Jelzőfény: Végzet – 7. Vaspalota

How do I get home?
Everything revolves around me!
(Pendulum feat. In Flames- Self vs. Self)

Amint kilépünk a Twinbrook Foundation Hospital kapuján, csípős őszi hideg csapja meg az arcunkat. Már mindannyian kívülről fújjuk a tervet, és a szabályokat, azonban én még így is rettentően görcsölök. Ha elbukunk, mindannyian meghalunk. Ez olyan végkifejlet, amire nem lehet rendesen felkészülni.
Az Ainsworth család kísért ki minket, mindketten igencsak aggódó arccal néznek ránk. Mielőtt elindultunk, még néhány beteg és egészséges bentlakó is sok szerencsét kívánt nekünk. Hát, most nagyon úgy érzem, hogy szükségünk lesz rá

– Remélem, hogy sikerrel jártok! – töri meg a minket körülvevő csendet Mrs. Ainsworth. – Mind nagyon drukkolni fogunk!
– Köszönjük szépen, igyekezni fogunk – válaszolom neki. – És minden mást is köszönünk, amit értünk tett!
– Igazán nincs mit kis drágáim, igazán nincs mit – feleli pironkodva a főnővér.

– Jó lenne, ha vigyáznátok magatokra! – kapcsolódik be a beszélgetésbe Rick. – Nem szeretnénk még egyszer olyan állapotban viszontlátni titeket, mint ahogyan idekeveredtetek!
– Nyugi, egyben maradunk – szólal meg Sky, és legnagyobb megdöbbenésemre egy mosoly kíséretében megöleli a fiút.

Hirtelen kedvem támad leütni Ricket, de visszafogom magam. Sky azt ölelget, akit akar, miért érdekel ez engem? Mindazonáltal inkább leveszem róluk a tekintetemet, és a földet kezdem el bámulni.
– Oké, elég a búcsúzkodásból – figyelmeztet minket Emeric, amire Sky is elengedi Ricket, és mindannyian elindulunk a védőburkon kívülre. Még integetünk egy darabig vendéglátóinknak, majd mindannyian elfordulunk a kórháztól. Őszintén szólva nem hiszem, hogy látjuk még valaha őket.

A terv az, hogy kimegyünk a főtérre, ott biztosan ránk találnak hamarosan. De még addig sem kell mennünk, nemsokára szembejön velünk egy járőrkocsi, és kipattan belőle két ügynök, akik rögvest ránk szegezik a fegyvereiket.

Emeric összehúzza a szemeit, és koncentrál: tudom, most azt próbálja kiolvasni a fejükből, hogy van-e náluk teleport. Mindenesetre készenléti állásba helyezkedünk Skyjal, hátha mégis lőni akarnának, bár fogalmam sincs, hogy tudnék-e olyan pajzsot rittyenteni, ami kivédi a lövedékeket.
– Negatív – szólal meg nemsokára Emeric, amivel némi csalódást okoz. Most lép életbe a terv „b” változata, ami azt takarja, hogy szembeszállunk velük, hátha sikerül még többjüket idecsalni.

– Készen álltok? – kérdezi tőlünk, amire mindketten bólintással felelünk. – Három – mondja olyan hirtelen, hogy majdnem elfelejtem, hogy mit is kellene csinálnom. egezik a fegyvereiket.

Emeric egy hátráltatót küld feléjük, amitől mindketten megtántorodnak, egyikőjük még el is ejti a fegyverét. A másik viszont erősen fogja a pisztolyt, és lead egy lövést felénk. Mindhárman félreugrunk a golyó elől, és Sky már pattan is, hogy megszerezze az elejtett fegyvert.

Szerencsétlenségére a megtántorított ügynök is visszaszerzi egyensúlyát, és belerúg a célját már majdnem elérő lányba. Erre én olyan dühös leszek, hogy alig bírom kontrollálni az erőmet. Felindultságomban küldök feléjük egy kábítót, de az célt téveszt, és betöri a járőrkocsi szélvédőjét. Emeric viszont egy hajszálpontos hátráltatóval földre viszi mindkettőjüket, és Sky is föltápászkodik az oldalát fájlalva.

