La Media Naranja – 9. Meglepetés

A szoba átlagos volt, olyan, amilyen egy három csillagos szállótól megszokott. A két szépen bevetett ágyat, mindössze egy éjjeliszekrény választotta el. Bence ledobta a táskáját az asztal mellé, majd az ágyra dőlt.
– Elfáradtam – mondta csukott szemmel. Flóra némán és lopva figyelte, amint Bence arcán kisimulnak a ráncok és ellazul az arca. Magában mosolygott egyet, ledobta a táskáját és leült az ágy szélére.
– Miért teszed meg mindezt értem? – bökte végül ki a kérdést, ami egész nap foglalkoztatta. Bence kinyitotta a szemét és Flóra felé fordult.

– Mert szükséged van valakire, aki kisegít a bajból, mindegy, hogy kicsoda. Hogy szerencsédre vagy szerencsétlenségedre, de éppen én voltam ott és én ajánlkoztam fel – mondta szerényen.
– Ne! Ez rossz duma. Ne azt mondd, amit szerinted mondanod kéne, hanem az igazat – kérlelte Flóra.
– Most mit akarsz hallani? Hogy azért, mert tetszel? Azért, mert úgy érzem olyan különleges vagy, hogy muszáj minden időmet veled töltenem? Azért, mert ha becsukom a szemem, a te arcodat látom? Mert tizenkét órát nem bírtam várni, hogy újra lássalak? Ezt nem mondhatom, mert akkor őrültnek tartanál. Így maradok annál a válasznál, hogy azért vagyok itt, mert én vagyok az a szerencsés, akit a bizalmadba fogadtál.

Flóra habozott egy ideig, mondani akart valamit viszonzásképp. Meg akarta köszönni mindazt, amit Bence érte tesz, de pánikba esett és megnémult. Látta, hogy Bence vár valamiféle válaszra, de ő kitérően csak annyit mondott, elmegy letusolni, mert fáradt és aludna.

Míg a forró víz gőzölgő felhőjébe burkolózva próbált valamilyen értelmes választ formálni, addig Bence átöltözött és a fogkeféjét kereste. Kicsit csalódott volt, de csak magát hibáztatta. Úgy érezte, túl nagy fába vágta a fejszéjét. Ő kevés ehhez a lányhoz, nem elég jó neki. Próbálkozhat ő akárhogy, ez a lány jégcsap marad, nem érez iránta semmit.
Mikor Flóra kijött a fürdőből pizsamában, Bence leplezni próbálta csodálatát. Pedig csak a hosszú lábaira, a tökéletes alakjára és csodás arcára tudott gondolni. Még fogmosás közben is csak ezen mélázott. Félre is nyelt és köhögő roham jött rá.

Mikor már mindketten lefekvésre készen voltak Bence jó éjszakát kívánt és lekapcsolta a villanyt. Fáradtan és csalódottan ledőlt az ágyra, próbált nem a tőle fél méterre fekvő lányra gondolni.

Megijedt, mikor váratlanul egy meleg test simult az oldalához. A lány némán a mellkasára fektette a fejét és Bence hirtelen nem tudta, mit csináljon. Átkarolja, vagy csak feszesen feküdjön? Ekkor megérezte a lány hajának kókuszos illatát és türtőztetnie kellett magát, hogy ne másszon azonnal rá.
– Kérlek, ölelj át! – mondta Flóra, mire Bence izmai elernyedtek, már nem volt ideges.

A karjával finoman végigsimított a lány hátán és nagy, lapátkezével átölelte. Egy szó nélkül feküdtek így perceken keresztül, végül Flóra törte meg a csendet.
– Köszönöm, hogy mindezt megteszed értem. Nem érdemlem meg, de…
– Ezt ne mondd – szakította félbe Bence. – Igen is megérdemled. Te bármit megérdemelnél. Talán én kevés vagyok ahhoz, amit megérdemelsz, de próbálkozom – mondta őszintén.
– Nem értem, hogy hogy kedvelhetsz ennyire – értetlenkedett Flóra. – Tudod hány srác tenne meg ilyet egy átlagos lányért, akivel mindössze egy randija volt? Egy sem. Annyira köszönöm!
– Egy átlagos lányért én sem tenném meg – válaszolta Bence. Mély levegőket vettek és mindketten ugyanarra gondoltak. Arra a csókra, ami már egy napja várat magára. Sőt, ami már két hete várat magára. A lány arra gondolt közelebb mászik, a fiú pedig arra, hogy magához vonja. Végül egyikük sem mert lépni… A légzésük lassan összehangolódott és álomba szenderültek.

