Küzdő Lélek – 21. Babazsúr

Ryan megígérte Livnek, hogy nem sietteti a döntés meghozatalával, és be is tartotta. Valahányszor beszéltek, soha nem hozta fel a témát, mindig gondosan ügyelt arra, hogy még csak ne is utaljon rá. Biztos volt magában, a saját és Liv érzéseiben is, azonban, ahogy teltek a hetek, úgy viselte egyre nehezebben a várakozást. A június beköszöntével pedig már kezdtek komoly kétségei támadni.

​– Több mint két hónapja annak, hogy gondolkodási időt kért – panaszolta Charlotte-nak a szüleik udvarán, mielőtt Liv autója begurult volna a ház elé. Ekkor kinyitotta az ajtót nagyobbik fiának, aki addigra kiszabadította magát a gyerekülésből, és gyors köszönést követően berohant a házba. A kicsi eközben szeretetteljesen integetett feléjük az ablakon át, és alig várta, hogy lepacsizzon az apukájával.
– Mi a helyzet, kishaver? – csapott bele Ryan a tenyerébe, majd kivette a gyerkőcöt kocsiból.
– Anától kaptam fadit. Epjeset – újságolta boldogan.
– Biztos, mert jó fiú voltál.

Liv nagyot tüsszentett.
– Igazs! – mutatott Adam az anyukájára, mire a felnőttek elmosolyodtak.
– Jobbulást.
– Köszönöm.
– Nem használ az allergia gyógyszer? – érdeklődött aggodalmasan Charlotte.
​Liv habozott a válasszal.
– Öö… de, csak… most alternatív módszerrel próbálkozom. Értük jöjjek, vagy áthozod őket este? – fordult Ryanhez elterelve a témát.
– Amelyik neked kényelmesebb.
– Ebben az esetben, kérlek, fuvarozd haza őket! – mondta, és máris indulni készült.
– Liv, nincs kedved csatlakozni hozzánk? Tudod, milyen jó móka a baba buli, gyere, ne maradj ki belőle!
– Köszi, Charlotte, aranyos vagy, de a szüleim a városban vannak, és már megígértem nekik, hogy velük vacsorázok. Talán majd legközelebb – felelte, azzal beszállt az autóba, és elhajtott.

​Charlotte szélesen mosolyogva nézett öccsére.
– Mi van?
– Azt mondta, legközelebb csatlakozik.
– Nem. Azt mondta, talán, amiről mind nagyon jól tudjuk, hogy a ne is álmodj róla burkolt formája.
– Mióta vagy te ilyen pesszimista?
– Nem tudom, rossz előérzetem van.
Charlotte átkarolta a vállát.
– Hát ne legyen. Tudom, hogy régóta húzódik a dolog, de a beszámolód alapján én nem következtetek a legrosszabbra. Éppen ellenkezőleg – biztatta, majd átvette tőle a kis Adamet, aki mindenképpen versenyt akart futni vele a bejárati ajtóig.
– Ed, kető, hájom – számolt vissza az indulásig a gyerkőc, miután talajt ért a talpa, és minden erejét összeszedve szaladt a célig. Nagyokat kacagott, mikor az ajtóban Charlotte utolérte, az ölébe kapta, és összevissza puszilgatta, ahol csak érte.

​Ryan vágyakozva nézte végig a jelenetet. Irigyelte kisfia gondtalanságát, és azt kívánta, bárcsak egy órára visszatérhetne az ő életébe is ez a felhőtlen szabadság. De már azzal is megelégedett volna, ha képes lett volna kikapcsolni az agyát, hogy ne járjon folyton az egyre-másra felmerülő problémákon. Korábban ez nem okozott nehézséget neki, azonban mióta a magánélete mellett a karrierjével is gondok adódtak, aludni is alig tudott a nyomasztó gondolatoktól.

