülnék szemben. – Filomena szigorú tekintete lágyulni kezdett, és szomorúan csóválva a fejét hátradőlt székében. – Mi történt? Mit követtél el megint? Vagy inkább úgy kérdezem, mit nem követtél el már megint, ami miatt itt poshadsz?
– Visszamentem a lányomért.
– Ó! Ha jól sejtem, nem végződött happy enddel a történet – húzta el a száját Filomena.
– Nem. Nem akar látni engem – Rose hangjába végtelen keserűség költözött.

– És ezt ő maga mondta neked? – kérdezte élesen Filomena, mire Rose egy pillanatra megszeppent.
– Nem… de amikor kiengedtek, pont ezért mentem vissza, hogy az ő szájából halljam. Elena persze többször is elmondta nekem, hogy hallani sem akar felőlem, de nem voltam hajlandó tudomásul venni. Egy messzi bentlakásos iskolába menekült előlem, hogy még véletlenül se bukkanhassak a nyomára. Ő akarta így. Még egy levelet is hagyott hátra, hogy fogjam fel végre, nem akar tőlem semmit, és ne zaklassam többé, mert neki már van családja. Minden reményem odalett. Annyira… annyira bíztam benne, hinni akartam, hogy megbocsát nekem. Teljesen összetörtem, már nem igazán emlékszem rá, mit tettem, vagy mit mondtam. Homályosan rémlenek csak részletek, de arra tisztán emlékszem, hogy nem tudtam elfojtani magamban a fájdalmat, és azt hiszem… megütöttem Elenát.
– Aucs! – szaladt ki Filomena száján. – Mondjuk megérdemelte.
– Nem, itt egyedül én érdemeltem volna pofont – Rose összeszorította ajkát, és dühösen a padlónak szegezte tekintetét. – A többit, gondolom, már sejted.
– Ja, megint megadtad magad, és hagytad, hogy ismét bezárjanak ide. Ártatlan vagy, Rose, ezt te is jól tudod! És tudom, hogy már ezt megbeszéltük, de még mindig nem vagyok képes megérteni, miért nem harcoltál jobban az igazadért – csóválta a fejét szomorúan a boszorkány.

– De hát már mondtam neked, hogy megpróbáltam. Mit gondolsz, mit ért az én szavam az övékével szemben? – Rose kezébe temette az arcát, úgy folytatta. – Igen, beletörődtem az egészbe, mert voltam olyan naiv, hogy higgyem, bebizonyosodik az ártatlanságom. Nem így lett. Elena azt mondta, ez jár nekem azért, amit vele tettem, de fogalmam sincs, mivel ártottam neki. Nem, valószínűleg nem vagyok ártatlan, mert az ártatlanok nem kerülnek börtönbe. Oka van annak, hogy itt vagyok. Talán ez az én büntetésem, amiért elhagytam a lányomat, amiért miattam…
Rose tenyere nedves volt a sós könnyektől. Filomena finoman lefejtette arcáról a kezét, és bátorítóan megszorította.
– Neked nem itt van a helyed. Nekik – mutatott körbe a narancssárga ruhát viselő rabokon -, igen. Gyere velem! Szükségünk van rád, most hogy egyre több Árny boszorkába botlunk bele. Tudom, hogy teljesen legyengültél, és már évek óta nem használtál mágiát, de én segítek innen kijutni. Nem kell más ehhez, csak egy jól összehangolt terv, egy kis bájital, némi ráolvasás, és pillanatok alatt kint is vagyunk, ha teleportálunk.

Rose elhúzta a kezét az asztalról, mintha barátnője érintése egyszerre égetővé vált volna. Félig gyászos, félig bizonytalan tekintettel pillantott Filoménára.
– És mégis hová akarsz menekíteni?
– Hogyhogy hová? – pislogott értetlenül, mintha Rose az kérdezte volna meg, hány lába van a kutyának. – Természetesen magamhoz.
– Igen? Te komolyan azt akarod, hogy a hátralévő életemet bujkálva és rettegve éljem le egy házba bezárkózva? Nem marad sokáig titokban, hogy megszöktem, keresni fognak, és ha újra elkapnak, rosszabbul járok, mintha leülném a hátralévő időt.

