Linda és a szerelem – 15. A “lopott” tervek

Linda: Még egyszer szeretném megköszönni Oszkár úr. Nem is tudtam, hogy anyukám ilyen csalódott lett volna, ha nem jövök el. Maga nélkül itt búslakodna szegény.

Izabella: Na, most húzol el onnan tesókám!

Oszkár: Felkérhetem egy táncra? Ha már itt ragadtam anyukája lakodalmán.
Linda: Engem? Én, én… Szerintem.

Linda: Szerintem igen!
Izabella: Hát itt vagytok! Szia macikám!

Izabella: Hugica, te most szépen kijössz velem a mosdóba!
Linda: Igen, igen, igen. Akarlak Oszkár, jóban-rosszban, amíg a halál el nem választ.

Linda: Naaa! Ne lökdöss már! Mi bajod van?
Izabella: Megérdemled hugicám, megérdemled! Majd megtudod, hogy mi a bajom!

Izabella: Hogy mi a bajom? Azt hiszed, nem veszem észre, hogy Oszkárt akarod lenyúlni előlem? Ide figyelj! Ha még egyszer.

Izabella: Ha még egyszer az ÉN Oszkáromra merészkedsz mászni, azt megemlegeted! Megértetted? Tönkreteszem az életed, drága testvérkém! Csak okosan! Na, pá!

Oszkár: És Lindát hol hagytad?
Izabella: Rosszul volt szegény. Túl messzire ment. Mármint zabálás terén…
Oszkár: De hisz nem is evett semmit. Végig velem volt.
Izabella: Lényegtelen drágám, inkább táncoljunk egyet!

Linda: Izabella ott táncol Oszkárral. Istenem, pedig engem kért fel.
Anita: Oszkár? Téged? Táncolni? Ez újdonság.

Linda: És Oszkárnak köszönhetem, hogy nem okoztam csalódást anyának.
Anita: Ez is új. Na, hallgatlak Linda!

Tündi: Szia Írisz! Egy kávét, légy szíves.

Dávid: Hagyd Írisz, majd én átveszem.

Tündi: Mi van? Megint le akarod ordítani a fejem? Le akarod ordítani a fejem, mert az első perctől fogva tiszta szívből szeretlek, te meg rám sem hederítesz? Le akarod ordítani a fejem, mert csak úgy tudtam hozzád közelíteni, ha átverlek? Köszönöm, de erre nem vagyok már kíváncsi!

Dávid: De én… én, csak.
Tündi: Megnyugodhatsz! Többet nem pitizek nálad, nem vagyok én kis kutya. Ezentúl békén hagylak, hogy éldd az életed, nélkülem. Aki úgy elhalmozna szeretettel, mint még senki.

Oszkár: Szép napot, Paróka kisasszony!
Linda: Jó napot, Oszkár úr.

Oszkár: Maga min ügyködik itt?

Linda: A régi ház terveimet nézegetem épp, és arra gondoltam, hogy.
Oszkár: A régi terveit?

Linda: Igen, a régi.
Oszkár: Már elnézést, de maga hülyének nézz engem?
Linda: Én, én. De hisz. Dehogy!

Oszkár: Azt hiszi, nem tudom, hogy a testvére terveit akarja ellopni, hogy nálam bevágódjon?
Még egy ilyen embert, mint maga. Teljesen félreismertem, én bíztam magában. Azt hittem rendes, sőt már kezdtem azt hinni, hogy már nincs ilyen a világon, mint maga!
Linda: De én? Hisz, hisz. Én nem! De kérem, én, én, én.

Oszkár: Csalódtam magában Paróka kisasszony. Súlyosan csalódtam, mert azt hittem jó ember, nem pénzéhes, szélhámos, és ráadásul szereti a munkáját. Nem gondoltam volna ezt Önről. De úgy látszik a világ már csak ilyen. Örökös csalódások sorozata.