Jelzőfény: A kezdet – 7. Fegyverek

– Az úgy volt, hogy Galennel elloptunk valamit. Valamit, amit nagyon szeretnének visszakapni – kezdte Damian.
– De mit? – kérdezte kíváncsian Elsie.
– Terveket – felelte komolyan a fiú. A lány a megvilágosodás szikráját vélte felgyulladni elméjében.
– Akkor azért túrtak fel mindent a lakásodban! Mert a terveket keresték! – Damian bólogatott. – De… – bizonytalanodott el Elsie – ha nem találták meg, akkor hol vannak?
– Megsemmisítettem őket – válaszolta a fiú, majd beszélgetőpartnere értetlen tekintetét látva így folytatta: – De elkövettem egy hatalmas hibát – sóhajtott. – Megnéztem a terveket.

– És? Az miért baj? – folytatta az értetlenkedést a lány. Damian a kezébe temette az arcát, és így felelt:
– Mert itt vannak a fejemben. És nekik nem nagy gond kiszedni onnan.
– Gondolatolvasás? Ugye ezt nem mondod komolyan? – kérdezte meghökkenve Elsie. Egyszerre úgy érezte magát, mintha egy álomvilágba csöppent volna. Várta, hogy Damian nevetve közölje, hogy vicc volt az egész, azonban a fiú nem válaszolt, csak a padlót fixírozta.
– Öhm… – a lány próbálta értelmes mondatokba önteni azt, ami furdalta az oldalát. – És mi volt azokban a tervekben? – Damian fölkapta a fejét, és mélyen a szemébe nézett.

– Azt nem akarod megtudni.
– Dehogynem! – vágta rá határozottan, mire szobatársa fölpattant, és idegesen járkálni kezdett.

– Oké. Képzelj el egy fegyvert. Ami mindennél nagyobb hatalmat ad a használójának. Egy olyan szerkezetet, ami képes behatolni az emberek agyába. És az irányító kénye-kedve szerint utasításokat adhat nekik, amit végre fognak hajtani. – Szünetet tartott, de folytatta a járkálást.
– Fel tudod fogni, hogy mit jelent ez? – szólt fennhangon. – Hadsereget! Öntudatlan emberekből! Akik pontosan megtesznek mindent, amire utasítják őket! Egy zombiosztagot, akik szemrebbenés nélkül föláldozzák magukat! El tudod képzelni, hogy ez mekkora pusztítást jelent rossz kezekbe kerülve?

Elsie szíve egészen a gyomráig süllyedt, amint elképzelte a sok magatehetetlen, vesztébe rohanó embert. És jól tudta, hogy ott lennének közöttük a szülei, Annie, még talán ő maga is… Elborzadva nézett Damianre, aki még mindig rótta a köröket. Belátta, hogy a fiúnak igaza van, meg kell védeni a terveket, nem szabad megengedni, hogy visszakerüljenek a gonosztevők birtokába. Már éppen mondani akart volna valamit, amikor furcsa zaj ütötte meg a fülét.

A fiú megállt, és a hang forrását kereste. A következő döngés egyértelműen az ajtó felől érkezett.
– Bújj el! – hallotta az utasítást Elsie, de a félelem lebénította izmait. – Menj már! – kiáltotta Damian, és ő erőt véve magán beiszkolt a fürdőszobába. A résnyire nyitott ajtón keresztül látta, amint a fiú zöld szemeivel alkalmas fegyver után kutat, de egy pillanattal később az ajtó hangos reccsenéssel megadta magát, és kitárult.

A lánynak még a lélegzete is elakadt, amint meglátta a szemkötőst, aki felemelt fegyverrel lépett be a motelszobába.
– Á, itt van a mi kis angyalkánk! – recsegte, miközben Damian felé közelített. – Azt hitted, hogy megléphetsz előlünk, Wyer? – kérdezte némi derültséggel a hangjában.

A következő másodpercben Elsie-nek hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy elfojtsa kitörni készülő sikolyát, amikor a fegyvertelen fiú nekirugaszkodott a behatolónak.

