La Media Naranja – 21. Elefánt a szobában

– Igyunk arra a csodálatos tényre, hogy a mai napon már mind a négyen diplomás emberek vagyunk – emelte poharát Levi.
– És arra, hogy a kis hercegnő hallgatott rám, és hagyta, hogy levizsgázzak – simogatta meg hatalmas pocakját Emma. Barackos gyerekpezsgővel koccintottak Emmáék lakásában, egy nagyon meleg júliusi estén. Flóra természetesen jelessel végzett, ahogy Emma is, akinek a jegyét a vizsgabizottság egy kicsit felfelé kerekítette gömbölyödő pocakja miatt. Bence jó eredményt ért el, míg Levi közepesen zárta tanulmányait.

Flóra elnyerte az egyik ösztöndíjas helyet. A tény, hogy egy hónap múlva indul, egyre csak szorongatta a nyakát. Már több mint másfél hónapja tudta, hogy megkapta az ösztöndíjat, és eszébe sem jutott, hogy lemondjon róla. Titokban minden papírmunkát elvégzett és még spanyoltudását is nap mint nap tovább csiszolta. Bence pedig mit sem sejtve tervezgette, hogyan is kérje meg a lány kezét. Először nagyban gondolkozott, például, hogy elviszi megint Párizsba vagy a horvát tenger partjára, de mivel a gyakornoki állása nem fizetett, a szüleitől pedig nem kért pénzt, lemondott ezekről. Viszont azt is tudta, hogy Flóra imádott a Balatonon lenni és oda is először Bencével ment nyaralni. Míg Emma megmutatta a leendő gyerekszobát Flórának, Bence félrehívta Levit, hogy váltson vele néhány szót a leánykérésről.

– Na, mi van? – kérdezte flegmán Levi. Mikor Emma az utolsó hónapba ért, Levi kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Állandóan az járt a fejében, hogy még csak 22 éves és már férj, sőt, hamarosan apa lesz. Állandóan idegeskedett és a megszokottnál hamarabb kapta fel mindenen a vizet.
– Ezt figyeld – kapta elő zsebéből Bence a kis ékszeres dobozt. – Megkérem Flóra kezét.

– Te teljesen meghülyültél? – kelt ki magából Levi egy pillanat alatt. – Ezt azonnal felejtsd el! Hidd el nekem, hogy ez nem jó ötlet. Baromira meg fogod bánni.
– Nem, nem fogom. Megkérem a kezét, ő igent mond és egyszer, ha majd eljön az ideje, akkor el is veszem. Ezt akarom – mondta határozottan Bence és visszatette a zsebébe az ékszert.

– Haver… Fogadd el egy olyan ember tanácsát, aki ezen már keresztülment! Az egyik pillanatban még csak egy gyűrű van az ujján, aztán jön a gyerek, meg hogy ki vásároljon be, ki fizesse be a számlákat, miért nem töltötök együtt elég időt…– habogott Levi idegességében. Jó barátjának tartotta Bencét és minden áron le akarta beszélni élete legnagyobb hibájáról. – Mit mondtam én neked, mikor találkoztunk azon a mixertanfolyamon? Miért tanulok mixerkedni?

– Hogy minél több csajt szedj fel 30 éves korodig. Na és? Azóta eltelt 4 év. Van egy gyönyörű feleséged és nem sokára megszületik a kisbabád is. Nem igaz? – Bence érezte, hogy barátja arra akar kilyukadni, hogy rájött, nem kellett volna olyan hamar megnősülnie. Kedvelte Emmát és tudta, hogy Levi világa egy pillanat alatt meg tud fordulni. Csak szavakkal, de próbálta haverját visszaterelgetni a helyes útra, mielőtt valami hülyeséget csinálna.

– 30 éves koromig, érted? Mennyi vagyok? 22. Még nyolc eszméletlenül csodálatos év állt előttem, hogy szebbnél szebb, fiatalabbnál fiatalabb naiv csajokat fektessek meg halomszámra. Erre most hozzá vagyok kötve életem végéig egyetlen nőhöz. Mintha valami belülről felfalna. Nem bírom Ben. Nem bírom – fakadt ki most már kétségbeesetten Levi. Bence nagy levegőt vett és próbált valami hasznosat mondani.

