Kalózkaland – 2. A vendégek érkezése

Elérkezett a vendégek érkezésének napja. A palota lakói mind sürögtek-forogtak, hogy mindennel elkészüljenek idejében. A szakács ínycsiklandozó lakomát sütött, a takarítók minden egyes négyzetcentimétert fényesre súroltak, a katonák pedig a szokásosnál is komolyabban végezték őrjárataikat. Mindezt a királyné parancsára tették, aki mindenképp el akarta kerülni azt az eshetőséget, hogy a titokzatos gyilkos épp a vendégek jelenlétében kövessen el egy újabb merényletet. Ez minden bizonnyal rossz fényt vetne a királyságra, és fellépne annak az esélye, hogy a kalózok visszamondják a szerződést, márpedig ezekben az időkben Seaville-nek nagyon nagy szüksége van szövetségesekre.

Ugyanis a szomszédos országok egyike, Crafthole ősidők óta rivalizált Seaville-el, tizenöt évvel ezelőtt még egy hatalmas háború is kitört a két ország között. A háború döntetlen lett, így végül közös megegyezés alapján a fegyverszünet mellett döntöttek, bár érezni lehetett, a harc még korántsem ért véget. Idő közben a kedélyek elcsitulni látszottak, de az utóbbi időkben úgy tűnt, a régi rivalizálás újra felütötte fejét. Ennek következtében – bár erre a királyné nem szívesen gondolt – meg volt az esélye egy hamarosan bekövetkező újabb háborúnak, Seaville királysága azonban még nem volt elég erős, hogy egymagában el tudjon bánni Crafthole-lal. Éppen ezért a királyné, Isabella de La Porte azt eszelte ki, hogy sürgősen szövetségest kell találniuk, mielőtt még túl késő lenne.

Így hát mindent meg akart tenni, hogy hamarosan érkező vendégeire jó benyomást keltsen, és minél hamarabb megkössék a szövetségi szerződést. Bár meglepő döntés volt részéről, hogy pont a kalózokat választotta szövetségesnek, mégis megvolt rá az oka, amiért így döntött: a kalózok ugyanis nem féltek semmitől és senkitől, és még a háborútól sem riadtak vissza, ezért hatalmas hadi előnyt jelentene Seaville számára a támogatásuk. Habár kicsit tartott tőle, hogy nehezen fogják megérteni egymást, ugyanis a kalózok köztudottan eltérő habitusúak voltak bármely más népnél. Az átlagember többnyire elkerülte a kalózokat, mivel nem volt valami jó hírük – előszeretettel folyamodtak erőszakhoz mindenféle indíték nélkül -, de ez másrészről előnyt is jelenthetett, például egy háborúban.

– Megérkeztek már? – ez a kérdés egy órán belül legalább százszor hangzott el a királynő szájából. Nyilvánvalóan izgult a találkozástól, azonban tanácsosa most is nemlegesen csóválta a fejét.
– Még nem, felség, de hamarosan meg kell érkezniük – válaszolt.
– Azt hiszem az lesz a legjobb, ha már most kimegyünk eléjük a kikötőbe – fordult fiához és a zenészhez, Jeremyhez, aki már elő is készítette legjobb hangszerét a vendégek fogadtatására.
– Ahogy parancsolja, úrnőm – hajolt meg tisztelettel a bárd.
Így hát elindultak a kikötő felé. Mikor odaértek, a hajó még nem volt sehol.

– Mi van, ha nem jönnek el? – kérdezte William anyjától, akinek a fejében ugyanez a kérdés fogalmazódott meg.
– El kell jönniük – mondta inkább saját magának Isabella. A kalózok voltak az utolsó reménye, muszáj volt, hogy eljöjjenek…

Még tíz percig ott álltak, ezalatt semmiféle hajót, sőt még egy csónakot sem láttak a tengeren. Már épp indultak volna vissza a palotába, amikor végre feltűnt a horizonton egy kis folt – egy árboc teteje. A kis folt lassan kiemelkedett a tengerből, majd végre feltűnt szemük előtt egy hatalmas kalózhajó. Félelmetes látványt keltett, mindhármukat kirázta a hideg, annak ellenére is, hogy tudták, a kalózok békés szándékkal jönnek – legalább is remélhetőleg. A hatalmas monstrum fokozatosan közeledve egyre nagyobb és nagyobb lett, míg végül olyan közel ért, hogy csak úgy láthatták, ha egészen felemelték a fejüket.