Ekkor léptek zaját hallom magam mögül. Megfordulok, és látom, hogy még három ügynök közeledik felénk, ezzel bekerítve minket. Emeric erre pajzsot épít körénk, Sky pedig még mindig dörzsölgeti az oldalát.

– Te nézd meg – utasít az angyal, amire én megpróbálok belenézni a fejükbe. Ám csak homályos képeket látok, nem tudom kivenni, hogy van-e náluk teleport. Szánalmas, hogy még ezt sem tudom megcsinálni!

Sky megbök, és az egyik ügynök felé mutat: az egy távirányító-féleséget tart a kezében. Ez lenne az? Emericre nézek, ő is észrevette a szerkentyűt, és most minden erejével az ügynököket próbálja szuggerálni, hogy ne öljenek meg minket. Néhány másodperc elteltével olybá tűnik, hogy ez sikerült neki, mert leengedi a kezét, megszűntetve ezzel a pajzsot.
A távirányítós ügynök felénk int, amire a többiek közelebb jönnek hozzánk. Sky már éppen indulna beverni az őt bántó ügynök képét, de sikerül visszarántanom.

Engedjük, hogy egészen körülálljanak bennünket. Kicsit parázom, hátha mégis inkább kedvük támad kinyírni minket, de Emeric olyan határozott bátorsággal néz rájuk, hogy ebből erőt tudok meríteni. Sky pedig még mindig úgy méregeti őket, mint aki mindjárt támadásba lendül.
– Most mi lesz? – kérdem suttogva, amire Emeric int, hogy maradjak nyugton. Pár pillanatig csak állnak körülöttünk mozdulatlanul, majd a távirányítós ügynök elkezdi nyomkodni a szerkentyűjét.

Hirtelen eltűnik a lábam alól a talaj, ami persze nem mondható szokatlannak a repülés miatt, de ilyen formában még sohasem tapasztaltam. Egy darabig csak utazunk a nagy semmin keresztül. Már éppen azon gondolkodom, hogy mennyivel kényelmesebb lett volna repülni, amikor hirtelen megérkezünk.

Fehér szoba irányítópulttal. Milyen ismerős. Pont így képzeltem az alapján, amit anya mesélt róla. De legalább már biztos, hogy jó helyen lyukadtunk ki.
Eszembe jut, hogy likvidálni kellene az ügynököket. Emericre nézek, aki biccent a fejével, és Sky is tudja, hogy mit kell csinálnia: lekuporodik a földre.

Mindketten kábító fénygömböket lövünk ki a kezünkből, amelyek nagy része célba talál, az elkábított ügynökök aléltan esnek össze körülöttünk. Néhány gömb viszont visszapattan a falakról, de ezeket Emeric kivédi az utolsó pillanatban. Ellenben megfeledkezünk az irányítópultnál dolgozó köpenyesről, aki elmenekül egy rejtekajtón keresztül.

– A fenébe! – Érzem, hogy ebből még gáz lesz. Tuti, hogy értesíteni fog mindenkit a behatolásunkról.
– Tanácsos lenne visszafordulnunk – szólal meg Emeric határozott hangon.
– Nem fordulunk vissza! – Ökölbe szorítom a kezeimet. – Ha már idáig eljutottunk!
– Akkor viszont tempó! – szól ránk Sky, és mindhárman elindulunk a teleport-terem ajtaja felé.

Egy hosszú, szinte végtelennek tűnő folyosóra kerülünk, két oldalt cellák sorakoznak, rémisztő foglyaikkal. Én haladok elöl, futva. Tudom, hogy most még a tervezettnél is kevesebb időnk lesz megtalálni az angyalt. Bárcsak tudnánk, hogy merre lehet!
Felrántom az első ajtót, amit meglátok, a túloldalt vakító fehérség fogad minket. Hirtelen eszembe jutnak a látomásaim a vörös hajú lányról. Lehet, hogy őt is itt tartják fogva? Vagy már csak téves kapcsolásokat dobál a túlpörgetett agyam?

– És, most merre? – kérdezi Sky idegesen.
– Menjünk vissza a folyosóra! – adja ki az utasítást Emeric, de nem mozdulok. Tudom, hogy lennie kell valahol egy titkos ajtónak. Érzem.
Elindulok a terem túlsó vége felé. Sky megragadja a karomat, és elkezd visszahúzni a bejárati ajtó irányába, de kirántom magam a kezéből.
– Ne csináld ezt Mike! Sietnünk kell! – könyörög, de szinte meg sem hallom, amit mond.

