Más, mint a többi – 11. Váratlan vendég

Mire hazaért a család, ismét sütött a napocska. Mindenki nagy örömmel öltözött vissza hétköznapi ruhájába, kivéve Cleót és Clotildát, akik továbbra is gyászolták az elhunyt kertészt. Randolph is jobbnak látta, ha nem húzza tovább felesége idegeit, hamar összeszedte magát, és bár még mindig fájt neki, hogy a saját felesége gyilkolta meg az egyik barátjának tekintett alkalmazottját, nem emlegette fel többet az esetet, hanem megpróbálta másképp felfogni a dolgot.
Elena segített férjének elfelejteni ezt az egész megrázó eseményt. Amíg Clotilda a vacsorát készítette, Elena csábítására felvonultak a hálószobájukba, hogy pihenhessenek. Egy kicsit kettesben akartak lenni, ám Cleo tett róla, hogy ez ne így legyen. Legszívesebben azzal rontott volna rájuk, hogy miért égették el Bernardo levelét, de úgy gondolta, csöndben marad, és megpróbálja elfelejteni mindazt, amit Lizzy mondott neki. Elfelejteni, viszont nagyon is nehéz volt…

Cleo: Hopp… bocsánat! – motyogta, mikor nevelőszüleire nyitott.

A párocska azonnal szétrebbent Cleo érkezésére, aztán ismét összebújtak, amikor látták, hogy csak fogadott lányuk az.

Elena: Mit akarsz? Miért nem bírsz minket békén hagyni?
Cleo: Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem… most, hogy Bernardo már nincs köztünk, a kert gondozását nagyon szívesen átvállalnám… Mit szóltok hozzá?

Elena: Nem tartom jó ötletnek! A kert gondozása igen fontos feladat, és rád nem igazán bíznám.
Cleo: De… egyszer azt mondtad, hogy…
Elena: Tudom, de akkor csak néhány napról lett volna szó. Te is ránézhetsz a kertre egyszer-kétszer, de ha lehet, inkább ne nagyon tegyél benne semmi kárt. Ne aggódj, majd én keresek egy szakképzett kertészt! És most hagyj magunkra!

Elenának még vacsora előtt sikerült egy új kertészt találnia, aki hajlandó volt rendbe tenni a kertet, és örömest beköltözött a Richwood házba, ahogy eddig Clotilda és Bernardo is tette.

Elena: Jó napot! Mr. Garciához van szerencsém? Remek. Üdvözletem, Elena Richwood vagyok. Önt ajánlották nekem, ezért is bátorkodtam felhívni. Úgy tudom, rengeteg szakmai tapasztalattal rendelkezik a kertészettel kapcsolatban. Nahát, ez csodás. Tudja, nekem épp egy ilyen tapasztalt emberre lenne szükségem. Érdekelné nálunk egy ilyen állás? Ha úgy gondolja, nálunk is lakhat. Biztosítunk a számára egy kényelmes szobát, napi háromszori étkezést, kielégítő fizetést és egy gyönyörű kertet – nevetgélt. – Igen, igen. Elvállalná? Akkor ezt vehetem igennek? Rendben. Mikor tud kezdeni? Tudok várni, természetesen. Köszönöm szépen. Akkor majd még felhívom. Viszonthallásra!

Másnap reggel, szeptember elsején a két lány órája már 7 órakor csörgött, jelezve ideje lenne felébredni. Lizzy egyszerűen nem bírta felfogni, hogy vége a szünidőnek, nincs már több felejthetetlen vásárlás, nincs több késői ébredés, nem nézheti kedvenc délelőtti sorozatait, helyette azonban járhat iskolába, ráadásul Cleóval. Ez csak még jobban felidegesítette őt, és még jobban tönkretette reggeli kedvét.

Cleo reggele azonban koránt sem volt olyan szörnyű, mint képzelte. Amint megcsörrent az órája, boldogan ugrott ki az ágyából. Soha életében nem örült még ennyire az iskolának. Új iskola, új kezdet, új barátok, de egy régi ismerős, Lizzy. Ez a tény kicsit lelombozta, de úgy gondolta, majd csak túléli, és ahogy ígérte „nem bántja” szegénykét. Valóban örült annak, hogy végre nem kell minden nap fél órát buszocskáznia Rózsavölgyre, mert az ottani iskola egyáltalán nem tetszett neki. A liliomvölgyi sulinak viszont nagyon is jó híre volt, ezért is lett annyira izgatott Cleo, amikor reggel felébredt. Csak most fogta fel igazán, milyen jól is járt a cserével. Azonban nem felejtette el Bernardót, csak megpróbálta a jó dolgokat előtérbe helyezni, és inkább azokra gondolni. Minden éjjel szörnyű álmok gyötörték, de úgy vélte, az iskola talán segíthet majd neki abban, hogy átvészelje ezt az időszakot, és feldolgozza a tragikus eseményt.