– Ne így nézd, hanem úgy, hogy megtaláltad a legszebb, legkedvesebb lányt, akivel valaha találkoztál. Ő már mindig a tied lesz, téged fog szeretni. Szerintem ez jobb dolog, mint minden nap más 18 évessel összefeküdni – mondta őszintén, de látta, Levinek ez nem ad megnyugvást. Csak azon pörgött az agya, hogy most is több száz egyedülálló egyetemista lány járja a szórakozóhelyeket, keresve a Nagy Őt, vagy legalább egy pótlékot az éjszakára.

–Szívem – kiáltott Emma Levinek. – Segítenél megkeresni az esküvői albumot? Nem találom. A hálószobába tettük, nem?
– Megyek – ordított vissza ingerülten, fogait összeszorítva Levi, majd egy szó nélkül faképnél hagyta Bencét. A fiú megrázta magát és Flóra keresésére indult a kis lakásban.

– Halihó! – köszönt rá kedvesen barátnőjére, aki a leendő babaszoba küszöbén állt. Flóra épp azon mélázott, hogy mennyire rózsaszín itt minden, valószínűleg Emma is egy ilyen szobába született bele, azért maradt meg a mániája. – Szép lett a szoba – kezdett csevegésbe Bence, mire Flóra csak horkantott egyet.
– Kicsit sok a rózsaszín. Persze, tudom, hogy lány lesz, meg minden, de… Még a végén sokkot kap.
– Hát, majd, ha nekünk lesz kislányunk, az ő szobájában nem lesz egy csepp rózsaszín sem, rendben? – mondta Bence. Viccnek szánta, de Flóra teljesen komolyan vette és majdnem elájult a gondolattól.

– Hogy mi van? – nézett kigúvadt szemekkel Bencére. A fiú úgy gondolta, úgysem beszélnek soha erről a témáról, ha egyszer már belekezdett, hát folytatja. A lánykérés küszöbén talán érdemes is beszélni ilyenekről. Letisztázni a jövőt.
– Hát én szeretnék egy kislányt, meg egy kisfiút. Mint mindenki.
– Én nem – vágta rá Flóra. Bence tudta, hogy Flóra nem nagyon van oda a gyerekekért. Nehéz is lett volna titkolni, hiszen, ha gyerekcsoport ment mellettük a járdán, Flóra átment a másik oldalra, ha pedig valaki édes rokonbabákról mutatott képet, ő csak előkapott egy könyvet és teljes közönnyel állt a dologhoz. Bencét nem érdekelte a tiltakozás, folytatta tovább.

– Kiköltöznénk egy kisebb alvóvárosba, egy családi házba…
– Laktam vidéken és utáltam. Nem akarok kiköltözni a városból – ellenkezett tovább Flóra, de Bencét nem érdekelte.
– Akkor csak a külvárosba. Lenne két kutyánk, egy nagy, aki a kertben lenne és egy kicsi, aki a gyerekekkel aludhatna.
– Nem szeretem a kutyákat, nekem nem lesz kutyám. Félek tőlük, mint a tűztől. Gyerekkoromban megharapott egy, akit kikötöttek egy bolt elé és meg akartam simogatni. Három öltés – mutatta a kezét, ahol már ugyan nem látszottak a hegek, de ő mindig is tudni fogja, pontosan hol harapta meg az a Corgi.

Bence kezdte kényelmetlenül érezni magát. Minden, amit elképzelt a jövőben tökéletesnek tűnt. Nem tudta, hogy Flórának csak rossz napja van, és azért ellenkezik, vagy komolyan így gondolja, csak eddig nem hozta szóba. Arra gondolt, mi van, ha ez a lány nem azt akarja, amit ő? Megtapogatta a zsebét, ahol a kisdoboz volt és egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Sajnálom – mondta végül Flóra, aki a titkolózás miatt egyre ingerlékenyebb lett az idő haladtával. – Csak nincs jó napom – hazudta, hogy ne bántsa meg szerelmét. Őszintén gondolta, amiket mondott, de mivel látta Bencén, hogy kezd kiakadni, jobbnak látta füllenteni.

– De holnap lemegyünk a Balatonra és jobb kedved lesz – mondta Bence és megölelte a lányt.
– Biztosan – felelt Flóra, és őszintén remélte, hogyha elmondja Bencének végre az igazat, a haragja ellenére még visszahozza őt a Balatonról.