Ebben a pillanatban kivágódik előttem egy rejtekajtó, és beront rajta egy halom fegyveres ügynök. Ösztönösen hátráltatót küldök feléjük, ami néhányukat megtántorítja, de a többiek meghúzzák a ravaszt.

Mindhárman levetődünk a földre, elkerülve ezzel a felénk repülő golyókat. Emeric fél kezével egy kábítót küld feléjük, ami megint megritkítja a még talpon maradt ellenséget. Egy ügynök rám lő, de még időben arrébb tudok gurulni, így a lövedék csak a padlóban üt egy lyukat. Viszonzom a gesztust, egy kábítót küldök felé, ami célba is talál.

Sky fölpattan a földről, és nekiront az egyik ügynöknek. A támadás olyan váratlanul éri, hogy nem jut ideje lőni. A lány ütése pont állcsúcson találja, aminek következtében összeesik. Emeric ezalatt még elintézi az egyetlen talpon maradt mohikánt, és mindketten föltápászkodunk.

– Ez necces volt – mondom zihálva, miközben végignézek az egymás hegyén-hátán fekvő kába ügynökökön. Sky magához vesz egy gazdátlan fegyvert.
– Oké, akkor erre megyünk – mutat Emeric a kitárt rejtekajtó felé, majd mindannyian kilépünk a fehér szobából.

Megint egy folyosóra kerülünk, bár ezt már nem szegélyezik cellák, csak vasból készült falak. Nem csoda, hogy Vaspalotának hívják, gondolom, miközben az utunk elkanyarodik jobbra.

A folyosó még tovább folytatódik, jóllehet, már ajtók is felbukkannak a falak mentén. Egy pillanatra megtorpanok, és ránézek Emericre, aki gyorsan felméri a helyzetet, majd így szól:
– Oszoljunk! Aki megtalálja az angyalt, vagy szembekerül ügynökökkel, ordítson.
Skyjal bólintunk, hogy megértettük, majd a folyosó túlsó vége felé veszem az irányt. Emeric a legközelebbi ajtót célozza meg, Sky pedig találomra kiválaszt egyet.

Torkomban dobogó szívvel benyitok az utolsó szobába, de félelmem alaptalannak bizonyul, mivel egy nagy kupac ócska lomon kívül nem találok mást. Ezzel nem jutottunk előrébb, gondolom, bár legalább egy ajtót már kipipálhatunk.

Elindulok a sorban következő helyiség felé, közben ránézek a többiekre, hátha van valami eredmény, de ők is csak lázasan nyitogatják a nyílászárókat. Meddig fog tartani, ameddig mindenhová benézünk?

Megállok egy nehéz vasajtó előtt, ami nem néz ki túl bíztatóan, azt kell, hogy mondjam. Megpróbálom kinyitni a míves fogantyúval, de meg sem mozdul. Ekkor meghallom a kiabálást a folyosó másik végéről.
Odanézek, de látom, hogy nem közülünk valaki a hang forrása, hanem az egyik szoba felől érkezik, aminek bejáratánál Emeric áll.

– Itt vannak a behatolók! – kiáltja egy rémült férfihang.
– Fogja már be! – viszonozza az ordítást Emeric, és egy fénygömbbel elkábítja az idegent. Bár lehet, hogy többen is voltak, nem tudom. Látom, hogy Sky is az akciót figyeli.
– Ti meg mit néztek? – szól ránk ingerülten. – Folytassátok a keresést! a meg, Sky pedig találomra kiválaszt egyet.

Emeric szavai magamhoz térítenek, és a kis incidens után visszatérek a vasajtóhoz. Megint megrángatom a fogantyút, de semmi. Ekkor egy fénygömbbel lerobbantom a zárat, és a nehéz nyílászáró lassan kitárul.

Először azt hiszem, hogy rosszul látok. Meg van világítva egy fekete paca? Aztán észreveszem, hogy a feketeség mozog, olyan, mintha lüktetne. Mi a fene lehet ez?

Szinte megbabonázva nézem a jelenséget. Közelebb megyek hozzá, hogy jobban láthassam, hirtelen még azt is elfelejtem, hogy tulajdonképpen mit is keresünk itt. A feketeség egyszerűen vonzza a gondolataimat.

