Kettős játszma – 13. Változások

Egy hét telt ez azóta a nap óta. Azóta nem tettem ki a lábam a lakásunk biztonságot adó falai közül. Anyám előtt azt tettettem, hogy beteg vagyok. Nem tudom, hogy elhitte el, vagy csak velem hitette el, hogy elhitte. De nem számít. Nem bírtam visszamenni az iskolába.

Napokig más sem csináltam, mint pizsamában ültem a szobámban. Hanna többször is átjött, de minden beszélgetésünk veszekedéssel zárult. Többször is próbáltam visszaemlékezni, hogy miért kezdtünk egyáltalán civakodni, de nem tudtam. Csak annyi maradt meg az emlékeim között, hogy elviharzik. Újra, és újra.

Csak a fogadalmam járt a fejemben. De nem voltam képes ilyen egyszerűen magam mögött hagyni saját magam. Akartam valamihez kapaszkodni. Ami Hanna lett volna, de akarva-akaratlanul is kezdtem eltaszítani őt magamtól.

Akarom én ezt az egészet? – kérdeztem magamtól. Aztán eszembe jutott, amit Maddox mondott aznap. Ugyanolyan vagyok, mint Josie… Az a Josie, aki tönkretette az életemet… Tehát a saját életemet tettem tönkre… Ha pedig már úgyis borzalmas, akkor miért számít, mit teszek?

Másnap

– Haver. láttad már az új csajt? – kérdezte Logan szőke barátjától. – Ha meglátod, eszedbe sem jut többé az a Maya, aki dobott téged.
– Ő nem dobott, érted? – csattant fel Maddox. – Csak… Elment.

– Nekem totál mindegy, de ettől a csajtól totál padlót fogsz – vigyorodott el Logan, én pedig mintegy végszóra érkeztem meg a terembe.

Mindenki engem nézett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a helyzetet.

– Ugye megmondtam? – kérdezte vigyorogva Logan. – Dögös.
– Ezt nem mondod komolyan – suttogta maga elé Maddox a döbbenettől.
– Dehogynem – vágta rá Logan. – És nem is kicsit. Meg kell tudnom, ki ez.

– Szia! – lépett hozzám először Logan Cole. Láttam rajta, hogy nem ismert fel.
– Szia Logan! – köszöntem neki, mire a homloka közepéig futott a szemöldöke.

– Ismerlek? – kérdezte, mire karba fontam a karomat.
– Nem hiszem – mondtam aztán. – Maya vagyok.
– Várjunk, Maya? – kérdezte hirtelen. – Maddox Mayája?
– Hogy mi? – kérdeztem vissza.

– Ne haragudj – eresztett meg felém egy fogpasztareklám mosolyt. – Úgy értettem, hogy te vagy az a Maya.
– Ah, értem. Nos ebben az esetben igen, az a Maya vagyok.
– Legalább már értem, miért volt annyira maga alatt, amikor ejtetted – mondta, aztán elsétált. Maddox szomorú volt? – gondoltam vissza Logan szavaira, de nem jutottam tovább a gondolatmenetben, ugyan Maddox jött oda hozzám.

– Zoey, megmondanád, hogy mégis mi a fenét csinálsz? – kérdezte.
– Szerintem semmi közöd hozzá – válaszoltam, majd ott akartam hagyni és leülni, de nem engedte. – Mit akarsz tőlem, Maddox? – kérdeztem.

– Nevetségesen viselkedsz – mondta nekem.
– Rendben – feleltem. – És?
– Nem veszed észre, amit csinálsz? Ez nem te vagy, Zoey!

– Te mondtad, hogy olyan vagyok, mint Josie. Hát tessék! Ha már vádolsz valamivel, legalább legyen alapja – mondtam neki. – Egyébként pedig, Maya vagyok – mondtam, aztán otthagytam.

– Remélem ez csak valami vicc, Benett – lépett hozzám Josie is.
– Mire gondolsz pontosan? – kérdeztem vissza. – Csak nem hitted, hogy életem végéig fogok elbújni előled?

– Pff… Nekem aztán mindegy, hogy mivel kelted fel magadra a figyelmet, Maddox nem fog visszamenni hozzád.
– Te azt hiszed, hogy ez az egész róla szól? Csak róla? – kérdeztem vissza mosolyogva.

– Ebben az esetben felvilágosítanálak, Hart! – mondtam, mire megrándult az arca. – Ez az egész nem Maddox-ról szól, végképp nem rólad. Ez rólam szól, és arról, hogy nem hagyom, hogy ezentúl úgy kezeljenek, ahogy eddig tették. Éppen ezért – mondtam tovább mosolyogva. – Nincs több Benett, vagy bogár, vagy rusnya, vagy a többi röhejes gúnynév, és jó lenne, ha felhagynál a szivatásokkal is, mert már nem félek tőled, és ha belém marsz, ezentúl visszamarok. Szia, Josie! – fejeztem be a mondandómat, ami után köpni-nyelni nem tudott. Elfordultam tőle, és leültem az első székre, ami ott az utamba került. Logan mellé, az első sorba.

– Várjunk csak… Zoey?