Hollóleány – 9. Amity

Phileas görcsösen markolta a kormánykereket, miközben idegesen csikorgatta a fogait. Rettentően dühös volt. Egyrészt, mert Ravennek sikerült ismét elszöknie, másrészt, mert ő csak akkor értesült a történtekről, mikor már túl késő volt. Azonban volt egy tényező, amire ha gondolt, a nevetés fogta el.
– Ki hitte volna – dünnyögött magában, miközben leparkolt a Harmónia és béke korház elé.

A tegnap délután óta meg sem álló eső miatt igyekezett a lehető leggyorsabban elérni az épületet. Bent egy pillanatra sem törődött a recepciónál üldögélő nővel, hanem egyenesen a lépcsőház felé igyekezett. Nem volt szüksége eligazításra, hiszen pontosan tudta, hogy melyik kórteremhez kell mennie. Amúgy is utálta a bájcseverészést.

A 1028-as szoba ajtaja előtt azonban megtorpant, majd pár másodpercig hezitált, hogy vajon kopogjon-e. Már éppen nyomta volna le a kilincset, mikor az ajtón egy ismerős alak lépett ki:
– Á, Phileas! Milyen rég nem találkoztunk! – Mugridge, a T.E.K.I. igazgatója tettetett jókedvvel üdvözölte a férfit, majd becsukta maga mögött az ajtót.
– Nem volt az elég rég – mondta Phileas, és a falnak dőlt – Mit keres ön itt?

​- Ó, csupán meg akartam bizonyosodni a hölgy jóllétéről, hiszen nem tudok nem arra gondolni, hogy az egész az én hibám. Egyébként rettenetesen sajnálom, hogy ismét nem sikerült elkapni Missing kisasszonyt.
– Ha én is ott lettem volna, akkor már az intézetben csücsülne.

​- Az ön érdekében remélem, hogy igaza van – válaszolta Mugridge, majd közel hajolt a férfihez, úgy, hogy senki más ne halhassa meg a mondanivalóját – nem lenne szerencsés, ha újra visszakerülne abba a csinos ki cellájába. – Phileast már a börtön gondolatától is kirázta a hideg, de egy pillanatra sem mutatta ki félelmét az igazgató előtt.

​- Rettenetesen örültem, hogy újra találkozhattunk – mondta, mire a másik mosollyal az arcán visszahúzódott –, de most már bemennék.
– Hát persze, persze. Egy pillanatra sem akartam feltartani – intett egyet, majd egyenesen a lift irányába sétált. – Még találkozunk! – kiáltott vissza neki, mire Phileas idegesen kifújta a levegőt, amit eddig nem is vett észre, hogy tartott.
– Remélem nem – súgta magának, majd ismét az ajtó felé fordult.

​Eltartott pár másodpercig, mire újra összeszedte magát, majd a 1028-as szoba előtt mégis úgy döntött, hogy ezúttal kopogni fog, ám nem várta meg, míg a benn lévő személy bármit is reagáljon, hanem benyitott.
A szoba közepén lévő ágyon egy barna hajú nő üldögélt, fehér, kórházi overállban, miközben idegesen nyomkodta a kommunikátorát. Mikor felpillantott, rögtön letette az eszközt, és a férfi szemébe nézett:

​- Mit keresel itt? – kérdezte, de a hangjából csak a tiszta gyűlölet és undor hangzott.
– Csupán néhány kérdést szeretnék feltenni – mondta a férfi magabiztosan, majd tett egy lépést a nő felé.
– Mióta kérdeznek ki bűnözők, rendfelügyelőket?
– Azóta, amióta ön az egyetlen túlélője a tegnap délutáni, a város robotikai negyedében történő… incidensnek. Vagy mondhatnám inkább mészárlásnak? – a kijelentésére a nő felpattant a helyéről, de egy lépést sem tett meg a férfi felé.

​- Az illetékeseknek már mindent elmondtam.
– Az lehet, azonban ez engem nem nagyon izgat – mondta flegmán a férfi, majd leült a fal mellet lévő karosszékbe.
– Mit akarsz tudni? – kérdezte a nő, majd ő is visszaült a helyére.