Damian egy jól célzott váratlan ütéssel megtántorította ellenfelét, ám az gyorsan visszanyerte egyensúlyát, és ellentámadásba lendült. A fegyver csövén megvillant az alkonyi fény, de rögtön elnyomta egy jóval nagyobb villanás. A szemkötős a földre került, pisztolya pedig a szoba túlsó végében landolt. Hát ez meg mi volt? Villámlott? Elsie vetett egy gyors pillantást a külvilágra, de még felhőket sem látott. Később talán el is felejtette ezt az apró furcsaságot, amikor tekintete visszatért a viaskodókhoz. Damian a férfi felé ugrott, de az egy gánccsal leterítette, és a fiú fölébe került.

Elsie úgy érezte, hogy tennie kell valamit. Az első rémület okozta bénultság rég elmúlt már, és most szinte hallotta, ahogy kattognak agya fogaskerekei.
– A főnök nem nagyon örült, amikor a hercegnő meglépett – hallotta a behatoló reszelős hangját. – De bizonyára egy ilyen fogás után mindent megbocsátana! – Ekkor Elsie meglátta az egyetlen tárgyat az apró mosdóban, amit fegyverként lehetett használni.

Kezébe vette a fal mellé támasztott seprűt, és lélegzetvisszafojtva kiosont a fürdőszoba ajtaján. Damian még mindig próbálta lehámozni magáról ellenfelét, de az nem adta magát egykönnyen.

Elsie egy ugrással a két dulakodó mögé került, magasba emelte a seprűt, és minden erejét beleadva tarkón vágta a rosszarcú behatolót. A szemkötős a következő másodpercben aléltan esett össze.

– Kösz – szólt kissé döbbenten Damian, miközben zihálva a nyakát masszírozta.
– Oké, most már kvittek vagyunk – válaszolta a lány még kissé rémült arckifejezéssel, és gyorsan eldobta a seprűt, amit még mindig a kezében szorongatott. A fiú föltápászkodott, majd az ablakhoz sietett. Miután kinézett, hangosan elkáromkodta magát.

– Nem igaz, hogy találhattak meg minket? – Vádlóan Elsie-re nézett. – Csináltál valamit, amivel fölhívhattad magadra a figyelmet?
– Dehogy csináltam! – csattant fel védekezően a lány. – Végig itt voltam egyedül, mégis mit csinálhattam volna?
– Gondolkozz! – förmedt rá a fiú.
– Az föl sem merül benned, hogy talán te… – A felismerés fájdalmasan hasított elméjébe. – A telefonálás gáz? – kérdezte félénken.

– Hogy a bánatba jutott eszedbe pont telefonálni? – Damian két smaragdzöld szeme haragos szikrákat szórt, és Elsie úgy érezte, mintha egyre jobban összemenne. – A telefont kábé fél percbe telik bemérni!
– Bocsánat, na – próbálta lenyugtatni a dühös fiút. – Nem fog többet előfordulni.
– Hát az biztos is! – jelentette ki Damian. – Add ide a mobilod!

Elsie előkotorta a készüléket az ágyon mindeddig magányosan álló táskájából, és a fiú kezébe nyomta. Mire ő ledobta a földre, és rátaposott.

– Hé! – fortyant fel az összetört telefon tulajdonosa. – Az egy új SimPhone 7-es volt! Tudod, hogy mennyibe kerül egy ilyen?
– Majd veszel másikat! – válaszolta ingerülten Damian. – Ideje lenne végre eldöntened, hogy az életed-e a fontosabb!
Elsie még egy darabig mérgesen nézett a fiúra, de belátta, hogy igaza van.

– Gyere, indulunk! – szólította fel útitársa, és hátizsákját felkapván gyors léptekkel elindult az ajtó felé.
– De hova? – kérdezte futtában a lány, ám választ nem kapott.

A két szökevény a lemenő nap fényében egy rejtett hátsó ajtón keresztül elhagyta a motelt, és bevetette magát a közeli erdőbe.