– Egy szóval sem mondtam, hogy maradjunk Liliomvölgyben – próbálkozott újra Filomena. Rose kérdő tekintetét látva azonnal belefogott a magyarázatba. – Tudod, hogy mióta Demia meghalt, én próbálom meg összetartani a Fény boszorkáit, igyekszem felkutatni őket az ország más-más pontjain, ezért tudtam csak most jönni. Jaj, Rose, annyira mérges vagyok magamra, amiért nem vártalak meg, és nem vittelek magammal, mert akkor most biztosan nem itt beszélgetnénk. – Rose motyogott valamit az orra alatt, és megrázta a fejét, de Filomena nem törődött vele. – Szóval, amit ki akarok ebből hozni, hogy Szépföldön elég sok időt töltöttem az utazásaim során. Találtam egy csapat boszorkányt, és segítettem véget vetni az ottani Árnyak uralmának. Megszereztük és elfoglaltuk a házat, ahol tanyáztak, így az most már az enyém, vagyis jobban mondva a miénk. Ott van a város szélén, egy teljesen eldugott helyen, ahol egy árva lélek sem bukkanhat rá. Rose, tökéletes arra, hogy meghúzzuk ott magunkat. Távol Liliomvölgytől, távol a gondoktól, a rossz emlékektől. Új hely, új élet, új család, barátok.

Filomena szeme csillogott az izgatottságtól, és örömteli mosolyra húzódott a szája, amikor látta, hogy sikerült barátnőjét szilárd elhatározásában megingatnia. Rose keményen az ajkába harapott, és az ajtónál álló fegyőrnőre nézett, aki szúrós szemmel pásztázta végig a termet. Mikor találkozott a tekintetük, azonnal elkapta onnan a pillantását, és inkább visszafordult. Arcáról eltűnt a bizonytalanság, rideg, de annál fájdalmasabb határozottság sütött róla.
– Filo, értékelem, amit tenni akarsz értem, és tényleg csábítóan hangzik az ajánlatod, de nem lehet – szomorúan csóválta meg ismételten a fejét. – Amúgy sem illek bele ebbe a… képbe. Ebbe a családba. – Felemelte a két kezét, és kétszer behajlította a mutató és a középső ujját idézőjelet formálva.
Egy pillanatra ijesztő látványt nyújtott, ahogy Filomena arca először hamuszürkébe váltott, majd elöntötte a pír.
– Mi az, hogy nem illesz bele ebbe a családba? – Ő is igyekezett Rose-t utánozva idézőjelet formálni ujjaival, miközben hangja egyre magasabbra szökött. – Te is boszorkány vagy, ahogy ők, ahogy én is.

– Halkabban, kérlek! – könyörgött Rose, és aggódó pillantással oldalra nézett, de a fegyőrnő éppen azzal volt elfoglalva, hogy kinyissa a rácsokat az egyik rabnak, aki vélhetőleg már befejezte a beszélgetést a látogatójával.
– Én egyszerűen… képtelen vagyok megérteni téged.
– Tudom, hogy nehezedre esik elfogadni a tényt, de már mondtam…
– Hogy amióta Celeste meghalt, gyűlölöd a boszorkánylétet – fejezte be a mondatot Filomena.

Rose némán bólintott.
– Igazából sosem szerettem, mert kívülállónak éreztem magam. Más voltam, mint a többi boszorkány. Ne, kérlek, ne szakíts félbe! – emelte fel a hangját, mikor látta, hogy barátnője már épp szólásra nyitja a száját, hogy ellenkezzen. – Tudod jól, miért. Te is féltékeny voltál rám, mint a többiek, de te voltál az egyetlen később, aki segítő kezet nyújtott nekem, amikor azt hittem, minden odaveszett. Jó volt veled újra egy kicsit boszorkánynak lenni, segíteni másokon, de amikor megint azzal szembesültem, hogy ez az élet nem csak erről szól, hanem az egymás elleni harcról az Árnyak és a Fények között, ismét hatalmába kerített az az érzés, hogy én ezt nem akarom. Nem akarok visszacsöppeni ebbe a világba, és tudom, ha most megszöknék veled, pont hogy ez következne be. Másrészt kérlek, értsd meg, hogy a szökés ellenkezik az elveimmel.
– És ha a lányodról lenne szó? Ha ő miatta kellene megtenned, akkor is nemet mondanál? – kérdezte Filomena csendesen.

