Jelzőfény: Végzet – 19. A helyzet fokozódik

Visions I’ve been dreaming are coming down
They’re changing my future
(Pendulum – Crush)

– Szóval, hogy találtatok meg minket? – teszem fel a legelső kérdést, ami eszembe jut.

– Igazából nem tudom – kezdi JJ a magyarázatot. – Először Bridgeportba akartunk menni, de úgy tűnik, hogy félretájékozódtunk.
– Aztán amikor rájöttünk, elindultunk volna visszafelé, de utunkat állta vagy egy tucat ügynök – folytatja nagyapa a beszámolót. – Még meg is lőttek, hogy kapna stroke-ot mindegyik!
– És még a kábító fénygömbök sem hatottak rájuk – ecseteli értetlenkedő arckifejezéssel JJ.

– Ilyenekkel mi is találkoztunk – jegyzi meg Orion. – Mi is előlük menekültünk ide.
– O’Hara átkozott jó génsebész – vakarja meg a fejét nagyapa. – Nem csoda, ha egyre ütősebbek az új ügynök-prototípusok.
– Ki az az O’Hara? – kérdezem kissé értetlenül.

– Reginald O’Hara – magyarázza gondterhelten. – Napjaink egyik legszélsőségesebb nézeteket valló kutatóorvosa. Rendkívül magas intelligenciahányadosával csak mérhetetlen arroganciája vetekedhet. Igen, talán ma a legtöbben dr. Omegaként ismerik.
– Te ismered Omegát? – Teljesen meghökkenek ettől az információtól.
– Volt már szerencsém hozzá egy orvosi konferencián. Az esze vág, mint a borotva, viszont a modora… – Elhúzza a száját. – Már akkor sejtettem, hogy nincs ki mind a négy kereke. Olyasmikről beszélt, hogy tíz éven belül le kellene cserélni mindenkit klónokra. Természetesen ezzel nem csak én nem értettem egyet, ellenben én voltam az egyetlen, aki a képébe merte mondani a véleményét.

Feldereng egy kép előttem, amint nagyapa éppen perlekedik a titokzatos dr. Omegával. Simán el tudom képzelni. Az öreg sosem rejtette véka alá a gondolatait, és mindig hajlandó volt kiállni a saját igazáért, amely tulajdonsága miatt fel is nézek rá.

– És végül ez lett belőle – tárja szét a karjait. – Üldözöttek és kitaszítottak vagyunk a saját világunkban. Jól jegyezd meg kisfiam, hogy a zsenialitást és az őrületet csak egy hajszál választja el egymástól!
Milyen igaz. Szóval Omega nem most lett ilyen, hanem már régebben is zakkant volt. Nem mintha ez az információ jelenleg bármit változtatna a helyzetünkön. Egy darabig egyikünk sem szólal meg, majd valami elkezdi furdalni az oldalamat.
– És mi történt, amikor elfoglalták az ügynökök a kórházat? Nem voltál benn?
– Ó, dehogynem! – legyint nagyapa. – Szépen is nézne ki, ha a főorvos csak úgy véletlenszerűen szabadságolná magát néhanapján!
– Akkor?

– Kezdjük az elején – veszi át a szót JJ. – Apám volt a védőangyal, és rendkívüli erővel rendelkezett. Neki köszönhetek mindent, amit tudok, és nagyon szoros kapcsolatban álltunk egymással, bár már elköltöztem otthonról. Azon a reggelen nagyon furcsa érzésem támadt. Mintha… – Elgondolkodva belebámul a felkelő nap által a felhőkre festett aranymintákba. – Szóval tudtam, hogy valami gáz lesz. Azonnal bementem a Country Care-be, de már tudtam, hogy késő. A védelem megszűnt, apa meghalt. – Szomorúság ül ki az arcára, amikor erről beszél. – Hamarosan jöttek az elmaradhatatlan ügynökök is. Gyorsan figyelmeztetni akartam mindenkit, aki benn tartózkodott, ezért elindultam megkeresni a főorvost.

