Kettős játszma – 17. Karácsonyfadísz

Hanna akármennyire is próbálta saját magának bizonyítani az igazát, tudtam, hogy a saját érzéseit vezeti félre. Mert Logan olyan volt neki, mint nekem Maddox. És mind a ketten valaki olyan után vágytunk, aki nem viszonozta az érzéseinket.

– Szerinted Logan valaha is meg fog változni? – kérdezte Hanna, mire felhúztam a vállaimat. – Szeretném, ha úgy lenne. Nagyon. De nem tudom, hogy érek e neki ennyit.

Nem akartam elmondani Hannának azt, amit én már tudtam. Logan nem fog megváltozni. Sem érte, sem valaki másért.
– Azon kellene elgondolkodnod, hogy megéri e ez neked – mondtam halkan. – Hogy Loganért megéri e mindez. Mert ha csak vágysz arra, hogy megérje, akkor…

– Zoey, nem tudom – vágott a szavamba. – Szeretném, ha mindez, amit szeretnék, igaz lenne. Hogy Logan szeressen engem. Hogy ne csak egy újabb lány legyek, aki megfordult az ágyában. Hogy ne csak egy legyek a sok közül, hanem az, aki miatt megváltozik, és szeretni fog. Túl naiv vagyok, ha ezt szeretném?

– Nem – válaszoltam, pedig a legszívesebben rávágtam volna, hogy igen.
– Talán ha jobban próbálkoznék – folytatta. – Hogyha látná, hogy fontos nekem. Akkor talán rájönne, hogy valaki gondol rá, és szeretne vele lenni. Akkor talán én is fontos lennék neki.
– Lehet – mondtam, de nem gondoltam komolyan.

– Elmondom neki, hogy szeretem – szólalt meg néhány pillanat múlva Hanna, és olyan elszántan hangzott, mint eddig semmi. – Hogy szeretem őt, és azt szeretném, ha velem lenne. Csak velem. Mert lehetetlen, hogy ami köztünk volt semmit se jelentsen neki. Rá fog jönni, rá kell jönnie, hogy ő is így érez. Biztos vagyok benne.

– Nem fog – csattantam fel. – Logan nem szeret téged! Csak kihasznált, mert bedőltél neki, és szörnyen ostoba és naiv vagy, hogy ezt nem veszed észre!
A szavaim után csönd telepedett közénk. Nem akartam elmondani neki. Nem akartam jobban bántani. De annyira fájt, hogy félre vezeti saját magát. A szavak csak úgy kijöttek a számon, és mire észrevettem már késő volt. Túl késő.

– Tessék? – kérdezte végül Hanna, de olyan halkan, hogy alig hallottam.
– Ne haragudj – sóhajtottam fel. – Nem akartam így elmondani. De nem tudtam tovább hallgatni téged, miközben tudom az igazat.

– És mindezt mégis honnan veszed?
– Szerinted honnan tudtam a közösen töltött éjszakátoktól? – kérdeztem vissza. – Logan mondta. Miután bepróbálkozott nálam.
– Hogy mi van? – kérdezte Hanna, miközben felpattant az ágyról.

– Nem bántásból, de ez a fiú-lány dolog még elég új neked – mondta. – Nem lehet, hogy valamit félreértettél?
– Azt kétlem – mondtam, és próbáltam nem megsértődni a szavain.

– Szóval Logan… És te… Ezt elég nehezen hiszem el – mondta, mire én is felálltam az ágyról.
– Miért is?
– Mert nem vagy kifejezetten Logan, hogy is mondjam… Típusa – felelte.

– Talán igazad van – mondtam. – Neki mindig is az ostoba libák jöttek be.
– Mit mondtál? – kérdezett vissza döbbenten, miután rájött a szavaim értelmére.
– Nem vagyok Logan típusa, igaz? Nem inkább azt akartad mondani, hogy nem vagyok elég jó neki?
– Tény, hogy azon kívül, hogy csinosabban öltözöl, és magabiztosabb lettél, nem vagy túl különleges – mondta.

– Bocsánatot kérek, amiért nem vagyok olyan tökéletes, mint te – mondtam. – Mond csak, Hanna, azért vagy ilyen, mert rájöttél, hogy Logan számára maximum annyira vagy érdekes, mint a házi feladata, vagy hogy ezt pont tőlem kellett megtudnod?
– Azért vagyok ilyen, mert nem vagyok rászorulva pont a te kioktatásodra – felelte.

– Miért hiszed azt, hogy jobb vagy nálam? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolt.
– Tényleg? Arról beszélek, hogy képtelen vagy felfogni a tényt, hogy Logannek nem kellettél. Tovább lépett. Vagy legalábbis tovább akart. Méghozzá velem. Csak azt hiszed, hogy te jobb vagy nálam. Ezért ezt nem tudod megemészteni.

– Azt hiszem itt az ideje, hogy elmenj – mondta.
– Ne aggódj, eszem ágában sem volt tovább maradni – mondtam.
– Talán nem is Logant bánom. Inkább azt, hogy azon a délutánon odamentem hozzád – szólalt meg, és a szavai pofonként csattantak az arcomon.
– Talán valaki olyannal kellene barátkoznod, aki ugyanolyan különleges, mint te – mondtam gúnyosan, aztán kisétáltam a szobájából, a házukból, és Hanna barátságából is.

Egyáltalán nem így terveztem ezt az egészet. Olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit normális esetben soha. De egy fontos dologra rájöttem. A barátságunk csak annyira volt erős, mint egy karácsonyfadísz. Gyönyörű, amíg a fát ékesíti, de egy váratlan mozdulat miatt leeshet és darabokra törhet. És csak ekkor jössz rá, hogy belül mindvégig üres volt… Legalábbis én azt hittem.