Rose elkeseredetten sóhajtott fel, mint aki belefáradt volna a barátnőjével való folytonos vitába.
– Nem tudom. – Hangja egy pillanatra megremegett. – Ha nagyon muszáj lenne, akkor talán megfontolnám, de nem hiszem, hogy jelen pillanatban, vagy akár az elkövetkezendő időben ilyesmire sor kerülne. Mert mint mondtam, Cleo az értésemre adta, hogy nem akar tőlem semmit, és Filo, nagyon szépen megkérlek, hanyagoljuk a té… Jól érzed magad?
Ijedten pislogott mozdulatlanná merevedett barátnőjére. Szeme körül a hajszálvékony ráncok elmélyültek, ahogy gondolkodóba esett. Mielőtt Rose ismételten megkérdezhette volna Filomenát, hogy minden rendben van-e vele, a boszorkány töprengve pillantott fel rá.

– Azt mondtad, hogy a lányodat Cleónak hívják?
Rose megütközve nézett Filomenára.
–  Igen, de már korábban is szóba került a neve.
– Tudom, tudom, de én sem emlékezhetek mindenre – legyintett a boszorkány. – Szerinted mennyire lehet ez a név gyakori itt Liliomvölgyben?
– Nem teljesen értem, mire akarsz kilyukadni.
– Csak arra, drága barátosném, hogy azt hiszem, találkoztam a lányoddal.
Most Rose-on volt a sor, hogy ledermedjen, mintha valaki megállította volna az időt néhány másodperc erejéig.
– Az meg hogy lehet? – bukott ki belőle a kérdés. – Nem, biztosan nem ő volt. Elena megmondta, hogy elköltözött. Hogy nézett ki?
–  Barna, két copfba fogott haj, kék szem, ránézésre úgy 14-15 éves lehetett, és hozzá kell tennem, így utólag belegondolva, eléggé hasonlított rád – emlékezett vissza Filomena. – A régi temetőben találkoztunk, ha a következő kérdésed ez lett volna. Az egyik sírnál gyújtott gyertyát, nem messze a ravatalozótól. Végül Celeste sírhelyénél elegyedtünk beszélgetésbe. No, sikerült már összeadni, hogy egy meg egy az kettő?

A levegőt egyszeriben megtöltötte a felismerés édes illata. Túl sok volt a véletlen egybeesés: a név, a temető, a haj, a kora…
– Nincs kizárva, hogy vele találkoztál – bólintott lassan Rose, mintha még maga sem hinné el teljesen, amit állít, aztán hirtelen izgatottság lett úrrá rajta. – És miről beszéltetek? Milyennek ismerted meg? Mi van most vele? Hol tanul?
– Hó-hó, vegyél azért levegőt is! – csitította barátnőjét Filomena, és elhúzta a száját. – Rose, nyugi! Előbb én szeretnék kérdezni valamit. – Mindig vidám arca most elkomorult, és mintha sértettség villant volna át rajta. – Miért nem mondtad el, hogy egy boszorkánymesterrel feküdtél össze?
– Micsoda? – kérdezte meglepődötten Rose, mire többen is felé fordultak. Észre sem vette, hogy kelleténél magasabb hang jött ki a torkán. – Ezt meg honnan veszed?

Filomena arca semmit sem lágyult, továbbra is sütött róla a csalódottság és a düh.
– Onnan kedvesem, hogy a drágalátos lányodat olyan erős lila aura vette körül, hogy majdnem kiégette a szememet.
– Tessék? – hüledezett Rose.
– Na, jó, ez így nem teljesen igaz, mert amint látod, megvan még mindkét szemem…
– Nem arra gondoltam! – vágott közbe hangosan Rose, újra magára vonva a szigorú fegyőrnő figyelmét. – Ő nem… nem lehet az…
Egész testében remegett, kezét a szájához kapta, és megrázta a fejét, miközben olyasmit mondogatott magának, hogy ez nem lehet igaz.
– Álljunk meg egy szóra! Ez akkor azt jelenti, hogy neked fogalmad sem volt arról, hogy mégis kivel bújtál össze? Rose, azt hogy lehet nem észrevenni?! Még ha nem is csillog a bőre, a fehér aurát mindenféleképpen látnod kell – jelentette ki Filomena némi szánakozással a hangjában.