Sky valamit kiabál a folyosóról, de nem jutnak el a szavai a tudatomig, amit teljesen betölt a furcsa jelenség. Ahogy egyre közelebb megyek hozzá, mintha hangokat is hallanék belőle. Suttogó hangokat. Lassan lépkedek felé, már nem is gondolkozom, csak haladok előre. Még a kezemet is kinyújtom, hátha így hamarabb meg tudom érinteni. A külvilág szinte megszűnik létezni számomra, az egyetlen, amit érzek, az a furcsa fekete dolog lüktetése és suttogása a fejemben…
– Mike, te mi a francot csinálsz? – hallok egy halk idegen hangot valahonnan a távolból. Először nem is reagálok, biztosan valaki másnak szóltak. Majd egy erős kéz szorítását érzem a karomon. – Hé, megsüketültél?

Az érintés kiránt a valóságba, és rájövök, hogy Sky van mögöttem, ő próbál velem kommunikálni. Én pedig már jócskán benn vagyok a szobában, nem is emlékszem, hogy ennyit jöttem volna. Egy pillanatig csak bámulok rá kábán, várom, hogy a gondolatok visszatöltődjenek megüresedett agyamba.
– Ja, bocs, csak… – kezdeném ecsetelni, de nem tudom, hogy mit mondjak. Meghülyített egy fekete izé?

– Mindegy, az a lényeg, hogy szerintünk megtaláltuk – közli Sky, és elkezd húzni a folyosó felé. Egy darabig még nem esik le, hogy mit is kellett megtalálni, de aztán végül csak eszembe jut. Megvan az angyal? A remény szikrája hirtelen egy apró tüzet gyújt a lelkemben. Lehetséges lenne?

Az egyik ajtó tárva-nyitva áll, szemben vele a földön két eléggé halottnak kinéző ügynök fekszik, lőtt sebekkel. Kérdőn nézek Skyra, aki csak megvonja a vállát: Emeric gondolom nem repesett a boldogságtól, hogy kiiktatta őket.

Belépünk az ajtón, egy tartályokkal szegélyezett terembe. Emeric középen áll, csípőre tett kézzel, és idegesen topog a lábfejével.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezi, de nem merek beszámolni neki a furcsa jelenségről, és a rám tett hatásáról. Most már belátom, hogy idióta dolog volt hagyni, hogy elvegye az eszemet. Hogy engedhettem meg ilyesmit?

Körbenézek, és megdermedek a látványtól: a tartályokban mindenféle lények, és furcsábbnál furcsább dolgok sorakoznak. Az egyikben mintha egy fej nélküli ember lenne, akinek a mellette lévőben úszik a feje…

Emeric elindul az egyik tartály felé, és mi Skyjal követjük. Már én is látom, érzem, hogy egy angyal az. Nagyot dobban a szívem, mert még életben van, összegömbölyödve ül, fejét lehajtva, szinte meztelen. Amint egészen közel érünk hozzá, felemeli a fejét.

Alaposabban szemügyre véve egészen rosszul fest. Barna arcbőre ápolatlan, zöld szemei beesettek. Pont úgy néz ki, mint akit rendszeresen megkínoztak, vagy kísérleteknek vetettek alá, de inkább nem is szeretnék belegondolni, hogy mi mindent csinálhattak vele. Amint egymás szemébe nézünk, mintha fény gyúlna a tekintetében.

– És mégis hogy szedjük ki onnan? – teszi fel a kérdést Sky, és elkezdi tapogatni a tartály üvegfalát. – Ha nem ürült volna ki teljesen a tár…
– Eszedbe ne jusson még egyszer fegyvert venni a kezedbe! – szól rá ingerülten Emeric, amire Sky csak egy rosszalló fintorral válaszol.

– Akkor? – kérdezem, és meggondolatlanul egy fénygömböt indítok az üvegfal felé. Sajnálatos módon nemhogy nem törik be a tartály, de még vissza is pattan a fényem, és engem küld padlóra.
– Nehéz lenne, ha néha gondolkodnátok előbb, minthogy cselekedtek? – forgatja a szemét Emeric, én pedig átkozom magam, hogy hogy lehetek ennyire ostoba. Ha fénnyel ki lehetne törni, a rab angyal már nyilván réges-rég megtette volna.