​- Csupán rettentően furcsának találom az egész helyzetet. A helyszínen minden egyes ember, legyen az nő vagy férfi, meghalt. Csak ön maradt életben, mindenféle karcolások és sebek nélkül. Nem tudja, hogyan lehetséges ez? – a nő a kérdésre megvonta a vállát, de kerülte a férfi tekintetét.
– Te vagy az, aki a bűnözők elméje alapján gondolkodik. Hát mondd el te.

​- Mennyire tudtam, hogy ezt fogod mondani! Azonban nem számít, milyen keményen gondolkodok rajta, egyszerűen nem tudom kitalálni, hogy mi játszódhatott le annak a nőnek a fejecskéjében, hogy pont téged hagyott életben, mindenféle sérülés nélkül.
– Hát, ha csak ezért jöttél, el kell, hogy szomorítsalak: fogalmam sincs – mondta egy mosoly kíséretében a nő.

​- Jaj, hagyjuk már ezt!– csattant fel idegesen a férfi, majd egyenesen a nő mellé ült, előkapta a zsebéből a saját kommunikátorát, és néhány képet nyomott a nő orra elé. – Mindketten tudjuk a választ. – A nő idegesen kapta ki az eszközt a férfi kezéből, majd a képeket kezdte el tanulmányozni. Ő és Scyte álruhában kézen fogva sétálnak. A következő képen ölelkeznek, majd a harmadik, ahogy csókolóznak.

​- A szerelem egy vicces dolog – mondta a férfi kárörömmel a hangjában.
– Mit akarsz tőlem? – a nő dühösen markolta az eszközt, miközben gyűlölettel teli hangja bárkit megrémíthetett volna, a mellette ülőt kivéve.
– Meglepő, de nem akarok semmit.  Csupán tájékoztatni szerettelek volna arról, hogy valószínűleg ezentúl együtt fogunk dolgozni.

​- Ezt meg hogy érted? – a nő összezavarodva és rémülten pillantott a férfire, mire ő szélesen mosolyogva válaszolt:
– Mivel úgy tűnik, az én kis madárkám, és a te kis barátnőd együtt lógnak, ezért úgy találhatjuk meg őket legegyszerűbben, ha minden tudásunkat összevetjük. Már ha te egyáltalán meg akarod találni őket.

​- Hát persze. Az érzelmeimnek semmi köze ahhoz, hogy hogyan végzem a munkámat.
– Nagyon remélem – mondta a férfi, majd felállt az ágyról, és a kijárat felé sétált. – Örültem, hogy találkozhattunk, Amity. Alig várom, hogy együtt dolgozhassunk.
– Én kevésbé – vágta rá flegmán a nő, mire a férfi vigyorogta elhagyta a szobát.

***

​- Szóval, miben segíthetek? – kérdeztem, miközben a Dennel szembeni helyet elfoglaltam. A köztünk lévő asztalon mindenféle alkatrész és szerkezet volt szétszórva, köztük több darabot is felismertem, amit mi hoztunk a városból.

​Den egy pillanatra kérdőn nézett rám, majd pár másodpercnyi gondolkodás után válaszolt a kérdésemre:
– Ha mondjuk, szétválogatnád a csavarokat, és külön tálakba rendeznéd, az hatalmas segítség lenne – monda egy mosoly kíséretében, majd lapozgatni kezdte a jegyzeteit.
– Oké – mondtam csalódottan, majd pakolgatni kezdtem. Mikor megkért, hogy segítsek neki megépíteni a jeladót, nem ilyen munkára számítottam.

​- Tudom, hogy ez nem a legfontosabb és legizgalmasabb feladat, de amíg nem építettem meg az alapot, addig nem sok mindenben tudnál segíteni.
– Értem – mondtam már egy kicsit jobb kedvvel, és rögtön nekiláttam a válogatásnak.
– Sőt, az lenne a legegyszerűbb, hogy ha végeztél, el is mész, én meg majd szólok, ha kell valami segítség. Már nem azért, mert el akarlak küldeni, csak gondoltam, addig valami értelmeset is csinálhatsz. Mármint gondolom, órákon keresztül engem nézni nem lehet túl izgalmas.

​Pitchnek igaza volt: ez az ember tényleg nagyon sokat beszél. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy észre venné-e ha most elmennék, és ha igen, akkor egyáltalán abbahagyná-e a beszédet. Azonban az ötletet hamar elvetettem, és inkább munkához láttam. Nem mintha idegesített volna, vagy valami, sőt, egész kellemes hangja volt. Tipikusan olyan, amit el tudtam volna hallgatni órákig.

