A kő rejtélye – 19. A múlt árnyai

Az egész nap úgy kezdődött, hogy a kanapén aludtam. A szobám ugyan az emeleten volt, mégis úgy éreztem, hogy a földszinten vagyok biztonságban, attól az embertől, akit sajnos apának mondhatok. Napi programja a részegre ivás volt. Fogalmunk sem volt anyuval, hogy honnan szedi azt a rengeteg italt, ugyanis még hetekkel ezelőtt elégettük az egészet, amiért verést kaptunk mind a ketten. Akkoriban még szőke hajam volt, és nem festettem.
Ébredésemkor úgy gondoltam, felmegyek és megnézem, mik történtek az éjszaka.

– Na, gyere, cica! Még egy kört? – apa az ágy felé húzta anyát, kinek szemén látszott, hogy sírt, és az is, hogy éjszaka nem aludt.
– Hagyd békén anyát! – bömböltem, könnyeimet próbáltam visszatartani.
Amikor apa meglátott, elengedte anyát, és mielőtt ő jött volna közelebb, én haladtam előre, egészen az orra elé, félelmet nem ismerő arccal – pedig eléggé féltem.

– Apa.. nem teheted ezt velünk.. mi történt veled? Mi késztet arra, hogy ezt cselekedd? Micsoda?! – gyilkos tekintettel meredtem apámra, amikor ördögi félmosoly jelent meg az arcán.
Anya sírása és apa ördögi mosolya tette nálam ki a pontot a mondat végére. Behúztam egy erőset apának, amitől megbotlott, de még mindig talpon volt. A szemét és a száját sem láttam a hajától.

– Lányom, ezt nagyon nem kellett volna! – már ütésre készülődött, de a döntő pillanatban lehajoltam, elkerülve a támadását.
Szívesen visszavágtam volna, de féltem. Az ütés, amit végrehajtottam, az nálam baromi nagy szó volt. Futni kezdtem.

Szerencsére annyira ittas volt, hogy elesett a lépcsőn, és aminek ütközött, az asztal lába volt. Hangos reccsenéssel tört ketté, és ráesett az egész. Olyan gyorsan futottam, hogy nem tudtam a tekintetébe nevetni, és kedvem sem volt ahhoz. Hosszú rohanásom során megláttam egy elhagyatott részt. Bebújtam az egyik garázsba, és ott töltöttem a napomat az éjszakával együtt.

Álmatlan éjszakám volt. Állandóan azt képzeltem, hogy lépeget valaki a garázson kívül, és az a valaki az apám. Embernek sem mondható el, ennyi bűnt a pap sem, de még az Isten sem bocsátja meg neki gyónáskor. Mindig is önfeláldozó ember voltam. Talán ez a dolog pont akkor változott meg, amikor elhagyott valami.. vagy valaki.. Lényegében a hatodik érzékem kapcsolt, és hajnali 4-kor hányingerem lett, fájt a fejem és nem tudtam talpra állni, de lehet, hogy ezt csak a hetekben átélt stressz okozta.

Reggel úgy gondoltam, hazamegyek. Rossz ötlet volt. Anyát láttam meg meztelenül a földön. Pontosítok: Anya holttestét. A látvány borzalmas volt. Eltakartam a szememet, oda sem mertem nézni. Nem voltak vérnyomok, semmi ilyen. Valószínűleg az apámnak nevezett élőlény addig kínozta őt, ameddig csak bírta.. sőt, lehet, hogy a halála után is.

Apa egy üveg sörrel jött a kezében oda hozzám.
– Lányom…
– Ne hívj engem így! – ordítottam, miközben könnyeim potyogtak a földre.
– Ezt nagyon nem kellett volna, kislá…
– Mondtam, hogy ne hívj engem így! – bömböltem, és felszaladtam az emeletre.

Elindult felém, de én erre felfutottam az emeletre, be az egyik szobába, amit nem szoktunk használni. Sosem voltam még abban a szobában.. vagy legalábbis nem tudok róla. Gyorsan bezártam az ajtót, majd felfigyeltem a padlóra és a falra, ami tele volt piros-zöld foltokkal. Végül kettő pisztolyt vettem észre. Leültem az egyik székre, majd fejemet az asztalnak támasztottam. Közvetlen előttem volt a pisztoly.

Apa feljött az emeletre, majd megpróbálta kinyitni az ajtót – sikertelenül. Hamarosan eszébe jutott egy jobb ötlet. Végezzen velem is, aztán magával; úgysem kell új ajtót vennie. Elkezdte rugdosni az engem megvédő helység egyetlen kijáratát, közben engem szólítgatott.
– Édes pici lányom! Nem menekülhetsz, nem bújhatsz el sokáig! Ne aggódj, együtt kerülünk a pokolba!

Az a pisztoly egyre rokonszenvesebbnek tűnt, de mit kezdjek vele? Öljem meg magam, és kíméljem meg a testem apám fojtogatásától? Netán öljem meg apát, és meneküljek el? Nem.. én nem vagyok gyilkos, nem lehetek gyilkos.. vagy mégis? Nem tudtam mit tenni, cselekednem kellett.

Apa hamarosan belépett, én gyorsan felálltam, megfogtam a pisztolyt és arra az emberre tartottam, akinek élete túl súlyos, hogy ne raboljam el.
– Tedd el azt, lányom. Szebb halál, hogyha együtt halunk meg. Ne rontsd el ezt a szép pillanatot!
– Megölted anyát.. – mondatom közben egy könnycsepp gördült végig az arcomon.

– Lányom – hirtelen egy szellemalak jelent meg mellettem, és az anya volt. Először azt hittem, káprázott a szemem, hogy csak egy illúzió, de nem az volt. Szememet viszont nem vehettem le apáról, mert már ütésre intett.
– Lányom, figyelj ide! Apád megölt engem. Gyilkold meg őt, én pedig eltűntetem a nyomokat, úgy, hogy az úgy látszódjon, mintha öngyilkos lett volna.
– Nem vagyok gyilkos!
Apa nyílván nem látta anyát, mert csak én látom a szellemeket.
– Igen, nem vagy az. Én viszont igen – ekkor elindult felém, de én gyorsabb voltam, és lőttem.

Apa a földre roskadt, és vérezni kezdett. Én pedig könnyező szemmel kiszaladtam a házból, a pisztolyt pedig eldobtam. Azóta sem derült ki, hogy én voltam a gyilkos.

– Most már tudod, mért látom a szellemeket, és az igazságot is tudod.
A lány ekkor rám nézett, és várta, hogy válaszolni fogok, azonban én csak a földet néztem.
– Chris.. haragszol? – kérdezte Linda.
– Meg kell emésztenem – próbáltam nyugtatni magam, közben a fejemet masszíroztam, azonban a lány ezt nem engedte, csak közelebb jött hozzám, és megcsókolt.

Ez a csók mindennél többet ért..