A lépcsőn lefelé jövet azonban aggódás fogta el, ugyanis semmit nem nézett át a nyáron. Már azt is elfelejtette, irodalom órán milyen költőkkel, művekkel foglalkoztak, és hirtelen a háromszög területének képlete sem ugrott be neki, ahogy az sem, hogy néz ki a sejt, és mik a részei. Gyorsan előkapta egyik könyvét, és lapozgatni kezdte.

Clotilda gondosan elkészítette a gyerekek tízóraiját, ami most az egyszer mindkét gyermek számára ugyanaz volt. Sajtos sonkás szendvics és egy szép piros alma, hozzá pedig fél liter 100%-os gyümölcslé. Az egy tál zabpehely elfogyasztása közben nem sok szó hangzott el a két lány között. Lizzy próbált nem ránézni Cleo vigyorgó arcára, Cleo pedig nem kereste bajt, némán kanalazta be a gabonapelyhet.

8 órakor megérkezett az iskolabusz. Lizzy átölelte apját, majd az anyját. Ahogy számítani lehetett, Cleótól senki sem búcsúzott el. Se Elena, se Randolph nem mondott neki egy árva szót sem, még azt sem, hogy „Légy jó!” vagy „Jó tanulást!”.

Elena: Viszlát, kicsim!
Randolph: Aztán jó jegyeket hazahozni!
Lizzy: Persze, persze! Hisz’ ismertek!

Gyorsan felszálltak a buszra, és a sárga jármű elindult velük az iskolába.

Randolph: Drágám! Elmentek a gyerekek!
Elena: Azt vettem észre.
Randolph: Tudod, mit jelent ez?
Elena: Nem. Mit? – kérdezte kíváncsian.
Randolph: Miénk az egész lakás!
Elena: És Clotilda? Vele mi lesz? Ő is itthon van!
Randolph: Tudom, hogy te majd elintézed – súgta a fülébe.

És valóban így lett. Elena elintézte Clotildát is, de nem úgy, ahogy Bernardót.

Elena: Clotilda, figyelj csak!
Clotilda: Igen, asszonyom?
Elena: Szerintem a konyha ragyog a tisztaságtól! Sőt, az egész lakás csillog-villog! Nem szeretnél elmenni vásárolni?
Clotilda: De asszonyom, tele van a hűtő! – csodálkozott.
Elena: Nem úgy értettem. Magadnak! Nem szeretnél új ruhákat?
Clotilda: Ó… de… szükségem lenne pár holmira.
Elena: Na, akkor mire vársz? Délelőtt szabad vagy! Sétálj, vásárolj, ülj be valahová!
Clotilda: Igazán? Jaj, asszonyom köszönöm! Megyek, és átöltözök!

Öt perc múlva Clotilda már a Richwood házon kívül volt. Magával vitte kedvenc könyvét, Robert Dishtől, és magára hagyta a párocskát.

Clotilda: Jó szórakozást, Elena asszony és Randolph úr! – kacagott, mivel jól tudta, miért kell otthonról elmennie. Ez nem lehetett véletlen, vagy jószívűség.

Azonban a szerelmespár úgy döntött, egyelőre nem a hálószobában tölti a délután további részét, hanem előbb megnéznek egy romantikus filmet a tévében, de a figyelmük hamarosan egymásra terelődött.

Randolph: Imádlak, te nő! – búgta Randolph, és megcsókolta feleségét.
Elena: Én is! Nagyon örülök, hogy újra a régi vagy, szívem!

Ding-ding! A csengő a lehető legrosszabbkor szólalt meg. Elena és Randolph akár a madarak, szétrebbentek, és szitkozódtak, morgolódtak. Átkozták a csengőt, és azt is, aki megnyomta.

Elena: Ez nem lehet igaz! Biztos Clotilda az!
Randolph: Itthon hagyott volna valamit?
Elena: Nem tudom, majd kiderül. Hah… rendesen ki fog kapni tőlem!
Randolph: Ne, drágám, kérlek! Ne rontsuk el ezt a napot veszekedéssel!
Elena: Igazad van.

Az ajtóban azonban nem Clotilda állt, sem pedig Marina, akire még számíthatott volna Elena.

