La Media Naranja – 10. Apa

– Te vagy a felesége? – kérdezte döbbenten Flóra.
– Igen. Már lassan nyolc éve. Azt hittem sosem látlak többet. Szörnyű, amit anyátok tett veletek. Alig vitt rá a lélek, hogy felhívjam, de gondoltam hátha érdekel titeket. Borzalmas lehetett apátok nélkül felnőni – mondta együtt érzően Anita. Flóra egy szót sem értett abból, amit a nő mondott. A szívverése felgyorsult és egyre dühösebb lett.

– Mit tett anyánk velünk? – kérdezett vissza tettetett higgadtsággal.
– Hát, hogy elhurcolt titeket a világ másik végére. Apád mindent elmesélt. Nem kell megvédened édesanyádat. Mindenről tudok.
Flóra képtelen volt felfogni, amit hall. Ez a nő több mint nyolc éve hazugságban él. Az apja annyira borzalmas ember, hogy a következő házasságát is hazugságokkal itatta át.
– Mi az a minden? Szeretném tudni.

– Hát, hogy egyik nap hazament, veszekedtek anyáddal, aki elégedetlen volt és utána elhurcolt titeket úgy, hogy apádnak meg sem mondta, hová. Apátok évek óta próbált felkeresni titeket, de ha végre talált egy telefonszámot, vagy címet, az már nem volt aktuális. Szörnyű éveket élhettetek át. Tudtam, hogy legalább te eljössz. Most, hogy már felnőtt vagy és nem kell alárendelni magad anyád akaratának, eljöhetnél hozzánk. Ha Péter felébred akár családi ebédeket is tarthatnánk, a lányaink is szívesen megismernének. Biztos láttad őket, az előbb jöttek ki. Még az a szerencse, hogy az a mobilszám, amit találtam apád telefonjában jó volt.

Flóra legszívesebben a nő nyakába öntötte volna az igazságot, de nem tudta hol kezdje. Az anyját… az ő drága anyját, aki a világ legjobbja, a példaképe, így megalázta az apja még azután is, hogy már nem éltek együtt. Meggyalázta azt a csodálatos embert, aki csak jót tett érte. Becsapott egy naiv lányt és akár egy életen keresztül is képes lett volna hazudni neki. Ha ezt az anyja tudná, talán még egy darab kiszakadna belőle. Sosem tudta elfelejteni az apját, aki egy mocskos hazudozó és, aki kirabolta. Anita már a szemével a két kislányt kereste, akik ezek szerint Flóra féltestvérei.

– Szervusz! – nyújtotta a kezét Anita Bencének. Flóra majdnem elfelejtette, hogy a fiú is mellette van. Ha nem lett volna elég romos az egész eddigi világa, akkor a mostani bombázás megtette a hatását. A földet már sóval akarták behinteni, mikor Bence finoman megérintette és ettől felbátorodott. Tudta, hogy milyen borzalmas, ha az ember elveszti a hitét egy emberben és nem kívánta ezt Anitának. Úgy gondolta, ha egyszer az apja felébred, talán elmondja. Ez nem az ő dolga.

Anitán látszott, hogy már több napja nem aludt és tudta, nem rózsás a helyzet. Flóra nem akart rontani a helyzeten. Anita elnézést kért és a két kislány után indult, akik nevetgélve fogócskáztak a folyosó végén. Egyáltalán nem hasonlítottak Flórára, ő inkább az anyjára hasonlított, az apját a külseje alapján is simán letagadhatta volna.

– Hát ez… Egyre cifrább – mondta Bence.
– Igen, és pont ezért akarom most azonnal lezárni – mondta Flóra és mély levegőt vett. Megfogta Bence kezét és elindult a legnehezebb útjára, amit valaha megtett. Az a tíz lépés kilométereknek tűnt. Bence elővette a telefonját és játszani kezdett rajta.

Elhúzta a függönyt, ami mögött apja mozdulatlanul feküdt az ágyon. Szinte semmit sem változott. Nem volt borostája, csak körszakálla és a hajában is megjelent néhány ősz hajszál. Leült az egyik székre az ágy mellett és azon gondolkozott, mit mondjon. Ezer gondolat kavargott a fejében, mindent ki akart önteni. Aztán miután elkezdte, már alig bírta abbahagyni. Végül is, ki tud magában tartani tíz évnyi fájdalmat?