A hajó kapitánya ügyesen kormányzott, gyakorlott mozdulatokkal terelte a kikötő felé hajóját. A legénység összes tagján kalózsapka volt; egyik-másik levette és azzal integettek a parton állók felé. Néhány kalóz az árbocról lelógó köteleken hintázott, miközben hangosan kántálták kalóz dalukat. Mindeközben két kalóz éppen egy veszélyesnek tűnő kardviadalt bonyolított le a fedélzet kellős közepén egy kisebb kalózcsoport gyűrűjében, akik egymást túlharsogva bíztatták a csatázókat. Igazán zajos népség volt, pont olyan, amilyennek Isabella királyné elképzelte, ennek ellenére nem tűntek olyan veszedelmesnek, mint a kalózhistóriákban szokás volt emlegetni, ez egy kissé megnyugtatta.

Mikor a hajó elfoglalta végső helyét a kikötőben, lenyílt az átjáró és lesétált rajta két kalóz – méghozzá nem akármilyenek, ugyanis mindkettő nő volt. Az egyik, a magasabb rövid fekete hajú volt és vörös színű elegáns kalózkalapot viselt, nem olyat, mint a fedélzeten lévőké; a másik, az alacsonyabb hosszú vörös hajú volt, fején egy piros fejkendővel. A magasabb kalóz idősebbnek tűnt, a fiatal pedig ránézésre egykorú lehetett Williammel. A fiúnak egyből fel is tűnt, hogy a vörös hajú lány kivételesen csinos, habár kicsit meglepte, hogy női kalózok is léteznek – ő mindig is nagyszakállú, alkoholtól bűzlő vénembereknek képzelte őket, de most be kellett látnia, eddig tévhitben élt, az újonnan érkezők voltak erre az élő példa.

A két kalóz egyenesen a parton ácsorgók felé indult. Jeremy közben rázendített egy nótára, ahogy az elő volt írva neki. Isabella kissé előrelépett, jelezve, hogy ő lesz a házigazda. A fekete hajú kalóz megállt Isabellával szemben és így szólt:
– Bocs a késésért, de útközben belefutottunk egy csapat cápába és gondoltam levadásszuk őket, hogy legyen mit enni vacsorára – azzal kezével a háta mögött lévő hajóra mutatott, ahol tényleg volt egy hatalmas háló, tele félig-meddig még élő cápákkal. Az egyiket épp akkor döfte le egy kalóz, amikor Isabella odanézett. Megpróbálta száját csukva tartani, bár ez jelen pillanatban nem tűnt egy egyszerű feladatnak.

– Amúgy a nevem Clarisa Darktide, ő pedig itt a lányom, Misty – nyújtott kezet. – Én vagyok a hajó kapitánya és Aarbyville királynője. Te meg gondolom Isabella vagy.
– I-igen, örvendek a szerencsének, Clarisa – szólalt meg kissé megkésve a királynő, és viszonozta a kézfogást. – Nagyon örülök, hogy vendégül láthatlak benneteket és kedves… legénységeteket – nézett bizonytalanul a hajón randalírozó kalózok felé.
– Ja, velük nem kell foglalkozni – legyintett Clarisa. – Ők a hajón maradnak, meglesznek a cápákkal egy darabig.
– Oh… értem – szólt kicsit megkönnyebbülve Isabella, mivel már épp maga előtt látta gyönyörűséges és makulátlanul tiszta palotáját, amint ezek a vademberek megszállják és a feje tetejére fordítják. – Hát akkor jobb lesz, ha indulunk is, hamarosan besötétedik – azzal a kis csapat elindult a palota felé vezető úton.

Útközben ahogy sétáltak az úton, a velük szemben jövő városiak sorban meghajoltak és köszöntötték őket. Isabella nagyon büszke volt népére, amiért ilyen jó példát mutatnak a vendégek előtt, de a tizedik ilyen alkalom után Clarisa megjegyezte:
– Mit hajlonganak ezek az emberek, derékfájásuk van?
– Seaville-ben így szokás köszönteni a királyi családot – tájékoztatta őket Isabella, és igyekezett nem túl kioktató lenni, mint általában.

– Micsoda fura szokások! Nálunk az emberek sörrel kínálják egymást, na annak legalább van értelme! – mondta fennhangon Clarisa. – Szerintem itt is be kéne ezt vezetni!
– Hát… majd meggondolom a dolgot – szólt kissé elpirulva Isabella, a mögöttük haladó William pedig magában kuncogott egyet. Nem is olyan vészes, sőt egész szórakoztató – gondolta.

Közben észrevétlenül oldalra pillantott, de Misty továbbra sem adott semmiféle jelet arról, hogy észrevette volna őt. Bár még sosem találkozott kalózzal, lehet, hogy ez náluk természetes viselkedésnek számít, azért remélte, hogy majd lesz alkalma elbeszélgetni a lánnyal. Most már egyáltalán nem haragudott anyjára, amiért nem szólt neki a kalózokkal való szervezkedéséről, ugyanis még sosem látott ilyen gyönyörű lányt, mint Misty.

