Kettős játszma – 9. Josie rájön

Már távolról kiszúrtam Maddoxot, ahogy felém közelített. Én már jó tíz perce odaértem, és már csak rá vártam. Jó volt látni az arcán lévő mosolyt, ahogy meglátott engem.

– Szia – köszönt rám, amikor odaért hozzám, és meg sem várta, hogy én is köszönjek. Magához húzott, és szenvedélyes csókot nyomott a számra. –  Már nagyon hiányoztál – mondta, miután elváltunk egymástól.
– Észrevettem – nevettem rá.

– Régóta vársz? Tudom, hogy kicsit késtem, de volt még valami elintézni valóm – mondta, mire megráztam a fejem.
– Nem vagyok itt rég óta – mondtam.
– Mihez van kedved? – kérdezte Maddox, majd elmosolyodtam.
– Találd ki!

– Abban sosem voltam jó – nevetett fel Maddox. – Mit szólnál egy kis korizáshoz? – próbálkozott.
– Életemben nem koriztam még – mondtam.
– Akkor épp itt az ideje – mondta, majd megfogta a kezem, és elindultunk a tetőkert irányába.

– Szóval ez lenne Maddox új barátnője? – kérdezte hidegen Josie, csak úgy magától.
– Aha – válaszolt Dawn. – Egész csinos.
– Dawn!
– Úgy értem… Fúj, láttad a haját? Meg… a… ruháit? – próbálta menteni a menthető a fekete hajú lány.
– Tudod, fogalmam sincs, miért barátkozom veled – mondta Josie, majd ő is elindult a tető irányába, Dawn pedig követte őt.

– Látod, hogy nem is olyan nehéz? – kérdezte Maddox, mikor korizni kezdtünk. Bizonytalanul álltam a lábaimon. Tényleg ez volt életem első korcsolyázása. Eddig nem azért nem csináltam, mert nem akartam, hanem mert senki nem hívott. Egyedül pedig… Kissé lehangoló lett volna.
– Hát neked biztos nem az – válaszoltam, mire Maddox elnevette magát.

Josie és Dawn az ajtóból figyelték az eseményeket.
– Istenkém, milyen béna – nevetett magában Josie. – Csoda, hogy hasra nem esik. Bár Maddox még azt is vonzónak találná.
– Josie, kérdezhetek valamit? – kérdezte Dawn, mire Josie egy sóhajtással jelezte, hogy igen. – Te szakítottál Maddox-szal. Akkor miért érdekel, hogy mit és kivel csinál?
– Mert nem léphet túl rajtam ilyen egyszerűen – felelte Josie. – Én sem tettem ezt vele.
– Szereted még? – kérdezte Dawn, de Josie erre már nem válaszolt.

Meg kell hagyni, amikor rájöttem, hogy is működik a lábam, ha gurul, akkor már élveztem az egészet. Nem is volt túl nehéz.

– Ugye, hogy nem is volt olyan vészes? – kérdezte Maddox, mikor elhagytuk a pályát.
– Igazad volt. Jól éreztem magam – válaszoltam, mire Maddox átölelt.

– Biztos, ne kísérjelek haza? – kérdezte Maddox, már vagy tizedére, mire újra csak megráztam a fejem.
– Nem kell. De azért köszönöm ezt a délutánt – mondtam.
– Mikor találkozunk újra? – kérdezte.
– Hamarosan – mosolyodtam el.

Halovány csókot lehelt a számra, majd elköszönt.
– Szia Maya!
– Szia!

Aztán ő az egyik irányba ment, én pedig a másikba. Észre sem vettem, hogy valaki engem figyelt.

– Most már haza mehetünk? – kérdezte Dawn.
– Menj csak! Nekem még van egy kis dolgom – mondta Josie.
– Követni akarod? – döbbent meg Dawn.
– Miért mit gondoltál? Hogy hagyom elsétálni, mielőtt rájönnék, hogy ki ez? Na szia!

Tényleg jól éreztem magam Maddox-szal. Mondhatni egyre jobban. Olyan jó lett volna, ha Maya valóság. Hogy ne tudjam azt, hogyha hazaérek, újra Zoey leszek. Maya akartam maradni. Maddox, és a saját magam kedvéért.

Akkor még nem is tudtam, de ez a vágyam, szertefoszlani látszott…