– Volt evakuálási tervünk, viszont sajnálatos módon későn reagáltunk – folytatja nagyapa. – Mint amikor nem tudunk időben ellátni egy alapvetően egyszerűen gyógyítható sérülést vagy betegséget. Néhány embert ugyan sikerült kimenteni, de a nagy többség elesett, vagy fogságba került.
– A drágalátos főorvos urat pedig alig lehetett elrángatni imádott kórházából! – méltatlankodik JJ, miközben túljátszottan rosszalló pillantásokat vet nagyapára. – Látnod kellett volna! Karl úgy viselkedett, mint valami gyerek, akitől el akarják venni a játékát!

– Nono! A kórházam nem játék volt! – mordul fel a sértett. – És amint felmértem a helyzet súlyosságát, igenis elhagytam a csatateret!
– Aztán amikor már viszonylag biztonságban voltunk, elkezdtünk beszélgetni, és szóba kerültél – néz rám JJ. – Gondoltam, jobb lenne összegyűjteni magunkat, vagy valami, ezért elindultunk megkeresni téged.

– És végül meg is találtatok minket – jelentem ki derűsebb hangulatban. Örülök, hogy már hárman vagyunk angyalok, így nyilván nőnek az esélyeink. És persze itt van Grace is.

Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, előbújik a sátorból a vörös hajú lány, nyomában édesanyjával. Loknijai olyan szinten összevissza állnak, mintha már egy hete nem láttak volna fésűt. Amint a lányok meglátják a megduzzadt létszámú csapatot, megtorpannak.
Ekkor nagyapa és JJ megint futnak egy bemutatkozókört, már a harmadikat, ha jól számolom, ezután pedig nagy vonalakban összefoglalják nekik is, amit nekünk mondtak. Ránézek Skyra, aki mellettem ül, és tőle szokatlan módon alig szólalt meg az elmúlt fél órában. Kivéve persze, amikor leordította a hajamat.

– Mi a baj? – kérdezi tőlem, miközben kissé aggódó pillantásokkal méreget. Nem tudom, hogy honnan jött rá, hogy nyomaszt valami.
– Beszéltem apával – jelentem ki, és a földet kezdem szuggerálni.
– Hogy?
– Csak úgy megjelent. Tudod, ez ilyen angyal-dolog – magyarázom, de továbbra sem nézek rá. – Azt mondta, hogy tudni fogom, hogy mit kell tennem.
– Biztos igaza van – mondja Sky nyugtatónak szánt hangvételben.

– Jó, de mikor? És mi lesz, ha mégsem jövök rá? – kétségbeesetten ránézek, amire ő megrázza a fejét.
– Ne emészd már magad állandóan! Tudni fogod! Tudom, hogy tudni fogod! Bízom benned – suttogja, és megsimítja az arcom.

Odahajolok hozzá, és megcsókolom. Jól esik, hogy bízik bennem, de egyúttal ez nagyobb teher is, ha esetleg kudarcot vallanék. Próbálom elhessegetni a világvége-gondolataimat, ami meglepően egyszerűen sikerül Sky karjaiban.

– Hé, gerlepár! Meg kellene beszélni a haditervet! – rongyol bele Orion a csodás pillanatba, amit Sky nem is felejt el egy szúrós pillantással „jutalmazni”.
– Haditervet? – kérdezem kissé csodálkozva.

– Meghánytuk-vetettük a dolgot, és arra a következtetésre jutottunk, hogy nem lenne sok értelme tovább húzni – vonja meg a vállát nagyapa. – Az esélyeink minden nappal csak csökkennek.
– És sajnos nem hinném, hogy sokkal több angyal lenne életben rajtunk kívül – teszi hozzá JJ.
– Ezt honnan veszed? – kérdem kissé riadtan.