​Négy héttel korábban a közvetlen felettese, Norelle Teagen az irodájába hívatta. Nem volt ez szokatlan dolog tőle, így nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, ám amikor kinyitotta az ajtót, és meglátta a kanapén ülő két férfit, legszívesebben sarkon fordult volna. Nem ismerte őket, de tudta, miért vannak ott, és azt is, hogy mit akarnak tőle. Más körülmények között talán még örült is volna nekik, de jelenlegi élethelyzetében a háta közepére sem kívánt egy áthelyezéssel járó előléptetést.

​Becsukta maga mögött az ajtót, majd Teagen ügynök illendően bemutatott egymásnak mindenkit. Ryan a kézfogásokat követően helyet foglalt az urakkal szemben, és türelmesen hallgatta elismerő értékelésüket a szakmai teljesítményeiről. Arcizma sem rándult, mikor egyikük izgatottan elé tolt egy új munkaszerződést a dohányzóasztalon, miközben a másik kiemelte az általa fontosnak vélt részeket, úgymint magasabb beosztás, magasabb bér, minden szövetségi ügynök álma: Washington, D.C.

​Ryan kivárt néhány másodpercet, majd köszönettel visszautasította az ajánlatot. Felállt, és minden további szó nélkül elhagyta az irodát. Természetesen a férfiak és a főnöke is némi magyarázatot várt volna tőle, ezért utánamentek, és megpróbálták meggyőzni, hogy ne fossza meg magát egy ilyen jelentős szakmai előrelépéstől, de Ryan már döntött. Nem volt hajlandó magára hagyni a családját, mert az egyet jelentett volna Wallace győzelmével. Az ügynökök ugyan nagy nehezen tudomásul vették az akaratát, de méltatlankodások közepette távoztak a teremből, emiatt pedig Ryannek volt egy olyan sanda gyanúja, hogy nem fogják annyiban hagyni a dolgot. Legnagyobb sajnálatára két héttel később ez be is igazolódott.

​Ekkor azonban a központi iroda Terrorelhárító Osztályának vezetőhelyettese kereste fel személyesen. Nagy hírnévnek örvendett a hatvanas évei elejét taposó férfi, így Ryant igazi megtiszteltetésként érte, hogy csak miatta Norfolkba fáradt. Ismét a kezébe került egy szerződés, ami a korábbihoz képest némi módosításon ment keresztül az összegeket illetően, továbbá kiegészítették egyéb juttatásokkal is. Viszont az öreg nem ezzel próbálta jobb belátásra bírni.

​– Idefigyeljen, fiam! Az a nagy helyzet, hogy a múltja miatt csak maga töltheti be ezt a megüresedett pozíciót. Nagyon sokan pályáztak rá, nagyon sokan alkalmasak lennének, de egy közös barátunk magát akarja.
Ryan már a múltja emlegetésénél felkapta fejét, de ekkor vált csak igazán gyanakvóvá.
– Egy közös barátunk?
– Jó, a barát talán erős szó. A lényeg, hogy D.C.-ben akarja tudni, mert hosszú távú tervei vannak magával.
– Az baj, mert hivatalosan se hosszú, se rövid távú tervei nem lehetnének velem, és nem is lesznek, ugyanis nem megyek sehová – jelentette ki elszántan, majd felállt. – Örültem a találkozásnak Cohen különleges ügynök.

​– Ugye tudja, hogy nem fogja ennyiben hagyni? – szólt még utána, mielőtt kilépett volna az iroda ajtaján, és Ryan pontosan ettől tartott. Ezért nem volt az elmúlt hetekben egy nyugodt perce sem. Bárhol, bármikor felbukkanhat, és abban nem lesz köszönet. Prédának érezte magát, aki szüntelenül a környezetét pásztázza.