Elena nemcsak az ajtót nyitotta ki, hanem a száját is, hogy kijelentse, nem vesz semmit, nem kell neki biztosítás, de aztán ajkát csak egyetlen ijedt szó hagyta el, mikor megpillantotta a váratlan vendéget.

Elena: Teeeee???

Nő: Bocsánat… ismerjük egymást? – kérdezte csodálkozva.
Elena: Te vagy az én…, vagyis együtt dolgoztunk a Mashfield családnál még nagyon régen. Azt hittem, rég meghaltál – motyogta alig hallhatóan az utolsó mondatot.

Nő: Ó, már emlékszem! Elena… te vagy az? Nahát… alig ismertelek meg! – Azzal át akarta ölelni rég nem látott ismerősét, de Elena finoman visszautasította.
Elena: Öhm… inkább ne! Hát, úgy látszik nem csak engem felejtettél el, hanem a viszonyunkat is.
Nő: Ó, igazad van. Nem voltunk a legjobb barátnők, igaz? – kérdezte kissé megilletődve.
Elena: Hát, nem éppen.

Elena: És most légy szíves, áruld el, mi az oka látogatásodnak, és egyáltalán hogy találtál ide! Nem emlékszem, hogy megadtam volna neked a címem.
Nő: Tegnap láttalak titeket a temetőben. Idáig követtem a kocsit, aztán úgy gondoltam, ma eljövök.
Elena: Inkább meg sem kérdezem, hogyan sikerült tegnap idáig eljutnod.
Nő: Nem gyalog jöttem.
Elena: Azt valahogy sejtettem. Nos, pontosan miért is jöttél?
Nő: Cleo miatt.
Elena: Tessék? Mit akarsz tőle?
Nő: Ő a lányom.

Elena: Tessék? Hogy mondtad? – színlelte meglepődöttségét.
Nő: Igen, én vagyok az édesanyja.

Elena egy igen ésszerűtlen, őrült ötlettel állt elő, mivel nem akarta, hogy ez a nő elvigye innen Cleót.
Elena: Cleo a saját lányom – jelentette ki határozottan, azonban maga sem értette, hogy képes ilyet állítani, mivel valóban őrült dolognak hangzott, de jobb híján csak ez jutott az eszébe, és arra gondolt, talán beveszi. Azonban tévednie kellett, ugyanis rég nem látott ismerősét nem ejtették a fejére.
Nő: Micsoda? Ez… ez badarság, Elena! Ezt te sem gondolod komolyan!
Elena: De… nagyon is gondolom – ellenkezett, és kezdte magát már szánalmasnak érezni.

Közben Randolph is megérkezett a nagy kiabálásra.
Randolph: Mi folyik itt? Üdvözletem, kisasszony!
Nő: Jó napot, uram! A nevem Rose Willard.
Randolph: Rose? Elena… ő nem… – fordult feleségéhez.
Elena: Azt mondja, ő Cleo anyja, de hiába magyarázom neki, hogy az a kislány a mi saját gyerekünk! – kiabálta, miközben jelezni próbált férjének, hogy segítsen neki. Miután átadta a terepet neki, halkan elkezdett pityeregni, és „Jaj, milyen megalázó”, „Ez szörnyűség” szavakat motyogott.
Rose: Ne csináljanak belőlem és magukból bolondot! 12 évvel ezelőtt én tettem le ide Cleót, a maguk házához. Hátrahagytam egy levelet és egy macit. Odaírtam a nevemet is, és én vagyok az a nő, az édesanyja, Rose Willard.

Randolph: Ha valóban így van, miért nem kereste eddig?
Rose: Jól tudják, hogy szegény voltam, nem volt otthonom. Ezt megírtam a levelemben, ahogy azt is, hogy a kislányomat meg akartam menteni ettől a nyomorult élettől, egy szerető otthont akartam neki találni, amit én sajnos nem tudtam volna megadni neki. Össze akartam szedni magamat. A saját, tulajdon két kezemmel akartam megteremteni a pénzt, és egy otthont, ahol majd a lányommal együtt élhetek boldogan. Sikerült is egy szerény kis házacskát találnom, de amikor visszajöttem volna érte pár évvel ezelőtt, nem találtam itthon senkit. Azt mondták, elköltöztek.
Elena: Így igaz. Egy ideig Párizsban laktunk, ugyanis a férjem egy évig Franciaországban dolgozott. De ez már nagyon régen volt.
Rose: Engem úgy informáltak, hogy Önök innen véglegesen elköltöztek, így feladtam a reményt, hogy valaha is megtalálom a lányomat – folytatta a magyarázkodást. – Már nagyon sok helyen laktam, mindig csak költöztem, mert a munkahelyeim sorra szűntek meg, és szintén rengeteg helyről el is bocsátottak. Takarítónőként és dadusként sikerült összeszednem annyi pénzt, hogy vehessek magamnak egy kisebb házat, nem messze Liliomvölgytől. Az édesanyám, vagyis a nevelőanyám halálának évfordulójára tértem vissza ide néhány napra, és akkor találkoztam azzal a kislánnyal, aki elvesztette az anyját. Elárulta nekem a nevét. És akkor tudtam meg, hogy ő csak az én lányom lehet.