– Hát szia… Talán egyszerűbb is lesz így, hogy úgy érzem csak alszol, és mindjárt felébredsz. Így nem lesz bűntudatom azért, amiket mondani fogok. Hiszen egy haldoklónak általában nem vágnak a fejéhez sérelmeket. Azt mondják a kómás betegek értik, legalább is érzékelik, hogy beszélnek hozzájuk, foglalkoznak velük, míg ők mélyen alszanak. Kicsit remélem, hogy ez így van, ha egyszer mégis felkelnél, nem akarnám még egyszer elmondani, amit most fogok. Nem értem… Nem értem az egészet. Sosem voltam rossz, és az öcsém is mintagyerek volt. Kitűnő tanulók voltunk, érdeklődőek, szeretetteljesek. Te pedig… Te pedig rideg voltál és távolságtartó. Mindig is éreztem, hogy küzdenem kell a figyelmedért, már pici korom óta, persze akkor ezt még természetesnek gondoltam. De nem az… És talán ezt már te sosem tudod meg. Mert van olyan, hogy az embert azért szeretik, amilyen. És ez nem azt jelenti, hogy neked azért kellett volna szeretned kizárólag, mert a lányod vagyok. De tovább megyek, talán ez is elég lett volna, csak neked nem. Az sem volt elegendő, hogy egy gyereket az ember feltétel nélkül szeret, sem az, hogy küzdöttünk a figyelmedért, de még az sem, hogy amiben csak akartad, megfeleltünk neked. Az elmúlt majd’ tíz évem keserves volt. Mondhatnám, hogy te tetted keservessé, de ez nem igaz. Sajnos a korai élmény úgy belém vésődött, hogy nem tudtam túltenni magam rajta és olyan lettem, amilyennek sosem gondoltam magam.

– Láttam kint a feleséged… Talán ő egy másik embert ismer. Talán a mocskos kis hazugságaid a szemében jó emberré tettek. Talán a közös gyerekeitek másképp gondolnak rád. Én ezt nem fogom elrontani. Nem fogok neki kitálalni. Nagyon úgy tűnik, hogy született hazudozó vagy, mert egy szemernyi kétséget sem láttam benne még azok után sem, hogy az arcomról lerítt a düh és az értetlenség. Elég neki megbirkózni a két gyerekkel, no meg azzal, hogy te itt fekszel. Gyűlöltelek. Gyűlöltelek minden egyes alkalommal, amikor anya csendesen a szobájában sírdogált. Gyűlöltelek, amikor lemaradtunk a fontos eseményekről, csak mert te egy mocskos csaló vagy és leléptél anya pénzével. Gyűlöltelek, mikor csak rád gondoltam, mikor csak eszembe jutottál… de már nem. Most már nem tudlak gyűlölni. Azt mondják a szeretet és a gyűlölet között vékony a határ. Én nem akarom, hogy csak egy szikrányit is úgy tűnjön, vannak érzelmeim irántad. Egyszerűen csak szeretném megérteni, Apa. Szeretném megtudni, hogy miért nem voltunk neked elég jók? Miért förmedtél rá két kisgyerekre, ezzel tönkretéve az életüket? Miért vitted el anya pénzét? Miért hagytad, hogy szegénységben sínylődjünk éveken át? Miért nem kerestél meg minket? Nem érdekelt, hogy nézünk ki, mit csinálunk, vittük-e valamire, hasonlítunk-e rád? Pedig nem is voltunk olyan messze… A bátyád tavasszal, egy családi ebéden elkotyogta, hogy melyik városba költöztél. 600 kilométer nem sok. Sosem gondoltál anyára? Miért kellett még anyát is befeketíteni? Ennyire gyáva vagy? Gyáva vagy beismerni, hogy rossz ember vagy? Hogy hibákat követsz el és nem tudod értük vállalni a felelősséget? Annyi éven át együtt éltetek, nem tudsz csak úgy kiverni valakit a fejedből ilyen sok év után… Nem lehet. Annyira szörnyű, hogy ezekre sosem kapom meg a választ…

– Azért elmondom, jól vagyok. Ha három héttel ezelőtt kerültél volna ide, be sem jöttem volna. Mert van valaki, aki úgy kedvel, ahogy vagyok. Ha csendes vagyok, ha rám jön a beszélhetnék, ha talpig puccban, vagy ha csak egy egyszerű pólóban vagyok. Elképzelek egy olyan univerzumot, ahol te nem mentél el. Ahol boldogan éltünk volna, te még mindig szeretnéd anyát és legalább minimális próbálkozásokat teszel annak érdekében, hogy elfogadj minket. De nem akarom ezt… Borzasztó, amit velünk tettél, de ettől edződtünk meg. Anya a világ legjobb anyja és a legkeményebb nő, akit valaha ismertem. Az öcsém egy zseni, olyan jó orvos lesz, amilyen ebben az egész kócerájban nincs. És én… Én talán nem leszek más, csak egy művészettörténész, de abban megpróbálok majd a legjobb lenni.