​Most is alaposan szemügyre vette az utcában parkoló autókat és a járdán közlekedőket. Nem látott semmi gyanúsat. Megfordult, elindult befelé a házba, ahol már javában zajlott a legújabb családtagot köszöntő babazsúr. Bethany Lincoln pontosan egy hónapja látta meg a napvilágot, és most a Safferty-hagyomány szerint illendően megünneplik az új jövevényt. A csöppség nővéreit meghazudtoló nyugodtsággal tűrte a rokonok babusgatását. Egyáltalán nem zavarta, hogy folyamatosan kézről-kézre adták és az arcába gügyögtek. Míg a család nő tagjai nem bírtak betelni Bethany látványával, addig a férfiak egy része a nappaliba vonult italozni, a gyerekek pedig egy pillantásnál többre nem is méltatták újdonsült unokatestvérüket. Sokkal inkább az ebédlőasztalon sorakozó hidegtálak és sütemények kötötték le figyelmüket, és az, hogy meggyőzzék a tinédzsereket, bújócskázzanak velük.

​Ryan váltott pár szót a baba körül legyeskedőkkel, majd tekintete bátyjára irányult, aki levakarhatatlanul lépdelt az apjuk után egy barna üvegcsét szorongatva a markában. Mióta Jack összeesett a műhelyben és kórházba került, Patrick fokozott ellenőrzés alatt tartotta a családfőt. Pláne, miután a kontrollvizsgálatokon kiderült, hogy nem szedi rendesen a felírt gyógyszereket. Jack az eredményei ellenére meg volt róla győződve, hogy nincs szüksége semmiféle pirulákra, és ehhez olyan konokul ragaszkodott, hogy se az orvosok, se a felesége, se a lányai, se Ryan nem tudta megmagyarázni neki, hogy mennyire nagy tévedésben él. És akkor mindenki legnagyobb csodálkozására a szűkszavú Patrick hirtelen felcsattant.

​– Hogy lehetsz ennyire önző? Ne magad miatt vedd be őket, hanem miattunk! Az unokáid miatt! Épp elég volt Kellyt elveszíteni, nem vagyok hajlandó végignézni, hogy az értelmetlen önfejűséged miatt te is idő előtt elpatkolsz! Esküszöm, ha kell, egyesével fogom lenyomni azokat a rohadt tablettákat a torkodon! Térj már észhez, öreg!

​– Apátok hihetetlen fazon – bökte oldalba Mackenzie az elbambult Ryant.
– Nincs még egy ilyen logikátlanul makacs ember a Földön.
– Valóban? Én még ismerek egyet. – Ryan kíváncsian nézett rá. – Te.
– Aucs.
– Ne haragudj, nem tudtam kihagyni – kuncogott a nő. Ryan nem bántódott meg. Egy kívülállónak valóban nehéz lehet megérteni, miért ragaszkodik még mindig Livhez.  Átkarolta Mackenzie vállát, és a fülébe súgta:
– Menekülj, amíg még nem késő! Ez a család őrült!
– Még jó, hogy én is őrült vagyok – érkezett az epés felelet egy kacsintás kíséretében, Ryan ajka pedig széles mosolyra húzódott.
– Örülök nektek – biccentett a fejével bátyja irányába, majd felkapott egy muffint a tálcáról, betömte a szájába, és átvonult a nappaliban sörözgető sógoraihoz.

​– Tüneményes kiscsaj. Nem akarod elcserélni valamelyik srácomra? – kérdezte Theótól, mielőtt lehuppant volna a kanapéra. A katona szélesen vigyorgott rá.
– Háh! Kizárt. Végre lett egy áldott jó gyerekem. Legalábbis egyelőre úgy tűnik, hogy az. De Sadie-t viheted Davidért cserébe.
– Akkor is kell, ha ágyba vizel?
– Még mindig? – fordult felé Peter meglepetten.
Ryan keserűen bólintott.
–  De a múlt hónapban már hat száraz éjszakája volt, szóval lassacskán azért haladunk.

​– És Livvel is haladtok? – kíváncsiskodott az időközben megérkező Patrick, miután helyet foglalt Peter mellett, és kiürítette a kezében szorongatott sörös üveg tartalmát. A másik két férfi is Ryanre szegezte a tekintetét.
– Eeerről most inkább nem nyilatkoznék – vonult fedezékbe, de Theo nem hagyta annyiban a témát.
– Úgy hallottam, történt köztetek egy-két dolog – hangsúlyozta sejtelmesen.
Ryan csodálkozva pillantott rá.
– Még csak most hallottad? Ejha. Úgy látszik, tényleg tudnak ezek a nők titkot tartani, ha nagyon akarnak.