A kulcsok hangosan csörögtek, ahogy a fegyőrnő előkapta őket. Nem telt bele néhány másodpercbe, a beszélő rácsai éles nyikorgás közepette szabad utat engedtek egy újabb rabnak, aki megszabadulva a bilincseitől örömteli zokogás közepette borult látogatója nyakába. Rose alig tudta levenni a tekintetét a párosról, akik forró csókot váltottak egymással.
– Hahó! Föld hívja Rose-t! – csápolt barátnője előtt Filomena, aki nagy nehezen visszatért merengéséből. – Szóval, hogyhogy nem tudtad, hogy akkor azon az éjszakán épp egy kis boszorkányt hoztál össze valakivel? Ittas állapotban voltál, elkábítottak, vagy…
– Nem, szó sincs erről! – szakította félbe Rose. Hangja tele volt kétséggel és rettegéssel. – Esküszöm neked, hogy nem boszorkánymester, hanem varázstalan ember volt az a férfi, akitől Cleo született.
– Varázstalan? Biztos vagy benne? – kérdezte kételkedve Filomena. – Csak mert, és nyilván te is tudod, hogy mágikus képességekkel rendelkező szülőktől válhat valaki boszorkánnyá vagy boszorkánymesterré. Képtelenség és bizonyítottan lehetetlen, hogy egy varázstalan ember és egy boszorkány kereszteződéséből, bocs, hogy ezt a szót használom, boszika szülessen.

– De nincs más magyarázat rá! Kivéve, ha…
– Nekem is eszembe jutott, de biztos vagyok benne, hogy Celeste volt az utolsó, aki képes  volt rá.
– Akkor fogalmam sincs. Talán az én esetem más, mint a többi volt. Lehetnek kiskapuk, nem? Mégis lehetséges.
Filomena határozottan megrázta a fejét.
– Nem, képtelenség. Kell lennie logikus magyarázatnak az egészre.
Rose összeszorította a szemét, hogy küzdjön a könnyek ellen.
– Ha tudtam volna… ha tudtam volna, nem hagytam volna el.

– És akkor halálra fagyott volna – szólt szemét forgatva Filomena. – Már ezt is megbeszéltük ezerszer, hogy jól döntöttél, amikor annak a családnak a gondjaira bíztad. Mondjuk az más kérdés, hogy így utóbb visszagondolva, talán egy házszámmal arrébb is letehetted volna, de mindegy. Egyet azonban még nem értek. Találkoztál vele ugye két-három éve a temetőben. Akkor lehetett úgy 12 éves. Ilyen korban már látszódnia kell elvileg az aurának. Miért nem vetted észre?
– Fogalmam sincs. Talán nem tűnt fel, vagy akkor még nem volt neki, de az is lehet, hogy megkopott ez a képességem. Akkoriban már nem nagyon varázsoltam, és tudod, hogyha nem használok mágiát, meggyengül az erőm.
Filomena néhány másodperces hallgatózásba burkolózott, aztán összecsapta a tenyerét.
– És mi van, ha ez történt azon az éjszakán? Mi van, ha emiatt nem láttad a lovagod auráját, és ezért nem tudtál róla, hogy boszorkánymester?
– Kizárt – biztosította Rose. – Akkoriban használtam mágiát, és nem egyszer láttam a városban boszorkákat. Gyárthatsz elméleteket, de tudom, hogy hétköznapi ember volt.