Feltápászkodok, mialatt Emeric elkezd körbe-körbe járni a termen. Minden egyes tartályt megvizsgál, minden egyes négyzetcentimétert átfésül. Összenézünk Skyjal, fogalmunk sincs, hogy mit keresünk, de beszállunk a kutakodásba.

Éppen egy kivételesen gyanús tartalmú henger mögé nézek be, amikor csörömpölést hallok. Gyorsan megpördülök, és látom, hogy Emeric összetört valamit. A következő másodpercben szirénák szólalnak meg. Már épp kezdenék pánikba esni, amikor látom, hogy az összes tartály ajtaja kinyílik.
– Na, ki is a felelőtlen? – kérdi Sky szemrehányóan, de Emeric csak leinti, és odarohan az angyalhoz, aki próbál kikászálódni börtönéből.

– Asszem, most már az is tudja, hogy itt vagyunk, aki eddig még nem értesült róla – mondom, miközben próbálom felidézni az idáig vezető utat.
– Akkor siessünk! – mordul ránk Emeric, és mindannyian elindulunk a folyosó felé.

Szerencsétlenségünkre igazunk volt a riasztással kapcsolatban, ugyanis kilépve a teremből, egy nagy csapat ügynök fogad minket. Én reagálok a leghamarabb, egy hátráltatót küldök nekik, amivel szabaddá teszem az utat az egyik irányba. Már fogalmam sincs, hogy merre kellene mennünk. Ezek a folyosók annyira egyformák!

Elkezdünk rohanni, Sky halad elöl, mellette a frissen kiszabadított angyal, Orion. Én és Emeric pedig hátvédként próbáljuk semlegesíteni üldözőinket. Az utolsó pillanatban ugrunk be a folyosó végét lezáró ajtón, majd bezárjuk magunk után.

Most, hogy egy lélegzetvételnyi időhöz jutottunk, körülnézek, és rájövök, hogy totál rossz irányba jöttünk. Basszus! Ha még el is tévedünk, akkor nekünk végképp lőttek!
– Szerintem erre! – szólal meg Orion, akinek meglepően kellemes, mély tónusú a hangja. Egy ajtó felé indul, és mi követjük.

Most egy rövid, szűk folyosó következik, ezúttal ajtók nélkül. Gyorsan átrohanunk rajta, Orion benyit a következő helyiségbe, ami megkönnyebbülésemre a legelső, cellákkal övezett folyosónak bizonyul. Én haladok leghátul, hirtelen rossz érzésem támad, ezért megfordulok. Legnagyobb rémületemre úgy tűnik, hogy két ügynök ismét megtalált minket, mert futva közelednek felénk a szűk folyosón.

– Menjetek előre, majd én elintézem őket! – ajánlom, mire Emeric és Orion elindulnak abba az irányba, amerre a teleport-termet sejtik. Sky viszont egy tapodtat sem mozdul, de most nincs időm ezen veszekedni vele.

Néhány kábítóval kiiktatom az ügynököket, de érzem, hogy sietnünk kellene. Sky látva a sikeremet, futva elindul a többiek után, én pedig követem. Nem nézek, se jobbra, se balra: már nem érdekel semmi más, csak hogy épségben kijussunk erről az átkozott helyről. Remélem, hogy nem találkozunk több ügynökkel. Miközben egyre közeledik a folyosót lezáró ajtó, hirtelen furcsa érzésem támad.
Sky már majdnem eléri a teleport-termet, de én megállok néhány méterrel távolabb. Megakad a szemem az egyik cellán. Mintha egy ismerős szőke tincset láttam volna…

Hátrálok néhány lépést, és balra nézek. A látványtól meghűl az ereimben a vér. Egy hirtelenszőke női alak kuporog az egyik sötét sarokban. Nem, ez nem lehet igaz! De minél tovább nézem, annál biztosabb vagyok benne. Kimegy a lábaimból az erő, és térdre esek a cella előtt. Hitetlenkedve bámulom a rabot, Őt, akit mindenhol vágytam volna viszontlátni, csak nem itt. Végül nagy nehezen kipréselek valamit magamból:

– Anya?