Randolph: De miért csak most jött el érte? Miért várt ennyi napot?
Rose: Tudja, uram, nagy bátorság kellett ehhez. Féltem a visszautasítástól, féltem, hogy a lányom majd megvet engem, amiért magára hagytam. De ha kérdéseiből jól veszem ki, Ön is elismeri, hogy Cleo nem idetartozik, nem az Önök gyermeke.

Randolph: Rendben, asszonyom. Mi csak így akartuk megkímélni az igazságtól.
Rose: Milyen igazságtól? Miről beszél?
Randolph: Cleo már mindent tud.
Rose: Mindent?
Randolph: Igen. És nem akar magáról hallani soha többé! Egész nap csak sír, átkozza azt a napot, amikor megismerte magát! És most menjen innen, mielőtt hazajön és meglátja!
Rose: De a temetőben… keresett engem… jaj, istenem tudtam, hogy ez lesz! Ettől féltem!
Elena: Cleo nem akar menni veled sehová sem! Szeret velünk élni, most már mi vagyunk a családja, azt mondta, ha eddig nem jöttél érte, akkor most már késő bánat! Gyűlöl téged! – szúrt oda még egyet, és szája elégedett mosolyra rándult férje remek ötlete hallatán.

Rose: Nem bánhatnak így velem! Nem mondhatta ezt a kislányom, nem! – győzködte magát, miközben óvatosan hátralépkedett. – Ez valamilyen hazugság lehet, vagy mégsem? Nem! Tőle kell hallanom! Beszélni akarok vele!
Randolph: Hölgyem, most azonnal hagyja el a házamat! Megmondtuk, hogy Cleo nem akar magától semmit, és most kérem, távozzon, különben hívom a rendőrséget!
Rose: Rendben, most elmegyek, de visszajövök, erre megesküszöm! Nem most láttak engem utoljára, mert visszajövök, és addig nem mozdulok el innen, amíg nem beszéltem Cleóval! Nem hiszem, hogy mindennel tisztában lenne. Meg kell tudnia a teljes igazságot! Nem vehetik el tőlünk… megillet minket…

De az utolsó szavakat már nem értették Elenáék, mivel Rose hatalmas zokogásban tört ki, és futva elhagyta a házat. Elena aggódva nézett utána, miközben Randolph tapsolt örömében.
Randolph: Ezaz! Hát nem vagyok zseniális, Elena?
Elena: De… az vagy – motyogta.
Randolph: Valami baj van, drágám?
Elena: Nem hallottad, mit mondott?
Randolph: De… ez mondjuk, engem is aggaszt. Vissza fog jönni.
Elena: Igen, de én az utolsó mondatára gondoltam. Teljes igazság… megillet. Szerintem mindent tud. Mindent tönkretehet ez az átkozott nő. Miért kellett felbukkannia? Miért nem halt meg?
Randolph: Megismert téged?
Elena: Nem… ez mondjuk igaz, akkor lehet, hogy talán még sincs olyan nagy gond, de ki tudja, lehet, hogy csak tettette. Jaj, drágám, ez nekem nagyon nem tetszik!
Randolph: És ha tényleg csak a lányáért jött? Miért nem adjuk oda?
Elena: Nem, azt már nem! Nem hagyom, hogy ezek ketten boldogan éljenek együtt! Igaz, hogy gyűlölöm Cleót, és való igaz, hogy jobban örülnék, ha nem tartozna most már ide közénk, de ha már bekerült a Richwoodokhoz, nem engedhetjük el! Nem lesz itt semmilyen boldog Happy End!

Randolph: Ahogy óhajtod! Amúgy meg ne aggódj, drágám! Mint mindent, ezt a Rose problémát is meg fogjuk oldani.
Elena: Ígéred?
Randolph: Ígérem – mondta, azzal megcsókolta feleségét. – Na, gyere, találjunk ki valamit a hálószobában, de most az egyszer a gyilkosságot töröljük ki a lehetséges megoldások közül.
Elena: Rendben. Szabaduljunk meg Rose-tól mindörökre!