​Egész végig, amíg a csavarokat válogattam ki, ő egy pillanatra sem nézett fel a jegyzeteiből, és még akkor sem hagyta abba az olvasást, mikor szóltam neki, hogy elmegyek. Mielőtt még kiléptem volna az ajtón, láttam, hogy a fejét rázva gyorsan kihúz valamit a papíron, és valami mást ír a helyére.

***

​A napjaink nagyjából így teltek: reggel nekiálltunk közösen dolgozni a jeladón, majd dél körül, mikor már Late nagyon pattogott, hogy kihűl a kajánk, ebédeltünk, majd délután folytattuk a szerelgetést.
Kicsit lassabban haladtunk, mint hittem volna, de Den megnyugtatott, hogy minden abban az ütemben megy, mint ahogy azt ő eltervezte.

​A közösen töltött idő alatt nagyon jól megismertük egymást. Általában ő beszélt, teljesen véletlenszerű dolgokról, és a második nap rá kellett döbbennem: Den a semmiről tud órákon át mesélni. Legtöbbször már rá sem mertem kérdezni dolgokra, mert féltem, hogy akkor sosem hagyja abba a magyarázást. Egyszer Cyb megmérte, és három órán keresztül magyarázott egy tíz perces sztorit.

​Aztán néha, amikor öt percre be tudta fogni a száját, akkor én meséltem. Habár tizenhét éves koromig szinte rab voltam, volt elég történet, amit mesélhettem azokból az időkből, amíg menekültként jártam a világot. Persze Ramsayről és a többi, múltban tett utazásomról egyszer sem meséltem. Nem is igazán tudnám megmondani miért, hiszen eddigre már teljesen megbíztam a többiekben, de ez mégis ahhoz a részemhez tartozott, amiről képtelen voltam beszélni.

​- Szóval, honnan tanultál meg ilyen szerkezeteket építeni? – kérdeztem egyik nap ebéd közben, mire Den letette az evőeszközöket a kezéből, majd egyenesen rám nézett.
– Hát, ha igazán tudni szeretnéd… – kezdte, és én abban a pillanatban tudtam, hogy hatalmas hiba volt rákérdezni a dolgokra.

​- Mikor még kicsi voltam, sokszor szerelgettem együtt az apámmal a régi öreg autónkon, de bárhogy is próbálkoztunk megszerelni, sosem sikerült beindítani. Már ekkor megtanultam az alapokat, aztán az iskolában felvettem a mechanikát is, és akkor még többet hozzácsaptam a tudományomhoz.

​- Aztán a szüleim meghaltak, és én a nagynénémhez kerültem. Habár ott nem voltam olyan szabadon engedve, mint régebben, azért még így is tudtam hobbiból ezzel foglalkozni. Tudod, éjszakánként a szobámban, attól félve, hogy a nagynéném rájön, és akkor örökké eltilt az egyetlen dologtól, amit szerettem.

​- Miután bekerültem az intézetbe, egyáltalán nem volt lehetőségem ezzel foglalkozni, de amennyire hagyták, a témához kapcsolódó szakkönyveket olvastam. Gondolom, úgy voltak vele, hogy addig is nyugton voltam. Aztán amikor kikerültem, és idejöttünk, az elméletben tanultakat végre gyakorlatba is átültethettem, és én lettem a mindenes a csapatban.

***

​Két hétig tartott, míg teljesen elkészültünk a jeladó megépítésével, és a végeredmény szokatlanul kicsi lett, de annál nehezebb. Nem tudtam pontosan megmondani, hogy az a sok alkatrész, amit beleépítettünk, hova is került, de Den megnyugtatott abban, hogy benne vannak, csak jól bele lettek építve.

​Úgy döntöttünk, hogy az antenna felépítéséhez mindketten kellünk, így a megépítést követő másnap el is indultunk. Én, Den, illetve Pitch is velünk tartott. Az egész olyan volt, mint az első bevetésünk Pitch-csel, azzal a különbséggel, hogy Den egy pillanatra sem tudta abbahagyni a beszélést.

​Egy egész napig tartott, amíg elértük a kijelölt helyet. Egy egyszerű kis házikó volt, ami mára magányosan állt a sivatag közepén. Én és Den felmásztunk a tetőre, és nekiláttunk a jeladó felállításának, miközben Pitch a falnak támaszkodott, karba tett kézzel. Lucie pedig a farkát csóválva, boldogan ugrálgatott, miközben végig minket nézett, és néha-néha vidáman vakkantott egyet.