***

Gyönyörű idő volt az északi parton, a nap hétágra sütött, Bence és Flóra a strandon töltötték a délelőttöt. Bence alig bírta leplezni az izgatottságát, Flóra nem is igazán tudta mire vélni a fiú jókedvét. Jól érezték magukat, pancsoltak, lángost ettek, homokvárat építettek, és összebújtak az árnyékban, hogy megszáradjanak.

Az étteremben háromfogásos ebédet ettek, amitől Flóra egy kicsit elálmosodott és felment a szállodai szobába szundítani egyet. Míg Flóra a szobában igazából fel-alá járkált idegességében és próbálta összeszedni a gondolatait a nagy vallomáshoz, addig Bence a helyszínt készítette elő a nagy kérdéshez.

Mikor már besötétedett, Bence sétálni hívta a lányt, aki ezt megfelelő alkalomnak találta, hogy elmondja, talán elválnak útjaik. Csak az aggasztotta, hogy az elmúlt hetekben egyszer sem látta ennyire felhőtlenül boldognak barátját. Borzalmasan érezte magát, hogy pont most fogja elrontani a kedvét, de nem húzhatta tovább. Egy erdőben jártak, a fák közötti apró résekben pedig látni lehetett, ahogy a Balaton vízén megcsillan a hold. Egy régi, magányos táborhelyre érkeztek, ahol Flórát teljesen lesokkolta a látvány.

Az égő tábortűz közelében egy hűtőtáska,pezsgő és édesség várt rájuk. Mindenhol virágos bokrok voltak és egyetlen asztal megterítve, két székkel. Bence húzta maga után a lányt, hogy megmutassa neki, milyen csodás innen a Balaton. Flóra nem tudta mire vélni a dolgot, már-már azt hitte megtörtént a lehetetlen és elfelejtett valamilyen évfordulót vagy nagyobb ünnepet. Bence szíve a torkában dobogott, ahogy arra a pontra vezette a lányt, ahol meg akarta kérni a kezét. Előre begyakorolta, hogy mit fog mondani, tudta, de legalább is remélte, hogy lehengerli majd a lányt.

– Kicsim. Ismerjük egymást lassan három éve. Megmondom őszintén, hogy nem örülök neki, hogy ilyen hamar találkoztunk. Tudom, ez most furcsán hangzik, de így van. Mikor mások megkérdezik, hogy miért kötöttük le magunkat ilyen hamar egy hosszan tartó kapcsolatba, én azt mondom, sajnos nem én döntöttem el, hogy mikor találkozom életem nagy szerelmével. – Flóra nagyot nyelt és kezdte kapizsgálni, hogy mit akar Bence. Pánik tört rá, a homlokán gyöngyözni kezdett az izzadtság és kiszáradt a szája.

– Flóra én nagyon szeretlek, és úgy gondolom, te vagy a lelki társam. Imádom, ahogy szarkasztikus megjegyzéseket teszel, vagy amikor épp olyan vagy, mint egy földre szállt angyal. Imádom, hogy levest főzöl nekem, ha beteg vagyok és még a húst is felvágod. Imádom, hogy mindig hozol nekem csokit, ha hazajössz, mert tudod, hogy mennyire édesszájú vagyok. Imádom azokat a gyönyörű szemeidet, a gesztenyebarna hajad, ahogy a válladra omlik, az illatod, ami megcsapja az orrom még éjszaka is, mikor hozzám bújsz. Imádom az eszed, és hogy soha semmit nem felejtesz el. Imádom a kis cetlijeidet, amikkel telerakod a lakást, hogy ne felejts el semmit. – Flóra majdnem sírva fakadt a gyönyörű szavak hallatán, egy szörnyetegnek érezte magát, amiért nem mondta el időben az ösztöndíjat Bencének. Ekkor tudatosult benne, hogyha eredetileg megosztja vele, akkor kitaláltak volna együtt valamilyen megoldást, és együtt maradhatnának. Bencével maradhatna, azzal a fiúval, akiről mindig is álmodozott, akit szívből szeretett.

Bence fél térdre ereszkedett és elővette a zsebéből a gyűrűt. A keze úgy remegett, mint mikor kihúzta az államvizsgatételeit. Flóra arca döbbentre változott, nem akarta elhinni, amit lát. Azt akarta, hogy ez ne történjen meg, hogy visszapörgethesse az időt.