– Elég sok dolgot hallottunk, idevezető utunk során, és egyik sem volt túl örömteli. Nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy kik vesztek oda. Belladonnának amúgy sem volt védője, erről valószínűleg én tehetek – jelenti kissé bűntudatosan JJ. – Apa, ugye Riverview-ból, Sunset Valley, Aurora Skies, Appaloosa, Desiderata Valley, Riverblossom Hills, Mindnight Hollow, bár ő nem könnyítette meg az omegások dolgát, de hát…

Már nem is figyelek rá, hogy mit mond, annyira lesokkolt az elesett városok száma, és JJ még sorolja tovább. Ennyire gáz a helyzet? Eddig reménykedtem, hogy legalább néhány település még biztonságban van, de úgy tűnik, hogy tévedtem.
– Jó, inkább azt mondd, hogy kik lehetnek még életben! – szakítja meg JJ monológját Orion, látszik, hogy ő is kiakadt.

– Oké, hát… – Szemeit összehúzva gondolkodik egy sort. – Bluewater Village. Ő nyomtalanul eltűnt, és azóta sem tudjuk, hogy mi van vele.
Orion megrázza a fejét.
– Nem, ő meghalt. A Vaspalotában. A saját szemünkkel láttuk – néz rám. Emeric? Kicsit idiótán érzem magam, amiért azt sem tudtam, hogy honnét jött.
– Upsz. Ez nem jó. Akkor… A szigetekről, és a keletiekről nem sokat tudunk, lehet, hogy talán Sunlit Tides, Twikkii, vagy Takemizu védője még életben van…

– Ez nem sok – mondja gondterhelten Orion. – Szóval csak magunkra számíthatunk.
– Nagyjából – grimaszol JJ.
– Itt rá is térhetnénk a tervre – terel minket a cél felé nagyapa. – Nekem van helyismeretem, jártam már az Omega-központban.

– Van esetleg valami konkrét terved? – kérdezi Orion.
– Terv az van. A megvalósítással akadhatnak gondok – jelenti ki fejvakarva. – A legfontosabb, hogy ki kell iktatnunk az ügynököket. Központilag. Szerény véleményem szerint ők jelentik a legnagyobb fenyegetést.
– Hogy érted azt, hogy központilag? – kérdem kissé megütközve.

– Kisfiam – veszi elő kioktató hangnemét -, talán azt hiszed, hogy ezeknek van saját akaratuk? Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Az ügynököket központilag, a bázisról irányítják. Mindegyiknek van egy chip az agyában, vagyis lehet, hogy inkább az agya helyén, ezt nem tudom száz százalékos biztonsággal megmondani. – Értetlen arckifejezésem nem igen változhatott, mivel nagyapa folytatja a magyarázatot. – Tudod, az ügynökök nem emberek. Klónok. És tenyésztik őket. Laborokban. Mit gondolsz, miért nem fogynak el soha? Miért fejlődnek állandóan? O’Hara folyamatosan dolgozik velük. Tökéletesíti őket. Legyőzhetetlen katonákat akar létrehozni.

Megáll bennem az ütő. Legyőzhetetlen ügynökök? Akkor mi elvesztünk! Mégis mit tehetnénk ellenük?
– Ezért kell minél előbb megejteni az ellencsapást – magyarázza nagyapa. – Még mielőtt túlságosan erősek lesznek, és nem tudunk mit kezdeni velük.

– Szóval a központi irányítást kell kikapcsolni – morfondírozik Orion. – És az pontosan hol is van?
– Ez az, amit még mi sem tudunk – veszi át a szót JJ. – Pontosan ezért fogom a támadás előtt felmérni a terepet.
– Akkor veled megyek – jelenti ki Orion határozottan, amire a fiatalabb angyal megrázza a fejét.
– Nem, ketten túl feltűnőek lennénk. Egyedül megyek.
Orion elkezdene ellenkezni, de végül belátja, hogy JJ-nek igaza van.