– Azt kívánom, hogy épülj fel! Azért kívánom, hogy ébredj fel és élj, mert van kint két gyerek, akiknek még lehetsz az apja. Azt mondják, akinek halálközeli élménye volt, vagy hasonló traumája, az valahogy megjavul. Ebben én kételkedem, de ha csak egy kis esély is van rá, hogy azok a gyerekek ne olyan rokkantan nőjenek fel, mint mi, akkor kötelező megadnod nekik! Valószínűleg ha most kinyitnád a szemed, rám sem ismernél. Esetleg azt hinnéd, anya vagyok húsz évvel ezelőtt. Remélem, nem úgy gondolsz rám, mint életed megrontójára, aki véletlenül megfogant egy iskolai buli után. Nem vagyok vallásos, de elmormolok magamban valami imafélét, hogy kinyisd a szemed és szeresd azt a két kislányt. Többet sajnos nem tudok mondani. Nem tudom azt mondani, hogy szeretlek, és nem fogom megbánni, hogy nem tettem meg. Őszintén megmondom, életedben először jó hallgatóság voltál. Komolyan remélem, hogy felépülsz. Egy tanácsom van csak, ha tudod, még fogadd meg! Ne hazudj többet! Soha. Ha ezt csak úgy tudod betartani, hogy többet nem szólalsz meg… Az lehet, hogy a sors keze.
Flóra a monológja végére ért, felkelt, leporolta a ruháját és sóhajtott egyet. Visszaindult Bencéhez, de még utoljára ránézett apjára, akit soha többet nem látott.

– Na? – állt fel türelmetlenül Bence. Alig bírta kivárni, hogy Flóra újra mellette lehessen. Aggódott, hogy a lány talán attól, hogy újra látja apját, összeomlik. Flóra nyugodt volt, nem sírt, higgadtabb volt, mint mielőtt bement.
– Elmondtam egy beszédet valakinek, aki alszik. Kicsit hülyén érzem magam emiatt, de semmi több. Mindent elmondtam neki. Ha hallotta, ha nem, bennem innentől nincs tüske. Szerintem hazamehetünk – mondta és közelebb lépett Bencéhez. Sosem voltak még ilyen közel egymáshoz… ébren.

Flóra a mellkasához bújt és átölelte a fiút. Bence orrát ismét megcsapta az az erős, mindent átható kókuszillat. Visszaölelt és azt kívánta, bárcsak így maradhatnának örökre. De az ölelés lazább lett és Flóra hátra lépett. Bence mosolygott, kézen fogta a lányt és elindult vele a kocsi felé.

A hazaút mindössze hosszúságában tért el az előző napi kocsikázástól. A nem várt esőzések az ország egész területén fennakadásokat okoztak. Az úton nem beszéltek semmi érdemlegesről, csak kalandregényekről, a világ általuk legjobbnak ítélt filmjeiről, sorozatokból idézgettek egymásnak és kitárgyalták a nagy rocklegendák hátterét. Nem volt szó sem arról, hogy Flóra mit mondott az apjának, sem arról, hogy mit szól ahhoz a halom hazugsághoz, amit Anita gondolt róluk. Az sem került szóba, hogy mit éreznek egymás iránt, és hogy mit jelentett a tegnap este. Flóra nem tudta, hogyan köszönje meg Bencének mindazt, amit az elmúlt két napban érte tett. A csodálatos randevújuk már úgy tűnt, hónapokkal ezelőtt történt. Ahogy beszélgettek és egyre jobban megismerték egymást az órák csak elrepültek. Próbáltak kapaszkodni a jelenbe, de amikor meglátták az egyetem épületeinek körvonalát, mindketten elszomorodtak.

Bence leparkolt Flóráék kolesza előtt és a heves esőzés ellenére is az ajtóhoz kísérte a lányt.
– Nem tudom, hogy köszönhetném meg neked ezt az egészet – mondta kissé szomorkásan Flóra.
– Most már azért megérdemelném azt a második randit – nevette el magát Bence.
– Mindenképpen – mondta Flóra és megölelte a fiút. Bence nem tudta olyan ügyesen palástolni csalódottságát, mint szerette volna, a lány pedig ezt észrevette.

Még mindig attól félt, hogy rosszul fog elsülni az első csókjuk, ezért szimplán csak húzta az időt. Mikor Bence már a kocsi felé tartott, Flóra utána kiáltott.
– Várj! – kiabálta, de az eső hangjától és a villámlástól Bence semmit sem hallott. Flóra nem hagyta annyiban, a fiú után indult.
Mikor utolérte, Bence csak megfordult és megtörtént az, amire már epekedve vártak mindketten. Nem volt ügyetlen, maximum egy kicsit klisés. Az biztos, hogy ez a pillanat örökre bevésődött mindkettejük emlékezetébe…