A nő megrántotta a vállát, és más témát keresett.
– Egyébként meg én világosítottam fel róla, hogy micsoda is valójában. Mármint a lányodat. Nem igazán tűnt fel neki, hogy valami nincs vele rendben.
– Hogy reagált rá?
– Először meglepődött, aztán teljesen kiborult. Mondtam neki, hogy pártfogásomba veszem, és kitanítom őt jó boszorkánynak, de hallani sem akart felőle, ráadásul ott ólálkodott egy Árny boszi is. Annabell. – Úgy mondta ki a nevet, mintha a világ legundorítóbb dolga volna.
Rose igyekezett szája elé kapva kezét elfojtani ijedt kiáltását. Filomena viszont elnevette magát. Látszólag jól szórakozott.
– Akkor a többit inkább el sem mesélem, mert szívinfarktust fogsz kapni. – Rose szigorú tekintete láttán viszont azonnal megeredt a nyelve. – Miután elfutott a temetőből, követni kezdtem Annabellt, mivel tudtam, hogy Cleóra fáj a foga. Elvégre mindenki meg akarja kaparintani magának a tanácstalanokat, hogy aztán az oldalukra állíthassa. Rátámadt a lányodra, de én még időben közbeavatkoztam, és megvédtem. Sikerült épségben hazajutnia, így nem tudta rátenni a koszos kis kezét az az átkozott Árny.

Rose pár pillanatig hallgatott. Szemében aggodalom lángja lobogott, amikor újra megszólalt.
– Filo, ha Cleo boszorkány, akkor nagy veszélyben van.
– Tudom, és hidd el, felajánlottam a segítségemet, de nem kért belőlem, sem pedig a boszorkányságból.
– Ahogy belőlem sem – tette hozzá szomorúan Rose.
– Nem is tudom, kitől örökölte a makacsságát és ezt a hozzáállását – jegyezte meg Filomena, de Rose úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Megtennéd nekem azt a szívességet, hogy vigyázol a lányomra, amíg innen ki nem engednek? Tartsd rajta a szemedet a távolból, óvd meg a bajtól, és ne mondd el neki, hogy én kértelek meg rá. Azzal csak még jobban eltaszítana magától téged, és védtelenné válna. Megteszed nekem, Filo?
A boszorkány lenézett az asztalon pihenő kezére. Rose meleg keze szorosan ráfonódott a csuklójára.
– Lehet neked nemet mondani? – nevetett fel. – Ha nem a te lányodról lenne szó, akkor se hagynám, hogy akár egy haja szála is meggörbüljön.

– Azt sem akarom, hogy neked bármi bajod essen – szólt csendesen Rose, és összekulcsolta a kezeit az asztal alatt.
– Ne aggódj, az én hajamnak sem lesz semmi baja. Tudok vigyázni magamra.
– Legyen igazad, de légy óvatos Annabellel. Ha ő az, akire gondolok, biztosan bosszúra éhes, hogy évekkel ezelőtt megölted az anyját.
– Akkor állok a bosszúja elébe – húzta ki magát büszkén Filomena, de volt valami a tartásában, ami elárulta, hogy nem teljesen magabiztos. – Ha pedig elbukok, mint védőangyalka, te fogsz értesülni róla elsőként, és átveheted a helyemet.
– Remélem, erre nem fog sor kerülni. Egy ilyen erős boszorkányt, mint téged, nehéz legyőzni.

A két nő jó kedvvel leplezett aggodalmának a fegyőrnő harsogó mély hangja vetett véget.
– Vége a látogatási időnek! Három percük van arra, hogy a látogatók elhagyják a beszélőt, a rabok pedig sorakozzanak fel itt előttem!
Székek csikordultak meg a padlón, ahogy mindenki felemelkedett a helyéről eleget téve a kérésnek. Utolsó csókok csattantak el, kézfogások és ölelések hulláma söpört végig a termen. Rose és Filomena is hosszú perceken át ölelték egymást, mintha csak energiát és erőt lehetne átadni a másiknak. Erőt a feladathoz, a küzdelemhez, és erőt a kitartáshoz, a reményhez.

Fél perc múlva bilincs kattant Rose csuklóján, és egyből felszisszent, ahogy a hideg fém a bőréhez ért. Hátranézett a látogatók ajtaja felé Filomenát keresve a kisebb tömegben.
A boszorkány megérezve barátnője pillantását, megfordult.
Mindkettejük arca mosolyra húzódott, de nem voltak felhőtlenül boldogok, mert egyikük sem tudta előre, hogy mit hoz a holnap, és hogy találkoznak-e még valaha az életben.