– Flóra… Nagyon szeretlek. Nem azt mondom, hogy most azonnal rohanjunk egy közjegyzőhöz, de tudom, hogy veled akarom leélni az életemet. Szóval… Hozzám jössz feleségül? – kérdezte elcsukló hangon Bence, remélve, hogy választottja boldogan igent mond. Eltelt pár másodperc, aztán tíz, húsz, már fél perc is, de csak némán bámultak egymásra. Csak a tücsökciripelést lehetett hallani. Bence kezdett kétségbeesni.

– Én… Azt hiszem… Te… Én… – habogott Flóra. Nem gondolta, hogy ilyen hamar sor kerül az életében a lánykérésre. Persze néha, mikor a láz leverte és betegen, irracionális gondolatokkal az ágyat nyomta, elképzelte, hogy milyen lenne Bence feleségének lenni. A sok lázcsillapító, csoki és romantikus film ezt váltotta ki belőle, de amint felgyógyult, tudta, hogy a házasság nála kizárva. Csak ezt elfelejtette Bencével is közölni. Most, hogy itt térdelt előtte a valószínűsíthetően legtökéletesebb férfi számára, már nem volt annyira biztos benne, hogy nem akar majd egyszer, a nagyon távoli jövőben feleség lenni.

Bence majdnem összeesett, annyira remegett egész testében. Várta a megváltó választ, és még mindig teljes szívből remélte, hogy Flóra a habozás ellenére igent mond. Mert ez egyértelműen habozás volt, amire előtte nem is gondolt. A válaszra várva elkalandoztak a gondolatai arra, vajon mi lesz vele, ha Flóra nemet mond. Biztosan szakítanak, amibe ő belehal. Na jó, talán nem hal bele, de a padlóra fog kerülni.

– Mielőtt válaszolnék – húzta az időt Flóra. – El kell mondanom valamit.
– Csak kérlek gyorsan, mert itt ájulok el! – sürgette Bence, miközben felállt.
– Én… úgymond nem beszéltem neked egy fontos dologról. Jelentkeztem egy ösztöndíjra… Ami egy évre szól… Spanyolországba… És… úgymond…  megnyertem a pályázatot. És… a következő évet Santanderben töltöm – tört ki belőle szaggatottan az igazság. Amint elmondta a titkot, egy cseppet ugyan megkönnyebbült, de Bence döbbent arca mélységes lelkiismeret furdalást okozott neki.

– Azt akarod mondani, hogy… – kezdett bele Bence, de Flóra telefonja megszólalt. A lány gyorsan előkapta és kinyomta a hívót anélkül, hogy megnézte volna, ki az. Bence nyelt egyet és újra belekezdett. – Te eltitkoltad előlem, hogy gyakorlatilag elhagysz? – kérdezte felháborodottan. Flóra abban a pillanatban nem tudott mit mondani, így inkább felvette újra megcsörrenő telefonját, hogy kapjon pár másodperc haladékot.

– Halló?! – szólt bele rekedtes hangon, amire a válasz egy hatalmas sikítás volt. Flórának el kellett tartania a készüléket a fülétől. Ekkor látta meg, hogy a hívó a barátnője, Emma. – Minden rendben, Emma?
– Rohadtul nem – nyögött bele a telefonba. – Elfolyt a magzatvizem és Levi nincs sehol. Könyörgöm, gyere áááááááát! – Flóra egy pillanatra kétségbeesett, másfél órányi kocsiútra volt Emmától.

– Flóra? – nézett ingerülten Bence a lányra, válaszra várva.
– Emmának elfolyt a magzatvize és Levi nincs sehol – mondta Flóra, miközben Emma egy újabbat kiáltott.
– Azonnal indulunk – mondta semlegesen. A gyűrűt a zsebébe rakta és a telefonját kapta elő. – Addig is felhívom az egyik kollegámat, hogy vigye be a kórházba.

– Rendben – válaszolt Flóra és továbbította Emmának az üzenetet. Emma egy utolsó sikítás kíséretében letette a telefont, mire Flóra Levit kezdte tárcsázni. A hívás rögtön az üzenetrögzítőre irányította, ahol Flóra hagyott egy felháborodott, üvöltözésbe átcsapó üzenetet, míg Bencével visszasétáltak a szállodához. Flóra egy pillanat alatt minden cuccukat bedobálta a táskába, míg Bence sietve rendezte a számlát. Kocsiba vágták magukat és néma csöndben indultak Emmához a kórházba.