​Azonban a munkát félbe kellett hagynunk, mert kezdett beesteledni, és a levegő hőmérséklete is rohamosan csökkent. Pitch ismét a sarkot választotta nyughelyéül, azonban nem sokáig volt gyedül, mert Den egyenesen mellé terítette le a hálózsákját, és intett nekem, hogy én is oda telepedjek le.

​Mikor Den rendesen betakarózott, viccelődve átölelte Pitchet, majd közelebb bújt hozzá, mire a fekete hajú férfi idegesen felcsattant:
– Ha még egyszer hozzám mersz érni, levágom a hajadat! – mondta fenyegetően, és először úgy tűnt, mintha hatott volna, mert Den megszeppenve figyelte a másik férfit, majd pár másodperces döbbenet után elkezdett nevetni:

​- Az nem lenne túl kellemes! Rettentően rosszul áll a rövid haj. De ahogy akarod. Csak gondoltam, amúgy is olyan hideg van, így kevésbé fáznánk – mondta Den, kacsintott egyet, és visszafeküdt a helyére. Pitch a szemét forgatva fordult a fal felé, és meg sem moccant egészen reggelig.

***

​Másnap már a korai napfény felébresztett minket, és amint felmelegedett egy kicsit a levegő, folytattuk a munkát, ezúttal Pitch is velünk tartott a tetőre, és habár nem szólt egy szót se arra, amit csinálunk, végig figyelt minket, és közben a kutyáját simogatta.

​Késő délelőtt végeztünk is, és beindítottuk a szerkezetet, ami halk búgással jelezte, hogy működik. Én és Den vidáman pattantunk fel, majd adtunk egymásnak egy pacsit, és boldogan megöleltük egymást. Annyit dolgoztunk vele, és olyan jó érzés volt, hogy sikerült működésre bírnunk.

​Azonban nem sokáig tudtunk örülni, ugyanis gyorsan összeszedtük a cuccainkat, és hazaindultunk. A hazafele tartó út meglepően csendes volt, még Den sem beszélt túl sokat, de akárhányszor rápillantottam, biztos voltam benne, hogy legszívesebben elrepülne innen, olyan boldognak tűnt. Én pedig alig vártam, hogy hazaérjünk, és végre újra nekieshessek Lewkenor rendszerénez.

​Késő délután, kora este értünk haza. Én egyenesen rohantam volna a szobámba, ám a többiek rávettek arra, hogy még vacsorázzak azelőtt, hogy megpróbálkozok vele, és rövid győzködés után igazat kellett adnom nekik, hiszen ki tudja, hogy mennyire lesz megterhelő az egész folyamat.
Amint befejeztem a vacsorát, hihetetlen álmosság fogott el, ezért úgy döntöttem, hogy inkább elhalasztom holnap reggelre, mikor már teljesen kipihentem magamat.

​Másnap dél körül ébredtem, de legalább teljesen kipihentnek éreztem magamat a hosszú, kimerítő út után. Nem keltem fel, nem szóltam a többieknek, hanem rögtön nekiálltam hackelni.

​Pár percig eltartott, mire megtaláltam a jeladót, és rá tudtam csatlakozni, és még azután percekig eltartott, mire megtaláltam Lewkenor biztonsági rendszerét. Azonban, amint beléptem volna, egy hatalmas fal tornyosult elém, amin bárhogy próbálkoztam, nem tudtam áttörni. Egy apró vírus voltam egy erős rendszer ellen. Ebben a pillanatban teljesen reménytelennek éreztem az egész helyzetet.

​A következő pillanatban azonban egy teljesen másik jel ragadta meg a figyelmemet, ami sokkal közelebb volt az otthonunkhoz, mint Lewkenor laboratóriuma. Nekiálltam követni, ám amint lenyomoztam a jel forrását, felpattant a szemem, villámgyorsan felkeltem az ágyból, felkaptam a pisztolyomat az éjjeliszekrényről, és kirohantam az épületből, és egyenesen a közelben lévő, elhagyatott kisváros felé rohantam.

​Még a többieknek sem magyaráztam el, mi történt, csak kérdőn jöttek utánam, ám én egy pillanatra sem álltam meg.