– Nem vagytok éhesek? – kérdi váratlanul Margaret, amire mindenki szapora bólogatással válaszol.

A nő erre némi kutakodás után szendvicseket oszt ki mindenkinek: tényleg jól fel voltak készülve, ha csomagoltak ennyi szenyát. Ránézek JJ-re, aki gondolataiba merülve falatozik. Átfut az agyamon, hogy nem biztos, hogy jó ötlet egyedül elengedni, de ha Oriont lerázta, akkor velem sem fog másképp viselkedni.

Miután feltankoltunk energiával, a fiatal angyal úgy dönt, hogy elindul. Már egészen világos van, gyanítom, hogy nem lesz kihalt a központ. JJ állítja, hogy van terve a bejutásra, amit én nem is kérdőjelezek meg, legfeljebb magamban.
Amint eltűnik szárnyas alakja a lombok takarásában, csönd telepszik körénk. Mindannyian aggódunk érte, és feladata sikeréért.

Egy kis idő múlva Sky elvonul Orionnal a sátor túlsó oldalára, „fontos megbeszélnivaló” ürügyén. Nem tudom, hogy mi lehet olyan titkos, hogy nem hallhatom, de az ő dolguk. Mindenesetre nem sokáig tudok rágódni rajta, mert nagyapa telepszik le mellém.

– Tudsz valamit Elisabethről? – szegezi nekem a kérdést teljesen váratlanul.
– Hát, elfogták az omegások – válaszolom kissé bizonytalanul. – Legutóbb a Vaspalotában láttam…
Hirtelen bevillan anya nyúzott arca, ahogy egy sötét cellából riadtan néz vissza rám. Nem tehetek róla, de rossz érzések kerítenek hatalmukba. Él-e még egyáltalán? Megrázom a fejem: biztos megéreztem volna, ha valami történik vele.

– Erős lány, nem lesz baja – jelenti ki nagyapa, miközben elgondolkodva a felhőket bámulja. Csak remélni tudom, hogy igaza van.
– Félsz? – kérdezem tőle, amire leveszi tekintetét az égről, és a szemeimbe néz.

– Nekem már nincs mitől félnem – válaszolja, és valami furcsa határozottságot érzek ki a hangjából. – Nem vagyok már fiatal. Ha itt a vég, hát itt van. Sőt, még talán Tiffanyt is viszontláthatom.
Nagyanya. Eszembe jutnak a boldog napok, amiket együtt tölthettünk Riverview-ban, a kedves arc, ami mindig mosolygott rám, még akkor is, amikor már a ráktól legyengülve szinte magatehetetlenül feküdt a kórházi párnák között. Hiányzik, de nagyapának méginkább. Ő a munkába temetkezve próbálta elfojtani a veszteségérzetet, amíg mi a könnyeinkkel küzdöttünk. De a szeretet nem múlik el soha.

– De téged féltelek – zökkent ki az öregem hangja a merengésből. – És a világot is. Ezért kell legyőznünk őket.
Olyan magabiztosan cseng a hangja, hogy egy pillanatra még én is elhiszem, hogy megnyerhetjük a háborút. Hiába izgulok JJ miatt, hirtelen mégis erőt vesz rajtam a fáradtság. Már egy jó ideje nem pihentem ki rendesen magam, amit a szervezetem nem díjaz különösebben. Pedig igazán nincs kedvem most elaludni, de egyszerűen nem bírom nyitva tartani a szemem.

Ledőlök a gyér fűbe, és nem sikerül ébren maradnom.

Amikor kinyitom a szemeimet, ugyanott fekszem, mint eddig, de valami megváltozott.

Feltámaszkodok, és körbenézek: egyedül vagyok, még a sátor is elhagyatottan áll. Kissé bepánikolok: hová tűnhetett mindenki? Az omegások lecsaptak volna, amíg aludtam? Vagy egyszerűen csak mindenki lelépett, és engem itt hagytak?