​– Miért? Mi történt? Lefeküdtetek? – csatlakozott a faggatózáshoz Peter is.
A családapák olyan tágra nyílt szemekkel meredtek rá, hogy Ryan akaratlanul is elmosolyodott rajtuk.
– Mi van? Babazsúr helyett véletlenül a pletykaklubban kötöttem ki? – Nem szívesen beszélt a hatalmas kérdőjeles kapcsolatukról, igazából Granten és Charlotte-on kívül senkinek se számolt be arról, hogy mi történt köztük Livvel. És Charlotte-nak is alig három hete árulta csak el, miután megeskette, hogy senkinek se adja tovább, még Peternek se. Azon viszont igencsak meglepődött, hogy a felesége nem rohant rögtön Jennához. Ha Theo még csak most hallott arról, hogy történt köztük egy s más, az csakis azt jelenthette, hogy Liv maximum két-három napja beszélt először Jennának az együttlétükről.

– Hát – kezdett bele némi tétovázás után. Nehezére esett megnyílnia előttük. – Tavaly december közepén elvittem ugye bulizni, akkor elég jól éreztük magunkat, és végül az ágyban kötöttünk ki.
– Igen, ezt még tudjuk.
– A lányaink újságolták – pillantottak össze a férfiak megjátszott rosszallással a szemükben.
– Ja, igen – somolygott Ryan visszagondolva az unokahúgaival töltött terápiás délutánra. – Utána jött az, hogy levette a jegygyűrűjét, és kb. mindent elkövetett azért, hogy meggyűlöljem és beleegyezzek a válásba, de hát én már csak ilyen makacsul ragaszkodó idióta vagyok. Visszavonulót fújtam, és a srácokon kívül semmiről se beszéltünk. Aztán mikor felvettek tartalékosnak a kommandósokhoz, hirtelen megváltozott a helyzet. Egyre többször keresett, érdeklődött, mi a helyzet velem. Igaz, igyekezett mindezt úgy beállítani, hogy a gyerekek miatt fontos tudnia, de végül is ez teljesen mindegy. A lényeg, hogy tök jól elvoltunk, amíg ki nem derült, hogy David látta őt és Wallace-t smárolni a házunk előtt. És akkor másnap előállt azzal, hogy ő bemutatja Jasont a srácoknak, az biztos megoldja majd David problémáját. Én meg először kiakadtam, aztán elgondolkodtam, és végül addig szuggeráltam, míg rám vetette magát. És megtörtént, ami megtörtént, majd közöltem vele, hogy fejezze be a játszadozást, döntse el végre, mit akar és kivel akarja. Beleegyezett, de időt kért. Ennek több mint két hónapja. Eleinte nem paráztam, nyeregben éreztem magam Wallace-szel szemben, pláne miután felvilágosítottam róla, hogy mennyibe kerül és mennyi áldozatot kíván két gyerek. De úgy másfél hete Liv feltűnően kerülni kezdett, és ezt most marhára nem tudom, hogyan kellene értékelnem. Megígértem, hogy nem siettetem a döntés meghozatalával, de lassan az őrületbe kerget a bizonytalansággal.

​– Hű.
– Egyetértek Patrickkel – kortyolt egyet Peter is a söréből. – Ez elég nagy hű.
– Én a helyedben már rég agyonvertem volna Wallace-t.
– Szerinted nem fordult meg a fejemben? – nézett Ryan a katonára.
– Akkor miért nem tetted meg? Szövetségi ügynök vagy, tudod, hogyan kell eltüntetni magad után a nyomokat.
– Ezt ugye nem gondoltad komolyan? – pislogott rá Peter megütközve. Theo csak a vállát vonogatta.
– Hát, ha valaki ilyen durván belerondítana az életembe, én biztosan nem hagynám annyiban.
– Jó, de egy kapcsolathoz két ember kell – vetette közbe Patrick. –  Kedvelem Livet, de ő is legalább annyira hibáztatható, mint Jason. Sőt.  – Peter egyetértően bólintott.
– Tény, hogy elég csúnyán viselkedett Ryannel. Bocsánat, viselkedik. Nem szép tőle, hogy így húzza-halasztja a dolgot.