Mikor végre megérkeztek a palotába, Clarisa undorodva megjegyezte:
– Lila színű függönyök?! Már neis’haragudj Izi – ugye szólíthatlak így? – te sem álltál sorban, amikor az ízlést osztogatták!
A királyné, aki épp egy talpig lila estélyiben volt, zavartan mosolygott.
– Anya, ne légy ilyen goromba – szólalt meg Misty először azóta, hogy megérkeztek. A hangja olyan lágy volt, mint a tavaszi szellő és olyan édes, mint a mezei virágok illata – legalább is Williamnek ez a két dolog jutott róla először eszébe.
– Jólvanna, azért véleményem nekem is lehet, nemde?! – válaszolt vállrántva Clarisa.

Miután körbenéztek a – ahogyan Clarisa fogalmazott: „hányingerkeltően giccses” – trónteremben, továbbmentek a kissé visszafogottabb stílusú ebédlőbe.
– Na, ez már egy fokkal elviselhetőbb – jegyezte meg Clarisa körbenézve.
Nehezebb lesz nekik megfelelnem, mint gondoltam – gondolta Isabella magában. Clarisa szinte mindenben talált kifogásolnivalót, és nem is félt tudatni véleményét vendéglátóival.

– Mi Aarbyville-ben fémből készítjük a poharakat, nem ilyen giccses kerámiacuccból! – kiáltott Clarisa, mikor a pincér felszolgálta a vacsorát a palota legszebb és legdrágább étkészletében. – Mi értelme ennek, egyszer leesik azt’ szét is törik! Márpedig a söröskorsónak törhetetlennek kell lennie, mert ki tudja, hol találsz legközelebb egy másikat! – osztotta meg világnézetét az asztalnál ülőkkel. Isabella viszonylag hamar rájött, hogy az a legjobb taktika, ha csendben ül, mosolyog és helyesel mindenre, amit Clarisa mond, láthatóan ugyanis nagyon szeretett beszélni, mások véleménye azonban már kevésbé érdekelte.

Miután végeztek a vacsorával és végighallgatták Clarisa beszámolóját, hogyan veszítette el egyik kislábujját – bár a királyné jobban örült volna, ha ezt nem pont étkezés közben osztja meg velük -, felállt az asztaltól és megköszörülte torkát, jelezve, hogy szólni kíván. Kivételesen Clarisa is csöndben maradt, bár lehet ez inkább annak volt köszönhető, hogy épp tele volt a szája disznópecsenyével. Ezt kihasználva a királyné így szólt:
– Most, hogy mindenki bőségesen evett királyi étkeinkből, szeretnék egy-két szót szólni – fordult a teremben lévők felé. – Bizonyára mindenki tudja, mi célból hívtuk meg vendégeinket Seaville-be. Hamarosan aláírjuk a szövetségi szerződést, és ezután országaink közös erővel fognak együttműködni egyazon célért: egy szebb, békésebb jövőért! – szónokolt beleéléssel, jól begyakorolt hatásos színészi elemek közbeékelésével. – Mindezek előtt azonban engedjétek meg – fordult a kalózokhoz -, hogy átadjam nektek népem ajándékát, egy színtiszta aranyból készült iránytűt – azzal átnyújtotta Clarisának az ajándékot, aki különösebb örömködés nélkül vette át.
– Van már iránytűnk, bár ez valószínűleg többet érhet, úgyhogy kösz – mondta végül Clarisa.

– Mi sem felejtettünk el ajándékot hozni – szólt fennhangon Clarisa. – Útközben fogtuk – mondta, majd vigyorogva Isabella felé nyújtott egy dobozt. A királyné földbe gyökerezve nézett a dobozra – „Csak ne cápafej legyen!” – fohászkodott, amikor Clarisa hirtelen elnevette magát. – Csak vicceltem! Na, vedd már el!

Isabella királyné eleget tett Clarisa parancsának és átvette a dobozt. Mikor kinyitotta, egy gyönyörű lila, narancssárga és kék színekben pompázó papagájt talált benne.
– Remélem hasznát veszed neki – mondta Clarisa. – Odahaza minden fán ilyen van, már nem tudunk velük mit kezdeni!
– Ez gyönyörű, köszönöm – mondta megenyhülve Isabella, és karjára vette a madarat. Lenyűgözően szép állat volt, a királyné még sosem látott ilyen egzotikus madarat élőben, teljesen elvarázsolta a látványa.
– Csak ne felejtsd majd el megetetni! – tette hozzá Clarisa.

– Azt hiszem itt az ideje, hogy visszavonuljunk hálószobáinkba. Alduin, kérlek mutasd meg vendégeinknek a szobájukat! – fordult a tanácsos felé, aki engedelmesen meghajolt. – Mindenkinek kellemes pihenést, holnap reggel találkozunk! – mondta, azzal elhagyták az ebédlőt.