Mikor reggel Flóra kinyitotta a szemét ugyanott feküdt, ahol elaludt. Már bánta, hogy nem volt mersze megtenni a következő lépést. Nem sokáig merengett a dolgon, mert elérte a felismerés, hogy alig egy órán belül a kórházban lesznek. Bence is ébredezni kezdett és amint észhez tért, elengedte Flórát. Szó nélkül készülődtek, felváltva használták a fürdőszobát. Bence rendezte a számlát, alig engedte Flórának, hogy beszálljon a költségekbe, azt is a lánynak kellett kiharcolni, hogy a benzinpénz és a szoba árának felét kifizethesse.
Nem igazán találták a szavakat arra, ami előző este történt. Ismét nem lépték át sokkal a barátság határait gyakorlatban, viszont elméletben annál inkább. Bence szinte szégyellte magát azért, amit gondolatban művelt Flórával.

Leparkoltak a kórház előtt, Flóra mereven nézett maga elé a kocsiban.
– Minden oké? Maradjunk még itt egy kicsit? – kérdezte felé fordulva Bence.
– Nem, mehetünk. Nem akarom húzni az időt, csak… Mintha ideszögeztek volna – mondta őszintén.
– Megértem. Gyere, segítek – mondta és kisegítette Flórát a kocsiból.

Kézen fogva sétáltak a rendelő bejárata felé. Flóra, mint egy félénk gyerek, aki fél a tűszúrástól szinte fékezett a lábával, míg Bence, a “szigorú szülő” húzta ellenvetést nem tűrően. A betegirányításon megtudták, hogy merre találják Flóra apjának szobáját, nem volt visszaút.

Flóra tenyere izzadt, egész testében remegett. Bence csak megszorította a kezét és egy bíztató mosolyt lövellt felé. Pedig igazából ő is ideges volt, féltette a lányt. Rettegett, hogy látja majd összeomlani, vagy sírni. Erősnek akart látszani, az mindig ment neki. Az apját sose zavarta, ha egy kiadós veréssel kellett, hogy megmutassa milyen is egy igazi férfi. Mindig a fiai tudtára hozta, ő a falkavezér, az erőszak mindenre megoldás és persze a legfontosabb: egy férfi sosem sír.

Megtalálták az ápoló által leírt szobát és leültek az ajtóval szemben. Flóra bár nyitva volt az ajtó, szerencsére nem látott semmit az elhúzott függöny miatt. Csak a függönyt nézték, ami mozdulatlanul körbezárta Flóra apjának félholt testét. Bence hagyta, hogy a lány lélekben felkészüljön arra, amit látni fog. Nem erőltette, nem siettette.

A függöny megmozdult és Flóra arra gondolt, talán jobb is lesz először egy orvossal beszélni apja állapotáról. Meglepetésre viszont nem egy köpenyes doktor lépett elő, hanem két szőke kislány, akik a megszólalásig hasonlítottak egymásra, mint két tojás. A két kislány vidáman szaladt ki az ajtón, Flóráékra ügyet sem vetve a folyosó bal oldala felé tartottak.
De kilépett még valaki, egy nő. Egy nő, aki Flórának nagyon is ismerős volt.

Régi emlék rémlett fel benne, mikor egy fiatal lány sakkozott vele apja irodájában, mikor annak váratlan konferenciahívása volt. Az akkor fiatal lány kedvesen beszélt Flórával és megmutatott neki néhány sakk-trükköt, amit utána a szakkörön ő ki is használt ellenfeleivel szemben.

Bár a nőn látszott az elmúlt 10–12 év, de még így is csinos volt. Az arcát könny áztatta és orrot fújt, míg vontatottan kisétált a szobából. Lassan az egyik automata felé sétált, ahol erőtlenül nyomogatta találomra a gombokat.

– Anita? – kérdezte meglepetten Flóra. A nő felkapta a fejét és Flóráék felé nézett.
– Igen? – nézett könnyes szemmel a lányra. Először nem ismerte fel, majd neki is eszébe jutottak azok a gyerekképek, amik Flóra apjának asztalát díszítették évekig. – Flóra?
– Te… Hogyhogy? Nem értem.
– Én… én az apukád felesége vagyok.