​– Hát nem. De legalább még él és kétségek közt tud hagyni – bukott ki belőle akaratlanul. Míg a férfiak a kapcsolatuk kivesézésével voltak elfoglalva, Ryan előtt felsejlett a néhány órával korábban történtek. A délelőtt folyamán szokatlan telefonhívást fogadott az irodában. Egy magát Ericnek nevező férfi üzenetet hagyott a felettesének, Norelle Teagennek, melyben konkrétan megkérte a nő kezét. Mikor Teagen ügynök délután visszatért a Sun Hill-i találkozójáról, Ryan azt hitte, hogy ő fog megdöbbentő hírt közölni vele, ehelyett a lejátszott hangfelvétel után neki sikerült meglepődnie, mikor Norelle könnyeivel küszködve tudatta vele, hogy Eric meghalt.
– Hogy mi? – bámult rá Patrick értetlenül, de Ryan ha akart volna, se tudott volna rá magyarázatot adni, mert Peter hangot adott az addig lenémított televízióra, hogy értesüljön a legfrissebb hírekről.
– Mondd csak, Ryan, erről tudsz valamit? Tényleg Pat exfőnöke ölte meg Hayest?
– Toreno? Nem tudom – felelte egykedvűen. Birtokában volt ugyan az információnak, de nem oszthatta meg velük.

​– Tuti ő volt – fészkelődött Theo mellette, majd előredőlt, hogy jobban lássa idősebbik sógorát. – Hé, Pat, milyen érzés, hogy egykoron egy gyilkosnak dolgoztál?
Patrick közel tíz évig dolgozott kamionsofőrként a Toreno L(e)ogistics-nél, melynek alapítóját életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték szervezett bűnözés, gyilkosságok elrendelése, valamint elkövetése miatt. Tizenegy napja szökött meg a börtönből a különösen nagy értékű lopásért és hamisításért elítélt Landon Hayesszel, akit aznap késő délelőtt holtan találtak huszonhét kilométerre Sun Hilltől, a Green View alágazásnál. Toreno bosszúhadjáratot indított, végzett a tárgyalását vezető bíróval, az ügyésszel, Hank Gordon különleges ügynökkel, és a lista napról napra csak hosszabb lett. Állítólag egy rejtélyes, Herceg nevezetű alakot keresett. Ezzel volt tele a média, és az országban mindenki csak erről beszélt.

​– Nem érzek semmi különöset. Akkoriban még más ember volt, vagy az is lehet, hogy csak jól leplezte. Négyszer találkoztam vele személyesen, egyszer az állásinterjún, háromszor pedig egyik-másik logisztikai bázisán. Mindig a nevemen szólított, és ez őszintén meglepett, tekintve, hogy az interjú után két évig nem is futottunk össze. De emlékezett rám, érdeklődött, kikérte a véleményemet. Nagyon korrekt főnök volt. Aztán, hogy utána mibe keveredett és mivé lett… hát… szar ügy. Ezt sajnálom, de azt nem, hogy az alkalmazottja voltam. Sok tapasztalatra tettem szert nála, szóval végül is sokat köszönhetek neki.

​Ryan mobilja üzenet érkezését jelezte. Nagy nehezen előkotorta a nadrágzsebéből, feloldotta a képernyőzárat, majd elolvasta a barátjától, Granttől kapott rövid, ám annál tartalmasabb tájékoztatást. Mire befejezte a válasz írását, a hírbemondóval is közölték az információt.
–  Leonardo Toreno és a Herceg, Preston Toreno halott.

 

Tovább a következő epizódra