Néhány pillanat múlva elkezd sötétedni. Már este lenne? De nem, ez a sötétség nem természetes, mintha kiszívnák a fényt a világból. Gyorsan talpra ugrom, és körbekémlelve megpróbálom kideríteni, hogy mi is folyik itt.

És akkor megpillantom: egy alak közeledik hozzám, de már nem látom az erdő sötét lombú fáit, csak őt. Emberek jelennek meg körülötte, fiatalok, idősek vegyesen, de az árny mintha észre se venné őket, csak határozott léptekkel halad felém. Csuklyát, és valamiféle furcsa maszkot visel, amitől nem tudom kivenni az arcát.

Az eddigi ólomsúlyú csönd megszűnik, és halk suttogásokat sodor felém a szellő. Halál, halál, hallom a hangokat egyre erősödni. A furcsa alak egyre csak közeledik, és az emberek, akik mellett elhalad, mind fájdalmas kiáltások közepette összeesnek. Halál, halál, már nem is tudom eldönteni, hogy nem-e csak a fejemben szólnak a rémisztő szavak.

Az árny közeledésével valamiféle nyomasztó érzésem támad. Egyre nehezebben veszem a levegőt, már szinte zihálok. Az alak váratlanul megtorpan előttem, és kitárja koromfekete szárnyait. Páni félelem lesz úrrá rajtam, a fojtogató sötétség teljesen lebénítja a gondolataimat. Le kell győznöm!

Akarok küldeni felé egy kábító fénygömböt, de semmilyen fényt nem sikerül kicsikarnom magamból. A félelmem egyre csak fokozódik, amikor tudatosul bennem, hogy teljesen tehetetlen vagyok ellene. Küzdenem kellene, de elhagy minden erőm, és a sötétség nyomása is egyre fokozódik a mellkasomon.

– Senki sem kerülheti el a végzetét, Michael Lindberg – szólal meg torz hangon a csuklyás alak.
Ekkor elfogy minden levegő, hiába próbálok lélegezni. A lábamból kimegy az erő, és térdre rogyok. Rémülten nézek az árnyra, aki fölém magasodik, és elégedetten nézi haláltusámat.

– Tudni fogod, hogy mit kell tenned – szólal meg valaki apa hangján a fejemben, amire a sötétség eloszlik, és a furcsa alak is megszűnik létezni.

Veszek egy hatalmas levegőt, olyan nagyot, hogy szinte szúrja a tüdőmet. Abban a pillanatban őszies színben pompázó lombok jelennek meg a szemeim előtt, és én önkéntelenül felülök.

Amint körbenézek, megállapítom, hogy minden visszaállt az eredeti felállásba, a túlélőcsapatunk mind itt van körülöttem, bár eléggé furcsán néznek rám, miközben én zihálva próbálom feldolgozni a látottakat.

– Jól vagy? – kérdi Sky aggódva.
Bólintok, bár igazából nem érzem magam valami fényesen. Ez volt a legdurvább látomásom, amit valaha átéltem. De vajon mit jelenthet? Becsukom a szemem, de a mérhetetlen sötétség, a földön fekvő halott emberek, és az arctalan gyilkos összképe beleégett a retinámba.
– Mit láttál? – teszi fel a következő kérdést Orion, miközben gyanakvóan méreget.

Megrázom a fejem: nem lennék képes szavakba önteni azt a borzalmat. Rápillantok Grace-re, aki szinte holtra vált arccal néz vissza rám. Ő is érzi, amit én. Beletúrok a hajamba, és észreveszem, hogy remeg a kezem, sőt, igazából minden egyes porcikám remeg. Megpróbálom még egyszer lepörgetni az eseményeket a fejemben, bár legszívesebben elfelejteném az egészet. A csuklyás alak lesz a kulcs. De ki lehet ő?
Azonban nem jut időm további elmélkedésre, mert közeledő léptek zaja üti meg a füleinket.